Mindig nagy érdeklődéssel figyelem, és magam szerény eszközeivel próbálom is megfejteni azokat a jelenségeket, amikor egy-egy filmalkotás kapcsán egy elharapódzó marakodás veszi kezdetét, amely egy hosszan elnyúló konfliktusként leuralja az egész párbeszédet az adott alkotás körül. Ilyen eset volt a Star Wars: Az utolsó Jedik, amelynek előzménye és folytatása kapcsán is kialakult valamilyen konszenzus, hogy végtére is milyen film lett a végeredmény, ám a trilógia középső darabja fölött hatalmas szakadékként tátongott a nézők közötti távolról egyet nem értés. A Zack Snyder: Az Igazság Ligája kapcsán ugyanilyen adok-kapok alakult ki, és a végeredményt látva az álláspontok többségét meg tudom érteni, megpróbálom hát számotokra is árnyalni a DC-dulakodást.
Nem szeretném az ősrobbanástól mesélni a Snyder vágás történetét, a Puliwoodon rengetegszer leírtuk, miként kapott új lehetőséget Zack Snyder filmje az újravágására, hogy 4 órás játékidőben megvalósítsa azt a művészi elképzelést, ahogy eredetileg elképzelte. Pavlics Tamás kollégám is megírta véleményét egy kritikában, amelynek legtöbb pontjával (ha nem is látom olyan fajsúlyosnak őket, ahogy ő) egyet is tudok érteni. De míg kollégám is a nagykönyvben lejegyzett filmesztétikai szempontok alapján mérte fel az újféle Az Igazság Ligája kvalitását (ahogy a legtöbb kritikus tette), Snyder filmje pont erre a szabályrendszerre hányva fittyet kergette saját vízióját, amely végeredménye pont annyira kelthet ellenszenvet, mint rokonszenvet az elképzelés kapcsán, hogy milyennek is kell lennie egy jó képregényadaptációnak.
I. fejezet: Műfaji dekonstrukció
Meglátásom szerint, egyik legfontosabb tényezője a Snyder-féle DC filmek iránti rajongásnak a képregényfilmes műfaj dekonstrukciója, ami túlmutat a képregényfilmeken, az elmúlt évtizedben az egész blockbuster akciófilmes műfajt érinti ez a fajta dekonstrukció. Ez a kifejezés annyit tesz, hogy egy adott mű ha dramaturgiájában komolyan is veszi magát, a műfajának toposzaihoz, kliséihez, hagyományaihoz már önironikusan áll, az MCU filmek terén a Vasember 3, a Thor: Ragnarök, illetve a Galaxis őrzői, a DCEU terén pedig az Aquaman és a Shazam! is idesorolhatók.
Ezalatt nem csak azt kell érteni, hogy ezekben a filmekben túlzott mennyiségű humor lenne, hanem a humor tárgya a lényeges, mikor saját műfaji sajátosságaikat ábrázolja komikusan a film, hogy poénokat sajtoljon ki belőlük.
A jelenség megfejtésére sok magyarázat adható, mint a műfaj kiüresedése, amit csak önreflexív humorral lehet felfrissíteni, vagy hogy az idő múlásával kínossá váltak ezek a műfaji toposzok, amiket az alkotók már nem tudnak komoly arccal filmre vinni. Ezt illetően Snyderben semmilyen szemérmesség nem fedezhető fel: nincs filmje, ami ne úszna a pátoszban, menőnek szánt lassításokban, eposzi méretűnek éreztetett konfliktusokban, olyan cselekménnyel és karakterekkel megtömve, akik minden ízükben komolyan veszik magukat, még annak kockázatával is, hogy gúnyolódás lesz a heroikus pózolás visszacsatolása. Bevallom, én teljesen meg tudom érteni, akik a fentebb említett önironikus műfaji dekonstrukció elburjánzása miatt gyermeki lelkesedéssel tudják élvezni, hogy itt egy film, amely a helyenként béna dialógusai, gyenge karakterdinamikája, faék-egyszerűségű cselekménye és a képregényes sztori adta bagatell elemek ellenére magabiztosan sugározza, hogy ezt itt komolyan kell venni. Ellenben miért ne lenne érthető a másik oldal álláspontja, miszerint az előbb felsorolt gyengeségei mellett még egy csepp önkritikája sincs az alkotásnak, amivel csak ront az összképen?
