Steiner Kristóf: Őrület, ami itt van! – Egy hét itthon

–

Bársonyos-balzsamos görög nyárba burkolt napok váltották egymást, és minden olyan könnyű volt, mint egy fióka tollpihéje, amelyet magasra repít a júliusi szellő: hónapok óta tartó, kőkeményen melózós, hajnalban kelős időszak után kaptunk öt napot, amely egyszerűen kiragadott minket a mindennapok taposómalmából.

Vendégünk, Mou, aki Madridból érkezett hozzánk Methanára, kulináris-kulturális kalandozásra, valahogy pont ugyanúgy „működött” mint mi: szerette a komótos kávézásokat, szeretett csak úgy beülni a kocsiba és menni, menni, majd egyszer csak megállni valahol, ledobni a ruháinkat, és berohanni a habokba, csak lebegni a nagy kékségen, vagy a fövenyen ejtőzni, és semmire sem gondolni, ami dühíthet, bosszanthat, aggaszthat. 

Tavernákról tavernákra, kávézókból kávézókba, bárokról bárokra jártunk, megettünk és megittunk mindent, amit csak hedonista lelkünk megkívánt, közben pedig hunyorogva mosolyogtunk egymásra, és egy-egy pohár methanai bor mellett nagyokat beszélgettünk a társadalmunk szétzuhanásáról, a tetoválásaink miértjeiről (neki még nálam is sokkal, de sokkal több van), vagy épp, nagyon ritkán, és nagyon keveset arról, mi minden vár ránk, amikor véget ér ez az öt nap.

Mou hazautazik Spanyolországba, ahol már másnap tíz órában hajat vág és fest a Kis herceg bolygójáról elnevezett, B612 nevű szalonjában, majd önkénteskedik a majmok szabadfarmján, ahol évek óta mentett makikról gondoskodik, mi pedig… egy teljes esztendő után nekiindulunk Budapestnek, ahol visszacsöppenünk mindabba, amit három évvel ezelőttig életnek neveztünk. Hajnali interjúk, harmadik kávéval átvészelt fotózások, nagy bevásárlások és még nagyobb lakomák, főzőkurzusok, workshopok, dedikálások és fotózkodások, és – ami a legédesebb része – késő esti heverészés a barátaink kertjében, a soroksári csillagokat bámulva, hallgatva a közeli Duna-holtágon haladó Hepaj hajócska pöfögését, elmesélve, meghallgatva, megbeszélve mindazt, amit az elmúlt egy évben magunkban emésztgettünk.

Nehéz lesz az élet egy héten át? Dehogy – csak más, nagyon, nagyon más.

Jó kicsit csekkolni, hogy nem rozsdásodtunk-e be, legyen szó a munkáról vagy a szocializálódásról… szeretjük a remetelétet, de azt nem szeretnénk, hogy teljesen elveszítsük a kapcsolatot a külvilággal.

Aztán eljön az a bizonyos reggel. Hosszú-hosszú idő után az első, amikor nem csupán azon kell aggódnunk, van-e a táskánkban naptej, napszemüveg és maszk, most kell útlevél is, meg Covid-teszt, meg „rendes” ruhák – miután az elmúlt hónapok kánikuláját többnyire aprócska sortokat viselve vészeltük át, az alsónadrágnak pedig a létezéséről is megfeledkeztünk. Egyenként köszönünk el hat macskánktól, mindnek részletesen kifejtjük, hogy ígérjük, nem fogunk örökre elveszni, és szépen kérjük őket, ne büntessenek minket macskaharaggal, amikor visszatérünk. 

 

Elköszönünk a kerttől, sóhajtozva mondok búcsút a paradicsomoknak, paprikáknak, cukkiniknek, amelyeket nem látok majd kis zöld bogyóból fényes terméssé érni, megöleljük szomszédjainkat, Wendyt és Iant, akik távollétünkben cica- és zöldségeskertszittereink lesznek majd, és utoljára összecsimpaszkodunk Mou-val, megköszönve egymásnak, hogy mindhárman feltöltődhettünk azokkal a szuper szükséges energiákkal, amelyek átlendítenek minket az előttünk álló nehézségeken.

Ajkaimon még a búcsú íze, miközben Athén felé száguldva figyelem, ahogyan suhan a táj.

