-8 °C, Budapest
-8 °C
Budapest
Holnap
Holnapután
Szombat
2019.11.13. szerda, Szilvia
filter.hu filter.hu

Mit mondanak a haláluk előtt?

Bepillantás az utolsó szavak alig ismert birodalmába...

Mort Felix szerette kimondani a nevét, mert az latinul boldog halált jelent. Valahányszor influenzás volt, mindig emlékeztette – viccből – a feleségét, Susant arra a kívánságára, hogy Beethoven Örömódáját játsszák el a halálos ágyánál. Amikor azonban 2012-ben, 77 éves korában az élete végére ért, csak feküdt a californiai Berkeley-ben levő otthonában, a rák átvette az uralmat fölötte, a tudatát elringatta a morfium, nem érdekelte többé a zene, az utolsó három héten enni sem akart.

– Elég volt – mondta Susan-nek. – Köszönöm, szeretlek, és elég volt. – Másnap reggel halott volt.

A halála előtti három hétben viszont beszélt. Korábban klinikai pszichológus volt, verseket is írt, és bár többnyire értelmetlen szavakat mondott, úgy tűnt, a nyelv iránti érdeklődéséből merít. – Annyira úgy van a bánatban – mondta egy alkalommal. – Engedjetek el innen. Elvesztettem a modalitásomat – mondta máskor. A családtagok megdöbbenésére az ateistának ismert Mort angyalokról kezdett hallucinálni és panaszkodni, hogy sok van belőlük a szobában – miközben nem volt ott senki.

Felix 53 éves lánya, Lisa Smartt az apja utolsó napjaiban annak ágya mellett ült, és lejegyezte, amit hallott. Ő a 80-as években a Berkeley Egyetemen nyelvészetből szerzett diplomát, a pályája során pedig felnőtteket tanított írni-olvasni. Azt mondta, segített neki a helyzet elfogadásában, hogy leírta Felix akadozó szavait. Ő is költőféle lévén (gyerekkorában, míg a többi gyerek limonádét árult, ő a verseket három penny-ért adta), bámulta az apja világos mondatszerkezeteit és szürreális szóképeit.

Úgy vélte, a jegyzeteinek lehet tudományos értékük, és 2017 elején megjelentette Words on the Threshold (Szavak a küszöbön) c. könyvét – az apjával együtt - 181 haldokló 2000 megnyilatkozásának nyelvészeti mintáiról.

Ez a könyv minden hiányossága ellenére egyedi, még hasonló sem lelhető fel, ha arra vagyunk kíváncsiak, mit mondunk valójában, mielőtt meghalunk. Ékesszólóan artikulált „utolsó szavakból” készültek összeállítások, ám azokból nem ismerhetjük meg a haldoklók nyelvezetét. Kiderül, hogy ezeket a nyelvészeti mintákat elenyészően kevesen vizsgálták, tudományos feldolgozásért Arthur MacDonald amerikai antropológus 1921-es munkájáig kell visszamenni.

Abban az időben egyedülálló nyelvészeti publikációjában MacDonald „a halált közvetlenül megelőző elmeállapot” vizsgálatakor 10 foglalkozási kategóriába (államférfiak, filozófusok, költők stb.) osztotta be az antológiákból kibányászott utolsó szavakat. Kódokat is használt: gúnyos, kedélyes, megelégedett stb. Úgy találta, hogy a katonák „mondták viszonylag a legtöbb kérést, utasítást vagy intést”, míg a legtöbb „kérdésük, válaszuk, felkiáltásuk” a filozófusoknak volt (ide tartoztak a matematikusok, pedagógusok is). A legtöbb elégedettséget vagy elégedetlenséget kifejező szót a vallás-és-uralkodás képviselői használták, a legkevesebbet pedig a művészek-tudósok.

