Kritika az El a kezekkel a papámtól című filmről

Van azért pozitív hozadéka annak, hogy sorra forognak nálunk a nagy, nemzetközi, sokmillió dolláros produkciók, és nem csupán annyi, hogy sok pénzt hagynak itt, és nekik köszönhetően jól jár a hazai GDP. A hazai filmiparban dolgozóknak is jó iskolát jelentenek ezek a nagy filmek, hiszen szakembereink elképesztő tapasztalatra tesznek szert, amit aztán később a magyar filmek esetében is viszont lehet látni. Amikor például tavaly egy napra ellátogathattam Dobó Kata második rendezésének forgatására, rögtön feltűnt, hogy ilyen szuper és látványos díszletekkel magyar produkció esetében még nem találkoztam, a rendkívüli színkavalkádot felvonultató különleges kosztümök láttán pedig tényleg úgy éreztem, hogy Tim Burton Alice Csodaországban című filmjének forgatásába csöppentem.

Látszott, hogy itt valami más, itt valami új készül, amire nem nagyon találni példát a hazai filmiparban mostanság: egy musicalbe (bár a forgatáson az alkotók próbálták kerülni ezt a szót) oltott családi kalandfilm, ami egyáltalán nem szégyelli, hogy látványában nagy amerikai elődökre próbál hasonlítani. Ugyan örömmel ámultam a csodás jelmezeken és a fantasztikus frizurákon, a bennem lévő kritikus azért nem hagyott nyugodni: mégiscsak az a Dobó Kata rendezte a filmet, aki a Kölcsönlakást is letette az asztalra, amiről mondjuk ki nyugodtan, hogy az utóbbi évek egyik legrosszabb magyar filmje volt.

Papíron működik

Dobó Kata hosszú évek után újra megmutatta a kislányát, Szofit

Lakner Artúr 1942-ben megjelent Édes mostoha című regénye adta az alapot a filmhez, a végeredmény pedig valójában egy Hamupipőke-történet, csak éppen üvegcipellő és jóképű herceg nélkül. A sztori egy árva kislányról, Dorkáról szól, aki nehezen dolgozza fel, hogy ügyvéd édesapja újra akar házasodni, és amikor beállít az új párjával, a kislány úgy érzi, betolakodó érkezett az életébe, akinek az a célja, hogy kitörölje a szeretett anyukája emlékét az életéből. A gyanú hamar beigazolódik és Violáról kiderül, hogy tényleg ő a mesék archetipikus gonosz mostohája, ugyanis eléri, hogy a kis Dorkát nyáron táborba küldjék, és ne zavarja otthon a vizet, amíg ő az esküvőjét tervezgeti a kislány apukájával. A táborban aztán a kislány megismeri a bűbájos nevelőt, Esztert, és az egyik látogatás alkalmával Dorka apukája és a tündéri nevelő között felsejlik a vonzalom. De hogyan tudná a kislány szabotálni a tervezett esküvőt? Ez itt a nagy kérdés.

Pálmai Anna Dobó Kata új filmjében (Fotó: InterCom)

Az El a kezekkel a papámtól (sosem sikerült kibékülnöm ezzel a címmel) történetmesélése a klasszikus mesék szerint halad, Horváth András Dezső forgatókönyve jól időzítve adagolja a műfajban kötelező fordulatokat. A castinggal sincsenek nagy gondok, Pálmai Anna gonosz mostohája egészen kiváló és kellemesen utálni való, Nagypál Gábor pedig Dorka bűvész szövetségeseként nyújt emlékezeteset, és tanítani való az összhangja a kislányt alakító Marczinka Borival. A gyerekszínészek teljesítményére se lehet panasz, akit pedig netán Csobot Adél szereplése aggaszt, nyugodtan tegye félre az előítéleteit. Az X-Faktor mentora abszolút testhezálló szerepet kapott, leginkább arra a rendkívül pozitív kisugárzásra volt szüksége, ami belőle alapjáraton is árad, a film nem állította őt olyan feladatok elé, amiket ne tudott volna megugrani. Egyedül Gubás Gabival nem tudtam egyáltalán kibékülni, de nem azért, mert rossz lett volna, hanem azért, mert róla mostanában mindig Dobrev Klára jut eszembe, de ez legyen az én bajom.

