Mi a tudományos magyarázat arra, hogy a káromkodás csökkenti a fizikai fájdalmat?
Hosszú ideig a hagyományos bölcsesség azt tartotta, hogy a káromkodás nem hasznos válasz a fájdalomra. Sok pszichológus úgy gondolta, hogy a káromkodás még növeli is a fájdalomérzetet a katasztrofizáció néven ismert kognitív torzításnak köszönhetően. Amikor katasztrofizálunk valamit, arra a következtetésre jutunk, hogy az a rossz dolog, ami éppen velünk történik, az abszolút legrosszabb, ami megtörténhet. Általában katasztrofizálunk, amikor azt mondjuk: "Ez szörnyű! Nem bírom!" A káromkodásról úgy gondolták, hogy tovább erősíti a tehetetlenség érzést.
De Richard Stephens, egy nyughatatlan pszichológus, a ’Fekete bárány: a rosszaság rejtett előnyei’ című könyv szerzője azon töprengett, hogy a káromkodás, amely olyannyira nem megfelelő válasz a fájdalomra, miért olyan általános jelenség.
Mint mindannyian, épp elégszer ráütött a kalapáccsal a hüvelykujjára, hogy tudja, a káromkodás ilyenkor elkerülhetetlen reakció. Elhatározta, hogy kideríti, vajon a káromkodástól rosszabbodik-e a fájdalomérzés.
Valahogy sikerült meggyőznie az angliai Staffordshire-i Keele Egyetem 67 hallgatóját, hogy dugják a kezüket jéghideg vízbe mindaddig, amíg bírják, és nem csak egyszer, hanem kétszer is, egyszer káromkodások közepette, és egyszer anélkül.
A kísérlet hátterében a következő elgondolás állt: Ha a káromkodás annyira nem megfelelő reakció, akkor az önkéntesek sokkal gyorsabban feladják, miközben átkozódnak, mintha egy másik, semleges szót használnak.
Annak érdekében, hogy korrekt tesztet végezzenek, a hallgatóknak csak egy káromkodó szót és egy semleges szót engedélyeztek, és ezek sorrendje véletlenszerű volt. Stephens megkérte őket, hogy mondjanak öt káromkodást, amelyeket használnának, ha egy kalapáccsal a hüvelykújjukra ütnének és másik öt szót egy asztal jellemzésére.
Sőt, miközben káromkodtak, az önkéntesek szívverése emelkedni kezdett, és fájdalomérzetük csökkent. Más szavakkal: az önkéntesek kevésbé éreztek fájdalmat, amikor káromkodtak.
Egyszerű kísérlet, kipróbálhatod magad is otthon, vagy egy bulin, ha erre alkalmas barátokkal vagy együtt. Semmi másra nincs szükséged, mintegy tál jeges vízre és egy stopperórára. Ki tudja, vajon miért nem végezték el ezt a kísérletet röviddel a jégkocka feltalálását követően?
"A fájdalomra úgy szoktunk tekinteni, mint egy pusztán biológiai jelenségre, pedig a fájdalom pszichológiai eredetű is. Ugyanaz a sérülés jobban, vagy kevésbé fájhat a körülményektől függően "- mondja Stephens.
Tudjuk például, hogy ha a férfi önkénteseket arra kérik, hogy értékeljék, mennyire fájdalmas egy inger, akkor a legtöbbjük azt mondja, hogy kevésbé fáj, ha az adatgyűjtő személy nő. A fájdalom nem egyszerű kapcsolat az inger intenzitása és a reakció erőssége között. A körülmények, a személyiséged, a hangulatod, korábbi fájdalom élmények, mind befolyásolják, hogy milyen fizikai fájdalmat érzünk.
Stephens egy különösen agyafúrt kísérletet eszelt ki egyik egyetemi hallgatójával, Claire Allsoppal együttműködve. Ez a tanulmány olyan jól ki lett találva, hogy a Brit Pszichológiai Társaságtól díjat is kapott érte. Allsop azt akarta megtudni, hogy növelhető-e a fájdalom tolerancia azzal, ha valaki agresszívebbé válik. Ha a fájdalom tolerancia a "veleszületett" agressziótól függ, akkor nem lenne lehetséges türelmes temperamentumú embereket arra késztetni, hogy hosszabb ideig szenvedjenek. De ha - ahogy a tanulmány kimutatta - ugyanaz a személy sokkal nagyobb fájdalomszinteket tolerál káromkodások közepette, mint anélkül, akkor vajon a káromkodás az agresszió szint emelkedését eredményezi-e valójában, növelve az érzékenységet, és segítve ezáltal a fájdalom elviselését?