Karl Guthke német tudós erről a nyugati kultúrát régóta igéző dologról szóló Last Words (Utolsó szavak) c. könyvében azt írja, hogy MacDonald munkája „valószínűleg páratlan kísérlet az utolsó szavaknak kvantifikálással történő értékelésére, furcsa eredményekkel.” Elsősorban azt mutatja, hogy az élet végi verbális és nem verbális képességekről jobb adatokra van szükségünk. Guthke többször hangsúlyozza, hogy a 17. század óta több nyelven is publikált utolsó szavak antológiái a kornak a halálhoz kapcsolódó aggodalmait és igézetét tükrözik, nem pedig „dokumentált történelmi tények”. Keveset mondanak a haldokló tényleges kommunikációs képességéről.

A kortárs megközelítések túllépnek a régmúlt szónokias monológjain, ehelyett az érzelmekre, kapcsolatokra összpontosítanak. Maggie Callanan és Patricia Kelley hospice gondozónők Final Gifts (Utolsó adományok) 1992-es, Maureen Keeley, a Texas State University kommunikációtudomány kutatója és Julie Yingling, a Humboldt State University professzor emeritája 2007-es Final Conversations (Utolsó beszélgetések) c. könyvei tanácsokkal látják el a túlélőket, hogyan folytassanak jelentős, értelemmel teli beszélgetéseket a haldoklóval. Ma már nem az utolsó szavakra összepontosítunk, hanem az utolsó beszélgetésekre és a nem verbális kapcsolatra. „Ahogy a haldokló egyre gyengébb és álmosabb lesz, úgy kommunikál egyre kevesebbet másokkal. De hallani akkor is hall, ha a beszédhez túl gyenge, sőt akkor is, ha nincs öntudatánál; a hallás vész el utoljára” írja Callanan és Kelley.

Maureen Keeley azt mondta, hogy George H.W.Bush utolsó szavait („Én is szeretlek benneteket” mondta állítólag a fiának, George Bush-nak), amelyek nagy nyilvánosságot kaptak a médiában, valójában egy beszélgetés kontextusában kell értelmezni (először a fia mondta neki, hogy „szeretlek”), ahogy az összes ilyen jellegű családi beszélgetést is.

Keeley szerint haldokláskor a nem verbális kapcsolatoké a főszerep; ahogy a szervezet működése befejeződik, a haldokló erejét veszti, tüdőkapacitása sincs már hosszabb szavak kiejtésére. „Rövid szavakat suttognak – ennyi energiájuk marad” mondta. A gyógyszerek korlátozzák a kommunikációt, ugyanúgy a szájszárazság és a műfogsor hiánya is. Keelery megfigyelte, hogy a családtagok sokszor a saját mondanivalójuk előadására használják ki a beteg kómás állapotát, mert az nem tud közbeszólni, ellentmondani.

Sokan csendben halnak meg, főleg ha az előrehaladott demencia vagy az Alzheimer már évekkel korábban megfosztotta őket a nyelvtől. Akik beszélnek, azoknak a nyelvezete gyakran közönséges. Egy orvos mesélte, hogy sokat hallotta: Basszus, basszus. Máskor a feleség, a férj, a gyerekek nevét mondják. Hajo Schumacher azt írta a Der Spiegelben 2018. szeptemberében, hogy

„egy hospice gondozónő azt állítja, a haldoklók utolsó szavai többnyire ugyanazok, majdnem mindenki az anyját hívja.”

A legigézőbb a nem verbális kapcsolat, részben azért, mert a finom interperszonális szövedék elvész, ha leírják. Egy nyelvész a nevén szólította haldokló nagyanyját, aki kinyitotta a szemét, ránézett és meghalt. Ez utóbbi mondat azonban nem adja vissza, milyen szaggatottan, reszkető szemhéjakkal mondta el az unoka.

Nincs tudományos irodalma az utolsó szavaknak, nem verbális kapcsolatoknak. A tudatvesztéssel, szavak keresésével, nyugtalansággal, a közösségtől való elzárkózással járó delíriumról sok a nyelvészeti munka. Műtét után az ember bármilyen életkorban eshet delíriumba, haldokláskor is gyakori, a kiszáradás és a nyugtató túladagolásának a jele. Annyira, hogy Sandy McLeod új-zélandi pszichiáter szerint „rosszindulatú betegség végső stádiumában a beteg kivételes esetben marad tudatánál”. A műtét utáni delíriumból felépülő betegek kb. fele emlékszik a zavarodott, félelmetes állapotra. Egy svéd tanulmányban egy beteg így emlékszik vissza: „Valamelyest bizonyosan fáradt voltam a műtéttől meg mindentől… és nem tudtam, hol vagyok. Mintha ködben lennék, a körvonalak elmosódtak.” Azt csak sejthetjük, hányan kerülnek hasonló állapotba a halál közeledtével.

