Tudom majd úgy szeretni a második gyereket, mint az elsőt?
A fiam felmászott az ölembe és kényelmesen elhelyezkedett. Nekitámaszkodott a nagy hasamnak, rám mosolygott és átnyújtotta a „Jó éjszakát, Hold!” című mesekönyvet. „Olvassad!”– kérte. Az elmúlt két és fél évben mindig ezt a könyvet olvastam neki esténként, elalvás előtt. Már kívülről tudta az egészet, az ujjával mutatta is a szöveget, ahol éppen tartottam. Nagyjából 927 alkalommal olvastam el a „Jó éjszakát, Holdat!” az elmúlt két és fél évben, de ez az este most mégis más volt, mint a többi.
A mese végére elsírtam magamat. Tudtam, hogy a következő napon lesz a programozott császármetszésem, és ez az utolsó estém az életben, amikor egygyerekes anya vagyok. Hagytam, hogy potyogjanak a könnyeim. Csak próbáltam magamba szívni és megjegyezni minden kis apró pillanatát az utolsó estének, ami csak és kizárólag a mi kettőnké.
A mese végén lefektettem aludni a fiamat, betakartam és mellé raktam a kisvonatát és a játék-teherautóját, amik „megvigasztalják”, amikor felébred álmából. Néztem, amint elalszik és közben egyre gyűlt bennem az aggodalom, hogy majd képtelen leszek a szeretetemet megosztani egy második gyerekkel. Hiszen hogyan is lehet megosztani a szeretetet?
Az anyaság és az anyai ösztönök számomra soha nem voltak magától értetődőek. Már kislányként sem játszottam babákkal, és igazából gyerek nélkül sem érezném üresnek az életemet. Bevallom, az első terhességem idején iszonyatos riadalmat éreztem, és úgy éltem meg, mint „ugrást a sötétbe”.
A szülés traumatikus élmény volt, amit egy depressziós év követett. Borzalmas időszak volt, hónapokba telt amíg testileg rendbe jöttem, de még tovább tartott, amíg megtaláltam magamat, mint anyát.
Közeledett a lányom érkezése és bennem egyre gyűltek az aggasztó kérdések. Most kezdődik megint minden előröl, ráadásul két gyerekkel? És mi van, ha a fiam elfordul tőlem a húga miatt? Vagy ami még rosszabb: én halmozok majd hibát hibára? Még meg sem született a lányom, de már úgy érzetem, hogy becsaptam.
Átmentem a hálószobába, lefeküdtem az ágyra, de képtelen voltam elaludni. A férjem békésen hortyogott mellettem, nem is sejtve, hogy engem milyen félelmek gyötörnek. Álmatlanul feküdtem és valamikor hajnalban eszembe jutott egy beszélgetés, amit egy barátommal folytattam évekkel az előtt, hogy teherbe esetem volna a lányommal.
Egy partin voltunk. A barátom a csecsemőkorú lányával az ölében mellettem ült. A kisfia időnként odajött hozzánk, grimaszolt a babának, aki azon hatalmasakat nevetett. A barátom felém fordult és azt mondta: „Ezért kell mindenképpen egy második gyerek. Senki nem tudja így megnevettetni a lányomat! A testvérek olyat adnak egymásnak, amit mi szülők képtelenek vagyunk.” Reggel, amikor a kórházba tartottunk a férjemmel, végig azon imádkoztam magamban, hogy ennek a barátomnak legyen igaza.
A lányunk érkezése nem volt olyan eseménydús és traumatikus, mint az első szülésem. Amikor először a karjaimba vettem, könnyek szöktek a szemembe. A sírás a megkönnyebbülésnek szólt, mert elöntött az érzés, hogy képtelen lennék nélküle élni. A kis ujjait az én ujjam köré csavarta és ez volt az a pillanat, amikor már nyugalommal gondoltam arra, hogy kétgyerekes anya vagyok.
Két kisgyereket nevelni sokszor egyenlő a káosszal és zűrzavarral. Voltak napok, amikor úgy érzetem, hogy minden baj a nyakamba szakadt és már azt is sikernek könyvelhető el, hogy mindannyian életben vagyunk. De aztán meglátom, hogy a fiam eltorzított hangon olvas a mesekönyvből, hogy a kishúga nagyokat nevessen rajta, akkor tudom, hogy minden a legnagyobb rendben van.