Mentora nyomdokaiban haladva, Allsopnak sikerült meggyőznie 40 egyetemi hallgató társát, hogy ismételjék meg a jeges víz tesztet. Az önkéntes résztvevőknek vagy egy olyan egyszemélyes, lövöldözős videójátékot kellett játszaniuk, amiben az ember megpróbálja a többieket megölni, mielőtt őt ölik meg - vagy egy videós golfjátékot - magyarázza Stephens. Annak érdekében, hogy pontosan kiderüljön, hogy a játék milyen hatással volt az önkéntesekre, Allsop kitöltetett velük egy kérdőívet, ahol 1-től 5-ig minősíteniük kellett magukat olyan jelzők segítségével, mint például robbanásveszélyes, ingerlékeny, nyugodt vagy szelíd.
"Alapvetően ugyanazokat a hatás mintákat mutattuk ki, mint a káromkodásnál: hosszabb ideig tűrtek [a jeges vizet], és azt mondták, hogy kevésbé fájdalmasnak érzékelték, és emellett a pulzusszámuk is emelkedett."
Ha kétségeid merülnek fel, vajon ez nagy dolog-e, akkor arra kérlek, hogy próbáld ki te magad! Ugyanezt a kísérletet elvégeztük a laboratóriumunkban informálisan, összehasonlítva a káromkodást olyan pozitív biztatásokkal, mint például: "Meg tudod csinálni!" Nem tudtam. Azt hiszem, mintegy kilencven másodpercig bírtam - sokkal rövidebb ideig, mint amikor közben káromkodtam, amelynek a legjobb eredménye több, mint három perc volt.
Mindenféle szitkozódás egyformán jó a fájdalom csökkentésére?
A jó hír az, hogy mind a káromkodás mind a lövöldözős játékok mindenki számára működtek, akiket Stephens tanulmányozott. A pszichológusok megkülönböztetik azokat az embereket, akik kibeszélik a haragjukat, ők az úgynevezett dühös emberek, és azokat, akik magukba folytják a haragjukat. Stephen kezdetben azt gyanította, hogy a káromkodás csak olyan emberek számára lehet megoldás, akik egyetértenek a káromkodás eszméjével, vagy akik sokat káromkodnak a mindennapi életben. Kísérletet végzett, hogy tesztelje ezt, és arra kérte az embereket, hogy értékeljék, milyen eséllyel szentségelnek, amikor dühösek, de az eredmények meglepték.
"Valójában nem volt különbség; a káromkodás ugyanúgy működött mindkét embertípusnál. Ilyen a tudomány: néha negatív eredmények születnek.”
A káromkodás módjában azonban talán van különbség. Mi a helyzet a "szalonképes szitkokkal" - a káromkodás társadalmilag elfogadott verzióival, amelyeket akkor használunk, amikor úgy gondoljuk, hogy hallanak bennünket ? Ezek az enyhébb típusú csúnya szavak hatásosak vajon akkor is, amikor az agressziónk emelt szinten van? Úgy tűnik, hogy nem. Az erősebb szitokszavak erősebb fájdalomcsillapítók.
"Diákok megpróbálták megvizsgálni, hogy vajon a káromkodás dózisa számít-e" - mondja Stephens. Két diák ugyanazon kísérletet végezte el két egymást követő évben a nyelv ereje és a fájdalomra gyakorolt hatás közötti összefüggést vizsgálva. Az egyik évben az egyik diák a "bassza meg", a "segg" szavakat, és egy semleges szót használt. A következő évben egy másik diák ugyanazt a kísérletet végezte el, de úgy gondolta, hogy a "segg" szó túlságosan enyhe, ezért úgy döntött, hogy inkább "szar" szót használja helyette. Mindkét kísérletben a "bassza meg" adta a legnagyobb megkönnyebbülést, míg a "segg" és a "szar" szavak kevesebbet, bár többet, mint egy semleges szó. Jóllehet ez a kísérlet még nem került publikálásra, úgy tűnik, ígéretes út a további kutatásokhoz.
Az eredmény egy fordított kísérletet is sugall: meg tudjuk-e ítélni a szitokszavak súlyosságát azzal, hogy mekkora a fájdalomcsillapító hatásuk? Ahelyett, hogy megkérnénk az embereket, hogy szubjektív módon ítéljék meg, hogy enyhe, mérsékelt vagy súlyos szitokszóról van-e szó, kössük őket össze egy pulzusszám mérővel, és közben tegyék a kezüket a jéghideg vízbe. Talán ez megfontolásra váró feladat az Oxford English Dictionary csapatának a szótár következő kiadása előtt.
Részletek ebből a könyvből: A káromkodás jó neked: a csúnya szavak fantasztikus tudománya, Emma Byrne. © 2017, Emma Byrne. A kiadó engedélyével használta, W.W. Norton & Company, Inc. Minden jog fenntartva.
Forrás: www.wired.com