Gyermekekkel, csecsemőkkel, sőt méhbeli magzatokkal folytatott évtizedes kutatómunkának köszönhetően sokat tudunk a nyelv kezdetéről. Ha azonban azt szeretnénk tudni, hogyan végződik a nyelv a haldoklóknál, szinte semmi más kapaszkodónk nincs, mint a keserves közvetlen tapasztalat.

Az apja halála után Lisa Smarttnak végtelenül sok kérdése támadt azokról a szövegekről, amiket hallott tőle, és doktori iskolákat keresett meg, hogy tanulmányozzák az utolsó szavakat. Miután visszautasították, saját maga keresett meg családtagokat és gondozókat. Így működött együtt végül Raymond Moody Jr. virginiai pszichiáterrel, aki 1975-ös, „halál közeli tapasztalatokról” szóló Life After Life (Élet az élet után) c. bestsellerjéről ismeretes. Moodyt régóta érdekelte az általa „perimortális nonszensznek” nevezett jelenség. Segítette Smarttnak az apja utolsó szavain és az online Final Words Project (Utolsó szavak) projektjén alapuló munkáját, amely Smartt könyvének alapja lett.

Felix beszédét az jellemezte, hogy a névmások, pl. ő vagy ez nem vonatkoztak semmire. Egy alkalommal azt mondta: „Valahogy le akarom hozni ezeket a földre…nem is tudom… a föld már nem köt.” Mik lehettek az ezek? Úgy tűnt, megváltozott a testérzékelése. „Le kell mennem oda. Le kell kerülnöm” mondta, holott nem volt hová „lejjebb”. Szavakat, értelmetlen kifejezéséket is ismételgetett. „A zöld dimenzió! A zöld dimenzió!” (Az ismétlés jellemző delíriumban és demenciában.) Smartt arra jött rá, hogy az ismétlések a hála és a halálnak való ellenszegülés körül csoportosultak. De váratlan motívumok is előfordultak, körök, számok, mozgás említése. „Ki kell szállnom, kiszállok! Ebből az életből ki” mondta Felix.

Lisa Smartt az apja, Mort Felix halálos ágyánál.

Smartt a narratívákon lepődött meg a legjobban. Úgy tűnt, hogy ezek kibontakoznak, részleteződnek, napokon át húzódnak. Egy férfi először egy állomáson veszteglő vonatról beszélt, azután napokkal később említette, hogy a vonatot megjavították, és hetek múlva pedig azt, hogy a vonat észak felé halad. – Ha valaki átmegy a szobán, és azt hallja, a végső stádiumban levő beteg egy boksz bajnokról beszél, aki az ágya mellett áll, az hallucinációnak hangzik. Ha azonban később újra említi, hogy mi van a boksz bajnokon, vagy hogy mit csinál, az már narratíva – mondja Smartt. Úgy gondolja, klinikai haszna lehet az ilyen történetek követésének, főleg ha azok a megoldás felé haladnak, ami valószínűleg azt jelzi, a beteg érzi a fenyegető véget.

Callanan és Kelley azt írják a könyvükben, hogy „a haldoklók gyakran használják az utazás metaforáját, hogy a közeledő halálukra figyelmeztessék a körülöttük levőket.” Említenek egy 17 éves rákbeteg haldoklót, aki zavarodottan kereste a térképét. „Ha megtalálnám a térképet, hazamehetnék! Hol a térkép? Haza akarok menni!” Smartt is említ utazási metaforákat, és azt írja, a haldoklók általában is hajlamosak metaforákban kifejezni magukat. (A demensek és az Alzheimeresek számára azonban nehéz a képes beszéd; antropológusok szerint más kultúrákban nem jellemzik a haldoklókat az utazási metaforák.)

