A turisták sokkot kapnak attól, hogy Párizs nem pont úgy néz ki, mint a képeken

Hol vannak a macskaköves utcácskák, a barátságos kisvendéglők és a sugárutakon korzózó szépasszonyok? Valahol biztos, csak éppen nem Párizsban.

Szabó Sz. Csaba

2021. Május 14.

Óh, Párizs! A Szajna gyöngye! A fények és a szerelem városa! A divatvilág központja! A Montmartre és Montparnasse pezsgő bohémtanyái, a végtelenbe futó Champs-Élysées zenés kávéházai, a Quartier latin hangulatos kis utcácskái és vendéglői, a Boulevard Haussmann ragyogó eleganciája, a rue Rambuteau-n sorakozó hentesüzletek, virágárusok és sajtkereskedések, a Quai Voltaire ódon könyvesboltjai! Na meg persze a párizsi férfiak, akik mind úgy néznek ki, és olyan gálánsak, mint egy Algírból visszatért katonatiszt, és a párizsi nők, akik olyan szépek és jól öltözöttek, mint Catherine Deneuve! Ez Párizs, Ady Endre daloló Párisa, az európai kultúra Mekkája, ahol egymás sarkát tapossák az irodalmi salonnière-ek, az avantgárd festők és az alulöltözött revütáncosnők!

Hát, vagy legalábbis olvasmány-, illetve filmélményeink alapján akár ilyennek is tűnhet, noha egyébként Párizs alapvetően nem sokban különbözik a világ többi milliós metropoliszától, azaz Los Angelestől, Berlintől, Moszkvától, Budapesttől és a többitől:

koszos, büdös, élhetetlen és felháborítóan drága, néha kifejezetten veszélyes vagy ijesztő is tud lenni, a közlekedés egy rémálom, a helyiek pedig mind ellenszenves, pöffeszkedő bunkók, akik szentül meg van róla győződve arról, hogy ahol élnek, az minimum a Világ Közepe.

(jó, talán Tokió nem teljesen ilyen)

Egy átlagos párizsi nő (Fotó: Edward Berthelot/GC Images)

Csakhogy a francia fővárosba rendszeresen érkeznek olyan turisták (ha éppen nincs járvány), akik valamiféle idealizált Párizs-képet dédelgetnek magukban, és lágy, romantikus harmonikaszóra, macskaköves utcákra, holdfényes boulevard-okra és Amélie Poulain-szerű pincérnőkre számítanak; ehelyett viszont lehúzós taxisokkal, gagyi szuvenírboltokkal, szmoggal, rosszul megszervezett tömegközlekedéssel, kaotikus várostervezéssel, lepusztultsággal, dzsentrifikációval, cseppet sem segítőkész helyiekkel, megvadult turistahordákkal és a nagyvárosok egyéb istencsapásaival szembesülnek. Valamint azzal a szomorú ténnyel, hogy a párizsi nők (és férfiak) jelentős hányada azért nem egészen úgy fest, mintha most lépett volna ki egy Dior-katalógusból.

A többség persze hamar túllendül a csalódáson, és pompásan tudja magát érezni Párizsban, annak ellenére, hogy az nem pont úgy néz ki, mint egy 100 évvel ezelőtti képeslapon (hisz’ Párizs – akárcsak a fentebb említett többi nagyváros – amúgy irtó izgalmas és szórakoztató hely!). Ám akadnak olyanok is, akik nehezebben birkóznak meg a párizsi élmények okozta kultúrsokkal: szédülnek, izzadnak, hányingerrel küzdenek, szoronganak, vagy súlyosabb esetben hallucinációk, téveszmék gyötrik őket, vagy épp eluralkodik rajtuk az üldözési mánia. Ezt a különös tünetegyüttest nevezik Párizs-szindrómának.