II. fejezet: Minden képkocka egy festmény?
A Snyder rendezői stílusára jellemző vizualitást sem szabad elfelejteni, amivel nemcsak egyfajta szorzóként jelenik meg a fent említett pátoszos atmoszféra kapcsán, de az egész rendezői szemlélet is más irányba mutat ezáltal. Snyder lazán sutba dobja azokat a filmesztétikai megfontolásokat, miként kell felépülnie egy filmnek, milyen hosszú játékidő kényelmes egy nézőnek, a cselekménynek milyen ívet érdemes adni, illetve mennyire fajsúlyosak azok a jelenetek, amikben látszólag nem történik semmi, és lehet valóban nem fontosak a cselekmény és a karakterek szempontjából, de Snyder vizuális történetmesélése kapcsán a rendező mégis úgy érzi, ezek "minden képkocka egy festmény" felkiáltással, a maguk jogán sem érdemlik meg, hogy a vágóasztalon végezzék. Snyder ilyen jelenetek dömpingjével szán 2 és fél órát egy négy órás filmből kizárólag az expozícióra, amiben különféle karaktereket kezd bemutatni, felépíteni azok hátterét, vág bele a DC világának bemutatásába az amazonok, atlantisziak, apokolipsiak és különféle mellékkaraktereken keresztül. Jogosan lehet felvetni, hogy a film konfliktusához ezek érdemben nem adnak hozzá, egymás hegyén hátán összefüggéstelenek jelenetek. De a film világának-univerzumának mégis fontos részei ezek, amelyeket nem száraz narrációval, hanem képi narratívával tár elénk, gyakran olyan videoklipes stílusban, amelyet én önmagában is rettentően tudok élvezni, anélkül, hogy a tartalmi hiányosságain fennakadnék.
Olyan ez, mint a képregényben egy egész oldalas rajz, amin képesek vagyunk elidőzni percekig, gyönyörködni a képregénynek a festőművészethez közel álló aspektusában, és nem agyalunk azon, hogy hány dialógus fért volna el az oldalon, amikkel érdemben tovább haladt volna a cselekmény.
VI. fejezet: Akkor mi a helyzet?*
A cikk elnyújtása helyett megpróbálom összefoglalni a Snyder új filmje körüli csetepatét. A kritikusok nem csípik az újféle Az Igazság Ligáját, mert egy négy órás filmből két óránál többet expozícióra, világépítésére szán vizuális történetmeséléssel fittyet hányva arra, hogy a film tempóját, a cselekmény ívét hogyan rontja el, illetve a lényegi konfliktus tükrében van-e jelentőségük.
Snyder rendezői stílusából hiányzik az a fajta kifinomultság, karakterkezelés, vagy kliséktől való elfordulás, ami imponálna egy sokat látott filmkedvelőnek, amilyenek a kritikusok többségében.
Ugyanez igaz arra az nézőre, aki nem tudja komolyan venni a szuperhősös műfajt, emellett a szereplők interakcióira, jól megírt dialógusokra és nem szájbarágós (szájbarágósságában kifejezetten kínos) történetmesélésre vágynak. Ám az érme másik oldala azok, akik meg pontosan a műfaj toposzait, kliséit és azokat egy minden ízében komolyan vevő filmet akarnak, amely a műfaji dekonstrukcióval szemben állva nem fél pátoszossággal, jelentőségteljesen kezelni magát, még annak ellenére is, hogy amiatt kigúnyolhatják. Én személy szerint odavagyok Snyder videoklipes stílusáért, festményszerű beállításaiért, sőt, még a lassításokat is csípem. El tudok veszni abban az eposzian komoran komolykodó atmoszférában, ami nem kompatibilis azokkal, akiknek egy filmélmény (avagy egy szuperhősös filmélmény) kapcsán eltérően más definíciójuk van.
Epilógus: Volt ennek értelme?
Számomra Snyder filmjei egyfajta bűnös élvezet kategória, hiszen annak ellenére tudom díjazni a stílusát, filmjei egészével valamennyire képes vagyok elszórakozni annak ellenére, hogy pontosan látom, hol van bőven támadási felület rajtuk. Sokkal inkább élvezem (ez főleg a BvS esetében volt igaz), hogy a nagyot akaró művészi ambícióba hogy bukik bele (valamennyire) Snyder, mintha egy szürke-közepes filmet néznék, ami alapjáraton nem is akart annál több lenni. A fenti bekezdésekben mindkét oldal gondolatait próbáltam reprezentálni, hátha utat nyit olyan meglátásoknak, miszerint a filmek interpretálásának szubjektív mivolta folytán természetes, hogy gyakran ilyen szélsőségesen másként értékelünk adott műveket. Illetve eltávolodhatnánk azoktól a mantráktól, amikkel a kritikusokat, a film kedvelőit, a Snyder-rajongókat, vagy a film utálóit egy tömbként kezelve általánosítunk, hogy ez által lenullázuk véleményük minden jogalapját.
*Ez a cikk eredetileg hat fejezetet tartalmazott, de a főszerkesztő túl hosszúnak találta, ezért a 3-4-5. fejezetet kivágatta. Ha szeretnétek olvasni a vágatlan változatot, kérvényezzétek kommentben, egy frappáns hashtag is jöhet.