„Én az életben soha nem akartam tetszeni” – Törőcsik Mari utolsó interjúja

Ma hajnalban tudatta a Nemzeti Színház, hogy hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Törőcsik Mari. Az ünnepelt színésznő egészségügyi állapotáért az elmúlt évek során többször aggódtunk, és bár az ország mindvégig reménykedett, végül az ország dívája ma hajnalban örökre lehunyta a szemét.

Törőcsik már jó ideje a nyilvánosságtól visszavonultan élt és nagyobb interjúkat sem adott már. Élete utolsó, nagy lélegzetvételű interjúját 2018 júliusában a Nők Lapjának, azon belül is régi jó barátjának, Szegő Andrásnak adta. Ebből a beszélgetésből szemlézünk most.

Amikor Szegő felveti, hogy Törőcsik még 80 felett is egy virágzó, vibráló hölgy, aki olyan fürgén jár, hogy követni is alig lehet, a színésznő úgy reagált:

– Maga aztán tudja fűzni a szavakat, de egy betűjét nem hiszem! A nyolcvanharmadik évemet taposom, illetve fordítva kell mondani helyesen, hogy a nyolcvanharmadik év tapos engem. Öreg vagyok, mint az országút, egyik betegségből esem a másikba.

És egyébként bolondságot mond, hiszen nem voltam soha szép. Még akkor sem, amikor korom révén igazán lehettem volna. Fiatalon, iskolás lányként, amikor még mindenki ragyog természet adta, hamvas varázsával… (…)

Én az életben soha nem akartam tetszeni. Soha nem sminkeltem magam, nem öltöztem, nem hordtam divatos ruhákat. Nem volt fontos a külsőm, nem akartam az utcán színésznő, pláne művésznő lenni. Mari voltam mindenkinek, legfeljebb Mariska. Ráadásul kezdetben raccsoltam, és tájszólásban is beszéltem. Ebből van, amit megőriztem, például a zárt „é”-ket. Másként hogyan is tudnám kimondani azt, hogy édesanyám?!

86 éves korában elhunyt Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze – Képgaléria

Arról, hogy kétszer is visszatért a halál torkából

– Amikor anno a Kútvölgyiben feküdtem eszméletlenül, valahogy érzékeltem egy beszélgetést. Mint utólag rekonstruálom, konzíliumot tartottak az ajtóban az orvosok. Úgy ítélték, hogy reménytelen a helyzetem, gyakorlatilag lemondtak az életemről, egy volt közülük, aki javasolt valamit, de a többiek leszavazták. Röviddel később kicsapódott az ajtó, és visszajött az az orvos, mint később kiderült, Iványi Zsolt.

Odajött az ágyamhoz, és azt mondta, hogy neki még volna egy vakmerő ötlete, de ehhez szüksége van a beleegyezésemre. Tudja, hogy eszméletlen vagyok, de kéri, valahogy jelezzek. És én vadul bólogatni kezdtem a fejemmel.

Megcsinálták azt a speciális műtétet, és felépültem. Azóta is a szívemben fel van írva Iványi doktor neve. Hogy mi történt most Szombathelyen? Sok minden kavarog még bennem. Annyi eljutott hozzám, többen is mondták, hogy nehogy feladjam! Hogy éreztem sok ember szeretetét, aggódását? Hogy én hittem el, hogy még lehet dolgom az életben, éreztem meg, hogy az élet fontos dolog, hogy mindig, minden állapotban képesek vagyunk magunkat mások számára hasznossá tenni. Panaszkodunk folytonosan, ahogy panaszkodom én is, és nem vagyunk hajlandóak meglátni, milyen pokoli életek vannak. Tettünk azért, hogy csak kicsit is különbek legyenek? Igazán odafigyelünk egymásra? Próbálunk eléggé egymásnak – ki-ki a maga módján, a maga lehetőségei szerint – segíteni? Talán ezért is volt fontos visszajönnöm? Hátha van még valami dolgom…

Hogy várja-e a visszatérést a színpadra:

Nem tudom… Nem is biztos, hogy szükség van még rám. Meg tudja, attól is függ, hogy milyen állapotban leszek, hogy méltóképpen tudom-e képviselni azt a színvonalat, amit elvárnak tőlem, amit elvárok, amit az elmúlt évtizedek során folytonosan megköveteltem magamtól, és amiből nem vagyok hajlandó engedni.