Suhannak a kis tengerparti viskók, a kéklő öblök, a narancsligetek, az ütött-kopott benzinkutak, az út szélén tétovázó falu kutyái, a porták előtt csücsülő nénikék, aztán suhannak a sztrádaszéli nagy raktárak, outletközpontok, alagutak, felüljárók, elővárosok, és megérkezünk a reptérre, ahol, miután végigjártuk a purgatórium összes kapuját – PCR-teszt, foglalási szám, csomagellenőrzés –, lehuppanunk elfogyasztani az utolsó görög ebédünket.

Gigantes: lágyan olvadó, sütőben sült óriásbab fűszeres paradicsommártásban. Spanako riso: vadon nőtt zöldfűszerekkel és spenóttal főtt rizs. Patates: aranyszínre sült, ropogós sült krumpli… és Alfa sör. Nemcsak a búcsúlakománk Görögországtól, de a következő egy hétre az utolsó olyan falatok, amelyeket nem mi főzünk másoknak. Mennyei volt… most pedig mi jövünk. 

A repülőre ülve – közvetlen budapesti járatról lévén szó – már nincs is más választásunk, mint átlényegülni a két random fiúból #KristófÉsNimivé. 

„Bocsi, készíthetünk együtt egy fotót?” – kérdi a légiutas-kísérő srác, mi pedig mosolyogva öleljük át a vállát. „Olyan jó, hogy jöttetek. Nagy szükség van most rátok itt” – szól a biztonsági őr, ahogyan belépünk a terminálba. „Pont magától olvastam az Instagramon, erre most itt áll előttem!” – nevet a határőr, aki ellenőrzi a papírjainkat, én pedig mosolyogva annyit felelek: „Nincsenek véletlenek.” Már a taxiban ülünk – az első utunk nem édesapámhoz, nem a húgomhoz, nem a barátainkhoz, még csak nem is egy melóba vezet, hanem… a dokihoz, „oltakozásra”, tekintve, hogy Görögországban, nem görögként még nem jött el a mi időnk.

Ahhoz viszont, hogy ne tagadják meg a belépésünket a saját eseményeinkre, be kell lövetnünk magunknak egy jó Johnsont – remélve, hogy nem szakad ránk a láz, a verejtékezés, a fáradékonyság, hiszen egyetlen óra múlva már Lakatos Márk #AdultContent fotózásán pózolunk, Gryllus Dorka és Lady Szomjas mellett, másnap pedig Budapest Pride felvonulás, majd este a Budapest Parkban toljuk a talpalávalót. Sem időnk, sem lehetőségünk nincs betegnek lenni. Dr. Vántus Gergely óva int minket: „Egy paracetamol a szuri után sokat segíthet, meg persze ha nem isztok alkoholt, legalább holnapig…”

„Csincsin!” – csendülnek össze pezsgőspoharaink, és míg Barsi Balázs „Ray of Light”-éra Madonnává változtatott, Kiss Márk pedig neonszín lakatokat aggatott Nimi nyakába, koccintottunk egy elfogadóbb, befogadóbb világra: Márk 18-as karikás, szivárványos pólóinak minden bevétele a Háttér Társaság #ACsaládAzCsalád kampányát támogatja. Már éjfél múlt, mire bepattanunk Kinga és Máté barátaink fél évszázados, tűzpiros bogárhátújába, és hamarosan a szabad ég alatt heverve, hol könnyek közt, hol vihorászva rágjuk át magunkat az elmúlt pár hónap eseményein, legyen szó a Magyarországon átviharzó anti-LMBTQ-hadjáratról, vagy arról, mekkorát nőttek a macskáink és a gyümölcsfáink. 

Harmincezer lélektárssal körülvéve vonulunk – mellettem édesapám, aki tizedik esztendeje nem hagyja ki a Budapest Pride-ot.

Idén kicsit minden más – a felvonulásnak sokkal inkább van afféle békéstüntetés-, mint karneválhangulata, ez pedig talán így van rendjén, ha meg akarjuk mutatni: épp olyan emberi lények vagyunk, mint bárki más. 