Óriási buli a híres-nevezetes Eiffel-toronynál! (nem) (Fotó: Veronique de Viguerie/Getty Images)

Főként (de nem kizárólag) a japán turistákat érinti, akiknek valamiért még a szokottnál is romantikusabb és túlzóbb elképzelései vannak a francia fővárosról és úgy általában a franciákról, a francia divatot, gasztronómiát, építészetet, művészetet és egyebeket meg rendszerint a kifinomult ízléssel, az eleganciával és a stílussal kapcsolják össze; egészen addig, amíg el nem látogattak Párizsba. A helyzetet pedig tovább nehezítik a nyelvi korlátok, hisz a franciák és a japánok köztudomásúlag nem nagyon szeretnek megszólalni a legelterjedtebb közvetítő nyelven, vagyis angolul, ha nem nagyon muszáj. Illetve nyilván az sem elhanyagolható tényező, hogy Japánból baromi sokáig tart eljutni Franciaországig, a halálosan kimerült, jetlagtől kóválygó utazók meg nyilván kevésbé fogékonyak a valódi Párizs valódi szépségeire.

A Párizs-szindróma évente úgy egy-két tucat japán turistánál jelentkezik, akik számára 24 órás segélyszolgálatot tartanak fent a párizsi japán nagykövetségen.

Ez is Párizs (Fotó: Wikipedia)

De nem csak egy párizsi út rejthet ilyen furcsa egészségügyi kockázatokat. Hasonló (oké, távolról hasonló) jelenség a Jeruzsálem-szindróma, amikor az ábrahámi vallások szent városába, vagyis Jeruzsálembe látogató turisták – többségében észak-amerikai vagy nyugat-európai zsidók és keresztények, kisebb részben muszlimok – valamiféle bizarr vallási eksztázisba esnek, és ó-, illetve újszövetségi alakokként kezdenek viselkedni: egy kigyúrt amerikai úr például Sámsonnak képzelte magát, és minden áron arrébb akarta helyezni a Nyugati Falat, egy nő pedig minden nap elment a Szent Sír-templomba, és a fiát, Jézust gyászolva zokogva borult az oltárra. Időnként meg ösztövér, szakállas, hosszú hajú, fehér leplekbe csavart alakok tűnnek fel Keresztelő Szent Jánosként vagy egyenesen Krisztusként, és a tiszta, erkölcsös életről prédikálnak az utcákon.

1969-ben egy ausztrál – amúgy civilben birkanyíróként dolgozó – férfi felgyújtotta az Al-Aksza-mecsetet, hogy a romokon egy új templomot építsen a zsidóknak (ez amúgy végül nem valósult meg). A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a Jeruzsálem-szindrómában szenvedők (évente nagyjából száz esetet regisztrálnak) egy része mentálisan egyébként is kissé ingatag, esetleg miszticizmusra hajlamos.

A Messiás Jeruzsálemben (Fotó: Wikipedia)

A fentieknél némileg talán kellemesebb (és jóval ritkább) a Firenze-szindróma, avagy közkeletű nevén a Stendhal-szindróma. Ez akkor keríti hatalmába a mélyen európai kultúrára szomjúhozó utazót, amikor olyan városba érkezik, ahol nagy koncentrációban lelhetőek fel páratlan szépségű és felbecsülhetetlen értékű műalkotások – mondjuk Firenzébe, hisz ott az Uffizi-galéria önmagában is képes súlyos katarzisrohamot okozni. A 19. század francia irodalmának nagy romantikus realistája, Stendhal is a firenzei Santa Croce-templomban élte át a művészet-túladagolás, amelyről így emlékezett meg Nápoly és Firenze – Utazás Milánóból Reggióba című könyvében: „Lüktető szívvel léptem ki a Santa Croce-templomból, mintha kiszippantották volna belőlem az életet, úgy éreztem, mintha zuhannék”. A jellemző tünetek közé tartozik a heves szívverés, az ájulás és a zavarodottság, szélsőségesebb esetekben pedig hallucinációk is felléphetnek. Szóval csak óvatosan, kellő távolságtartással tanulmányozzuk az emberiség kultúrkincseit.