Egy nevet mondok: Rakonczai Viktor

Ha működik a szereplőgárda, a történet hozza a gyerekfilmeknél kötelező fordulatokat, és a film díszletei és jelmezei is emlékezetesek, mégis mi a baja a kötekedő kritikusnak? Ó, hát sok minden. Kezdjük a film musical részével. Esküszöm, nekem semmi bajom a musicalekkel, egy csomó kedvencem van köztük, de az élvezetükhöz szükség van arra, hogy legalább néhány dal a filmben igazán fülbemászó és jó legyen. A musicalzene pedig nem tévesztendő össze a rádiós popzenével, nem véletlen, hogy a kereskedelmi rádiók választékában nem szólalnak meg túl sűrűn a Rent vagy mondjuk a Sweeney Todd dalai. Persze vannak kifejezetten popslágerekre építő, úgynevezett jukebox musicalek, mint mondjuk a Mamma Mia vagy hazai kistesója, a Pappa Pia, de ezek élvezeti értékét pont az adja, hogy régi, jól ismert, agyonjátszott slágerek szólalnak meg bennük új formában és új környezetben, vadonatúj popdalokkal a dolog nem működik.

Dobó Kata az El a kezekkel a papámtól forgatásán (Fotó: InterCom)

Márpedig az El a kezekkel a papámtól dalait Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb popzenei dalszerzője, Rakonczai Viktor szerezte, és sajnos azt kell mondanom, hogy a végeredmény egyáltalán nem lett meggyőző. A rádiós tucatdalokat sajnos nem sikerül megfelelően integrálni a film szövetébe, és amikor a szereplők dalra fakadnak, sok esetben úgy érezzük, hogy nem is musicalt nézünk, hanem a filmbe beiktatott rövid videoklipeket, amiket bármikor ki lehetne vágni, és egy az egyben videoklipként leadni valamelyik még létező zenecsatornán. Márpedig ez a koncepció nem működik, a film kidobja magából az idegen szövetként érzékelt klipeket, melyek nagy része nem lendíti előre a cselekményt, nem hat ránk érzelmileg, így csak kínos közjátéknak érezzük őket, és még csak azt sem sikerül elérnie, hogy a moziból úgy jöjjünk ki, hogy bármelyik dal is ott csengjen még a fülünkben.

Ez nem az a románc, amit keresel

Dobó Kata: „Sajnálom, hogy Andy nem látja már azt az időszakot, amikor elhiszem, hogy valamit tudok”

További problémát jelentenek a film kisebb-nagyobb aránytévesztései. Ezek közül kétségtelenül a leglátványosabb tévedés Bokor Barna apakaraktere. Nézőként elvileg azért kéne szurkolnunk, hogy a végére összejöjjön a Csobot Adél által játszott Eszterrel, és így a kis Dorkának egy igazi, kedves, szerető pótmama jusson a gonosz mostoha helyett, csakhogy Andrást egy annyira szürke, minden életörömtől mentes karakterré változtatták, hogy egyszerűen nem akarunk annyira rosszat szegény Eszternek, hogy egy ennyire unalmas ember mellett élje le az életét. És ez nem Bokor Barna hibája, hanem érezhetően rendezői/forgatókönyvírói aránytévesztés: egy szürke könyvelőt is be lehet úgy mutatni, hogy azért szerethető tulajdonságokkal is felruházzák, csakhogy itt meg se próbálják ezt, így pedig semmi okunk nincs szorítani érte.

Értem, hogy mesefilmről van szó, de azt is problémásnak éreztem, hogy a Csobot Adél játszotta Eszter is túl egyszerű figura, aki mintha csak azért született volna erre a világra, hogy énekelgessen/zongorázgasson, meg kedves legyen a gyerekekkel. Egyszerűen elfelejtették rendesen megírni őt, az meg csak hab a tortán, hogy Bokor Barnával körülbelül annyira illenek össze, mint Ryan Gosling Cicciolinával. A CGI használata sem az a szint, amit a mai nagyobb filmekben megszokhattunk, érezhetően legalább egy évtizedes, de inkább még ennél is nagyobb késésben van a film ahhoz képest, ami a mai követelmény lenne.

Csobot Adél (Fotó: InterCom)

Az El a kezekkel a papámtól messze nem olyan fércmű, mint a Kölcsönlakás volt, egyértelmű, hogy vannak értékelhető részei, és még azt sem tartom kizártnak, hogy lesznek majd olyan gyerekek, akiknek tetszeni fog. Egyszerűen csak nem áll össze, és ebben a sok kis aránytévesztés, a nem kellően tempós elbeszélés és a jó ízlés hiánya mind közrejátszik. De legalább látszik a sok pénz, amit beletettek, ahogy az is, hogy sok jó szakember dolgozott rajta.