Miért nem szólsz hozzám?
"Ott lenni" többet jelent, mint megszervezni a szállítást az iskolába, vacsorát készíteni, a pálya szélén szurkolni, ragyogó születésnapi ajándékokat kitalálni. Ott kell lenni a gyerek mellett, ha az aggódik, megbántódott, csalódott, elbátortalanodott, magányos vagy szégyelli magát. Az ilyen érzelmeket azonban a gyerekek, különösen a tinédzserek gyakran elrejtik a szüleik elől. Hogyan legyünk ott tehát, ha a gyerek ellök magától?
A legtöbb gyerek nehezen fogalmazza meg a sértődöttség, a szégyen, a csalódás vagy a düh érzését. Előfordul, hogy ehelyett szabadjára engedi az érzelmeit, zaklatottnak tűnik, szemtelenkedik a szüleivel és a testvéreivel, ártatlannak látszó dolgokat túlkompenzál vagy kifejezetten tagadja, hogy bármi gondja lenne és eltűnik a szobájában. Komoly jelek is mutathatnak arra, hogy valami nincs rendben, pl. krónikus álmatlanság, étvágytalanság, iskolakerülés vagy korábban szívesen végzett tevékenység elhanyagolása. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni.
Helyes megközelítéssel azonban a szülő még akkor is tud segíteni a gyereknek, ha az - súlyos problémái miatt - falat emel maga köré. Az első lépés a gyerek szabadjára engedett érzelmeire való odafigyelés. Ha dühös a gyerek, csapkodja az ajtót, pofázik vagy kiabál, azt nem azért teszi, mert túl sok neki egy elvárás vagy szabály betartása: e mögött valami másnak is kell lennie. A szülő ne azzal kezdje a reagálást, hogy rászól a gyerekre, hanem előbb azonosítsa a gyerek érzelmi állapotát, pl. így: „Látom, hogy dühös vagy. Nyilván van rá okod, és kérlek, mondd el, miért, de a kabátodat nem lehet így odavágni. Légy szíves szedd föl, és beszélgessünk.”
Ha azonosítják a gyerek érzelmi állapotát, az úgy érzi: megértik, és maga is felismeri a saját érzelmeit. Az a gyerek, aki felismeri a saját érzelmi állapotát, inkább hajlandó beszélni róla, mint szabadon engedni az érzelmeit.
Tegyük fel, hogy egy mindennapi körülményre a gyerek intenzív frusztrációval reagál, pl. egy 10 éves lány hisztérikus sírásban tör ki, mert nem találja a pólóját. A szülő azonnal segíteni akar neki, hogy megtalálja, avagy némi okításra akarja kihasználni a helyzetet: emlékezteti a gyereket, hogy tartson rendet a szobájában. Ám előbb a gyerek érzelmi állapotát kell azonosítani: „ó, de ki vagy borulva”. Így a gyerek maga is felismeri az érzelmi állapotát, és képes beszélni róla: „nem találom a pólómat, pedig muszáj azt fölvenni, mert a többi pólómat mind kicikizik.” A szülő máris megtudott valamit, van merre elindulni.
Ha a gyerek megfogalmazza az érzéseit, a szülő ne korrigáljon és ne okítson, hanem próbáljon visszacsatolni. „Az nagyon tud fájni. Borzasztóan bántó, amikor a gyerekek olyan ronda dolgokat mondanak. Én is megbántódnék, és én is csak azt a pólót akarnám fölvenni. Megtaláljuk.” Ha a gyerek úgy érzi: megértik, akkor nem érzi magát annyira magányosnak, közelebb érzi magát a szülőhöz, könnyebben megnyílik és hajlandó lesz beszélni a problémáiról. Az ilyen gyereket általában könnyebb javaslatokkal, bátorítással, tanácsokkal irányítani.
Tegyük fel, hogy a gyerek hétfő reggel azt mondja: fáj a hasa. Ha nincs testi betegsége, akkor ezt egy pszichoszomatikus tünetnek lehet tekinteni. Lényegében arról árulkodik, hogy a gyerek aggódik, de nem tudja megfogalmazni, így az aggódás fizikai fájdalomként jelentkezik. Ha a szülő képes ezt azonosítani és rezonálni rá, akkor a gyerek is felismeri a dolgot és képes beszélni róla.
Egy 9 éves fiú például panaszkodik a mamájának, hogy fura érzés van a hasában. Az anya kizárja az influenzát, és egy kis szorongásra gyanakszik. Kedvesen ezt mondhatja: „A hétfő mindig nehéz. Nekem is fáj a hasam.” A kisfiú úgy érzi, megértik, nem hagyják magára és megkérdezi: „Mami, neked is olyan pocsék a hasad hétfő reggel?” Erre a mama: „Igen, drágám. A hétfő nagyon nyomasztó.” Amint a kisfiú azt tapasztalja: nem hagyják magára, megkönnyebbül és biztonságban érzi magát. Gyorsan átöleli az anyját és szalad az iskolába.
A következő példában a csalódásról lesz szó. Tegyük fel, hogy egy tinédzser nem kerül be a baseball csapatba. Hazafelé menet az apja kérdezgeti a kocsiban, de visszahúzódik, nem mond semmit. Az apja szándékosan kerüli az olyan kifejezéseket, mint „rázd le, ne törődj vele” vagy „többet kellene gyakorolnod, hogy bekerülj” – inkább azonosítja a fia érzelmeit és visszhangozza. „Csalódott vagy, a helyedben én is az lennék.” A fiú hirtelen úgy érzi: megértik, nem hagyják magára, így végül meg is nyílik. Késő délután odamegy az apjához, és megvallja: a csapat többi tagjánál alacsonyabbnak, gyengébbnek érzi magát. Az apja azt mondja: nehéz dolog, amikor úgy érezzük, nem vagyunk elég erősek. Elmeséli, mekkorát csalódott, amikor 11 éves korában kitették a birkózó csapatból. A fiú úgy érzi: nincs egyedül, és sokkal közelebb kerül az apjához, aki – úgy látszik - hozzá hasonló dolgon ment keresztül.
Sok szülő úgy látja, ennek a megközelítésnek van értelme, de attól tartanak, hogy nem találják el a gyerek érzelmeit. Ez azonban valójában kitárulkozásra bátorítja a gyereket. Azt mondja például: „nem – nem dühös vagyok, hanem szomorú”. Az egész folyamat arra irányul, hogy a gyerek beszéljen az érzelmeiről. A cél a felismerés és a reflexió, így még a szülő esetleges tévedése is általában pozitív kimenetelű. A gyerek az érzelmeiről való gondolkodás folyamatában önismeretet tanul és képessé válik különbséget tenni az érzelmi állapotai között.
Ha a gyerek küzd valamivel, az érzelmi állapotára való odafigyelés és az érzelmek gyengéd azonosítása elősegíti, hogy a gyerek maga is felismerje azokat. Ha átlátja, mit érez, akkor inkább hajlandó beszélni róla, mint szabadon engedni az érzelmeit. Így a szülő is empatikusabban tud segíteni, amikor a gyerek megnyílik. Ez igen jó módszer arra, hogy a szülő segítse a gyereket, csökkentse benne a magányosság érzését, közelebb hozza őt azokhoz, akik szeretik és erősítse a problémamegoldó képességét. Ezzel a módszerrel a gyerek önmagát ismerő és érzelmi biztonságban érző felnőtté válhat.
Forrás: psychologytoday.com