Ugyanakkor az is eszembe jut: kár, hogy „cenzúráznunk” kell magunkat, másképp nem arra figyel majd a világ, mit követelünk a jelenlétünkkel, hanem arra, hogy voltunk felöltözve, vagy éppen miért is merészeltünk összeölelkezve táncolni a párommal.

Az éjszaka leple alatt viszont minden gátlás szertefoszlik – ahogy több mint háromezer szabad lélek tombol velünk mindazokra a dalokra, amelyekre az elmúlt hónapok során csak ketten táncolhattunk az erkélyünkön, vagy a szomszédjainkkal a teraszunkon, és bár ezek a táncok mind vérpezsdítők voltak, hiányzott ezt látni, megélni.

Négy órán át játszottunk, ugráltunk önfeledten, öleltük egymást, és ünnepeltük, hogy soha nem látott tömegeket vonzott a Budapest Pride. Hálás vagyok, mindannyiunknak, mindannyiunkért!

Eljön a másik nap, és naná, hogy vele együtt a másnaposság is, pedig „csak” egy üveg gint ittunk meg az elmúlt éjszaka. Két-három kávé, e-mailek és általános olvasgatás, heverünk a napon, az óra gyorsan ketyeg, mi lassúságra vágyunk, de már menni kell, fogász, bőrgyógyász, előadás, főzőkurzus, interjú, fotózás, útközben bevásárlás, de azért sétáljunk még egyet, de azért feküdjünk még ki a fűbe öt percre, de azért igyunk még egy kávét/fröccsöt. Találkozások: mámorosak, megindítók, sorsszerűek, vagy épp rémisztők, lásd két héttel korábbi írásomat… mert továbbra is van, akiről úgy tűnik, legszívesebben hazavinne, és berakna minket az éjjeliszekrénye fiókjába, vagy bekeretezne, és kitenne minket a nappali falára. 

De ezek a legritkábbak – azok, akik meglátogatnak minket valamelyik vacsoránkon, előadásunkon, vagy bulinkon, többségében valahogy, valahonnan ismerősek. Instagramról, kommentelőkként, egy korábbi találkozás kapcsán, egy barát barátjanként, valahogy mind kapcsolódunk. A zsidó hagyomány szerint előre megvan írva, kik lesznek ott az esküvőnkön – én hiszem, hogy ez minden pillanatunkra igaz. Az, hogy kik vagyunk, miről beszélünk és írunk, már eleve egy elég erőteljes filter, így aztán legyen szó Tel-Avivról, Methanáról, Toscanáról, vagy itthonról,

azok tartanak velünk, akiket megszólítottunk. Ez pedig már, akárhogy nézzük is, egy szoros kötelék.

Ezt az írást egy nejlonfóliával a mellkasomon írom. Ma volt az első napunk, hogy nem főztünk – sem eseményen, sem itt, Kingánál, aki épp elképesztő illatokat árasztó vacsorát rittyent. A felettem szálló fűszerfellegek alapján próbálom beazonosítani, mi lesz a vacsora, és nagyon izgatott vagyok. Máté locsolja a kertet, Nimi zuhanyzik, én pedig azután ülök le elbúcsúzni, hogy hat órán át tetovált Virág Károly barátom, aki közel egy évtizeddel ezelőtt felvarrta a mellkasomra megálmodott vadvirágos mezőt, most pedig ideje volt, hogy frissítsen rajta, és megígértem neki (meg magamnak), hogy most már jobban vigyázok a színeimre.

  

Holnap ilyenkor már az „utolsó vacsoránk” után, kurkumától sárga körömmel, fokhagymás ujjbegyekkel, olívaolajfoltokkal a felsőnkön, bágyadt és boldog mosollyal takarítjuk el a szivárványlakománk romjait. De még mielőtt előre innék a medve bőrére, emlékeztetem magam, hogy holnap reggel nyolcra PCR-tesztre megyünk – mert bár megkaptuk az oltást, a védettségi kártyáink csak egy hét múlva érvényesek. Annyit pedig, bármilyen jó is itt, nem várunk.

Őrület azért, ami itt van. Egyszerre felemelő és megterhelő, és tudom, hogy minden szeretetem ellenére nem akarnám állandó valóságomnak. Jó volt végre hazajönni, de most már jó lesz hazamenni.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Czabán Máté