Csupa báj és látványos akció, izgalmas és elgondolkodtató. A Disney kitett magáért. Kint vagyunk a dzsungelből.
Aligha akad még ember e Földön, aki nem hallott volna már Rudyard Kipling klasszikusáról, a Dzsungel könyve című sajátos világú kalandregényéről. Számos feldolgozás készült már, talán legismertebb éppen az 1967-ben bemutatott animációs film, amely dalbetétekkel és szerethető karakterekkel lett sokak kedvence.
Nem lesz ez másként a 2016-os, "élőszereplős" feldolgozással sem. Maugli, a dzsungel fia, kiskorában farkasfalkához kerül. Segítője, az ébenfekete Bagira, a párduc, aki atyáskodóan próbálja meg a szabályok betartására és a törvények tiszteletére nevelni az emberkölyköt. De emberi természetéből adódóan éppen a természet törvényszerűségeit sajátosan értelmezi, cselezik és trükközik, ugyanakkor megvan benne az alázat és a következetesség vonása. Balu, a szeleburdi nagy melák medve, szinte azonnal megkedveli a fiút, és néha léha könnyelműségével és lazaságával az élet habos oldalát, magát a dolce vitát jelképezi.
De a nagy szeretettengertől nem messze egy ádáz ellenség, maga Sírkán, a "piros virággal" megbillogozott tigris ólálkodik és régi sérelméért most vérremenő bosszúvágy hajtja: elpusztítani az embergyereket. Lajcsi, a majomkirály pedig önös hatalmi pozíció megerősítése érdekében akarja kisajátítani, míg Ká, a kígyó egyszerűen csak el akarja fogyasztani Mauglit.
De a dzsungel másik törvénye, hogy a legszikárabb időszakokban félreteszik az ellentéteket és egy emberként, illetve állatként összefognak saját szabadságuk és életterük védelmében, Maugli pedig elefántháton emelkedik mindegyikük fölé, megtartva gyermeki kíváncsiságát és a természettel való együttélését.
Röviden ennyi a sztori. Jon Favreau rendező ügyes kézzel nyúlt a meglehetősen erős történetű alapanyaghoz, és a legmodernebb technikákat felhasználva hozta közelebb a mai nemzedékhez az indiai őserdőben játszódó sztorit. A vászonról csak úgy lerí a CGI, mégsem zavaró. Sőt, kifejezetten maivá és átélhetővé teszi a látvány, amit kifejezetten 3D-re terveztek, úgy is a legélvezetesebb. A motion capturrel készült állatmozgások elképesztően hihetőek, nulla plasztikussággal, hogy jó helyre ment az a 175 millió dollár, amiből készült. És nem, a dzsungel sem valódi, minden helyszín szamítógépes technológiával készült, nem voltak külső jelenetek.
A történetvezetés sehol sem ül le, hanem szépen, fokozatosan kerül kibontásra és a könyvszerűség narrátori útbaigazítással kerül megjelenítésre. Minden hihető, igen az is, hogy az állatok beszélnek, sőt, dalolásznak. De az ember-állat és állat-ember kapcsolat is meglehetősen hitelesre sikeredett. A mindössze tizenkét éves Neel Sethi mint Maugli olyan karakterfejlődést produkál, hogy a végén, ha véletlenül nem sikerülne visszarázódnia az őserdő világába, nyugodt szívvel örökbefogadnánk, illetve gyerkőcünk kis hőst találhat magának.
Nem zavaróak a dalbetétek sem, hanem szervesen kapcsolódnak a hol vicces, hol komor hangulatú történethez. A számok érdekessége, hogy az a Richard M. Sherman szerezte, aki az 1967-es animációs filmhez írt dalokat.
A közel két órás kalandfilm bővelkedik látványos akciójelenetekkel, érdekes figurákkal, és vicces állatformákkal. Megtekintését bátran javallom minden gyermeknek és gyermeklelkű felnőttnek. Az se rettentsen el senkit sem, hogy a Lajcsi király bemutatása kissé komorra és ijesztőre sikeredett, a gyermekek többet kibírnak, mint azt gondolnánk. John Debney zenei aláfestése pedig kifejezetten fülbemászó és maradandó. Varázslatosra sikeredett a klasszikus mese harmadik élőszereplős változata.
Aki aggódott, hogy beszélő állatos filmet nézzen a Disneytől, annak bátran ajánlom, nem fog csalódni, mert okos és látványos kivitelezés lett A Dzsungel könyve. A végén pedig még egy kis jellegzetes animációt kapunk, s még az is előfordulhat, hazafelé menet Balu életigenlős dalát dúdolgatjuk.