Az élet végi nyelv legalább alapszintű leírása nemcsak a nyelvészetet gazdagítaná, hanem rengeteg előnye lenne a haldoklók gondozói, sőt maguk a haldoklók számára is. Szakértők szerint a változások részletes térképe segíthetné az embereket, hogy ellen tudjanak állni a halálfélelemnek, és úgy érezhetnék, bizonyos fokig képesek irányítani az eseményeket. Annak a felismerését is segíthetné, hogyan kommunikáljunk jobban a haldoklóval. A kultúrafüggő metaforák különbségeit be lehetne építeni a betegétől esetleg eltérő kulturális közegből érkező gondozók tananyagába.

Az átlagos életkor növekedésével, a haldoklóknak intézményekbe kerülésével mind fontosabbá válik az élet végi kommunikáció. A fejlett országok legtöbb polgára ma már nem hal meg olyan gyorsan és hirtelen, mint az őseik. Az orvostudománynak és a betegségmegelőzésnek köszönhetően ma a legvalószínűbb halálok a rák, valamelyik szervi betegség (mindenekelőtt szív- és érbetegség) vagy egyszerűen a magas életkor. A haldoklás hosszas, lassú, valószínűleg kórházban, hospice intézményben vagy otthonban történik, orvosi felügyelet mellett. A haldokló csak addig vehet részt a döntésekben, amíg képes kommunikálni. Ha többet tudnánk a nyelv végéről és a haldoklók kommunikációjáról, akkor a beteg hosszabb ideig maradna aktív.

Az élet végi nyelv és interakció tanulmányozása azonban továbbra is kihívás számunkra a kulturális tabuk miatt, és mert etikai problémáink vannak a haldoklón történő kutatással. Szakértők szerint minden egyes halál más és más, ezzel a változatossággal a tudomány nehezen küzd meg.

Az egészségügy birodalmában pedig az orvosok határozzák meg a prioritásokat. „Azt hiszem, hogy az egyértelműen a kommunikációs minták és viselkedés leírását célzó kutatómunkára sokkal nehezebben lehet pénzt szerezni, mert elsősorban az olyan kutatásokat finanszírozzák, amelyek közvetlenül a rák miatti szenvedés enyhítésére irányulnak, pl. a jobb kommunikáció a palliatív gondozásban” mondta Wen-ying Sylvia Chou, az USA Nemzeti Rákkutató Intézete Viselkedéskutatási Programjának igazgatója.

Smartt könyve - hibái ellenére (nem foglalkozik a gyógyszerek hatásaival, viszont átszínezi a könyvet a túlvilág iránti érdeklődés) – nagy előrelépés az adatbázis kialakítása és a minták kutatása felé. Éppen úgy, ahogy a gyermeknyelvi kutatások indultak. Ez akkor történt, amikor a 19. században a természettudósok, Charles Darwinnal az élükön leírták, mit tettek és mondtak a gyerekeik. (Darwin 1877-ben publikálta a fia, William életrajzi vázlatát, amelybe beleírta: az első szava a mama volt.) Abban az időben ezt „naplóknak” nevezték. Ebből nőtt ki a rendszer-megközelítés, és a korai gyermeknyelv kutatása túllépett az első szavak kizárólagos tanulmányozásán.

A „hírességek utolsó szavai” a halálról táplált romantikus vízió sarkalatos pontjai; ez a vízió hamis képet fest az elmúlás előtti utolsó világos pillanatokban az értelem fellobbanásáról. „Ma is mélyrehatónak tekintjük a haldoklási folyamatot, de ez egészen másfajta mélység. Az utolsó szavak nem úgy hangzanak el, mint a filmekben. A páciensek nem így halnak meg” mondta Bob Parker, az Intrepid USA idősgondozási cég belső ellenőrzési főnöke. Kezdjük érteni, hogy a végső interakciók, ha egyáltalán lesznek, egyáltalán nem ilyenek lesznek, és nagyon is másképpen hangzanak majd.

Forrás: theatlantic.com

Komoly
Érdekes
Komoly
Érdekes
Komoly
Érdekes
Komoly
Érdekes
További anyagok