Nagy szemű babbal és chiantival az igazi: 30 éves A bárányok hallgatnak
Mi történt a báránnyal, Clarice?
Horrort készíteni egyszerre hálás és hálátlan feladat egy filmes számára. Hálás, mert általában olcsón és gyorsan elkészíthető, és ha rezonál a közönséggel, akkor folytatások tömkelegét lehet gyártani hozzá, és az ego számára sem utolsó dolog, ha az ember úgy tekinthet vissza karrierjére, hogy abban egy ikonikus karakter megalkotása is helyet kapott. És hálátlan, mert ugyan jó pénzeket lehet keresni vele, a kritikusok és a szakma a legritkább esetben emelik a műfaj filmjeit piedesztálra. Most azonban egy ilyen ritka kivétel történetét meséljük el nektek.
Egy kezünkön össze tudjuk számolni az Oscaron, illetve hát az összes más, nem műfajspecifikus díjkiosztón jól szereplő horrorokat. Az ugyan már Hollywood aranykorában is előfordult, hogy a zsáner egy-egy darabját valamelyik kategóriában díjazták (pl. Dorian Gray képe), de az első legjobbfilm-jelölésre egészen a 70-es évekig kellett várni. Az ördögűző ledöntött egy régóta fennálló tabut, és bár ezt követően elő-előfordult, hogy egy horror is ott virított a legjobb filmek versenyében (legutóbb a Tűnj el!-t érte ez a megtiszteltetés), arra mindössze egyszer volt példa, hogy a díjat is elnyerje. Ez az egyszeri alkalom pedig az 1992-es díjkiosztón esett meg…
No, de inkább kezdjük az elején!
Egy tökéletes film meg-nem-születése
Thomas Harris 1988-ban írta meg A bárányok hallgatnak című regényt, mely egyébként az 1981-es Vörös sárkány című könyvének folytatása. Mindkettő sikeres volt, méghozzá olyannyira, hogy 1986-ban Embervadász címmel már filmadaptáció is készült első művéből, melyen hiába dolgoztak olyan nevek, mint Michael Mann a rendező székben, vagy mint Brian Cox a főszerepben, se a kritikusok, se pedig a nézők körében nem aratott osztatlan sikert. De egy projekt kudarca egy másik sikerét jelentheti, mint az történt jelen esetben is. A bárányok hallgatnak története ugyanis túl jó volt ahhoz, hogy ne adaptálják a nagyvászonra, viszont így, hogy az első próbálkozás megbukott, lényegében elölről lehetett kezdeni mindent.
A regény jogait az Orion Pictures vásárolta meg még annak hivatalos megjelenése előtt, akik a kor egyik legnagyobb sztárjával, Gene Hackmannel közösen kezdtek el dolgozni a filmváltozat megvalósításán. Hackman számára már csak azért is különleges projekt volt ez, mert ezt tervezte rendezői bemutatkozásának is, ami végül egyébként sosem valósult meg.
"Egyike a leginkább filmszerű könyveknek, amit valaha is olvastam. Ahogy haladtam előre a történetben, az egész film összeállt a fejemben" – nyilatkozta a jogok megszerzésének idején Hackman, aki a rendezés mellett producerként, és ami még fontosabb: Hannibal Lecter szerepében is részt vett volna a filmben. Bár nem sokkal később már inkább az FBI-t vezető Jack Crawford eljátszására pályázott, míg Clarice Starling megformálására Michelle Pfeiffert nézte ki, az emberevő pszichológus szerepét pedig felajánlotta John Hurtnek.
A szereplőgárda egyszerűen pazarul nézett ki, a finanszírozással sem volt probléma, ráadásul Lecter karakterének jogait ingyen megkapták az Embervadásszal elhasaló producertől, Dino De Laurentiistől. Sőt, Ted Tally már 1987-ben, a regény megjelenése előtt elkezdhetett dolgozni a forgatókönyvön, mivel idő előtt kapott egy példányt a még kiadásra váró könyvből. Minden adva volt hát a tökéletes filmhez, csak egy valami nem stimmelt: az időzítés. Gene Hackman épp akkoriban alakított Oscar-jelölést érően egy FBI ügynököt a Lángoló Mississippiben, ami finoman szólva sem volt túl vidám film, de A bárányok hallgatnak még erre is rálicitált volna hangulat tekintetében. Hackman tehát úgy érezte, hogy most valami másra van szüksége a karrierjének, így kiszállt a projektből, ami nélküle hajszál híján dugába dőlt…
Egy tökéletes (másik) film megszületése
Szerencsére az Orion Pictures-nél úgy vélték, még nincs veszve minden. Mike Medavoy, a cég egyik társalapítója azt mondta a forgatókönyvvel épp félúton járó Ted Tallynek, hogy nyugodtan folytassa csak az írást, majd kitalálnak valamit: megoldják a pénzügyi problémákat és kerítenek egy új rendezőt is. Nem kellett sok idő, máris ott volt a fedélzeten Jonathan Demme, aki addigi munkássága alapján, nos… hát, nem igazán tartozott a rendezői nagy ligába. "Én biztosan nem ajánlottam volna fel magamnak a lehetőséget" – viccelődött később Demme, mivel egyszerűen semmi olyat nem tudott filmográfiájában felmutatni, amiről ordított volna, hogy ő a tökéletes kiszemelt egy ilyen horrorelemekkel tarkított krimi-thriller megrendezéséhez.
A filmes persze megragadta a lehetőséget, és a regény elolvasása után rábólintott a felkérésre, és onnantól kezdve eléggé simán is mentek a dolgok. Demme lényegében nem szólt bele Tally munkájába, szóval a forgatókönyv mindenféle komolyabb módosítás nélkül elkészülhetett. Hackman nagyjából az 1989-es Oscar-gála után pár nappal dobbantott, Demme májusban már ott volt rendezőként a projekt élén, a forgatás pedig még abban az évben elkezdődhetett novemberben.
Demme szerette volna, ha az eredetileg kiszemelt Michelle Pfeiffer játssza el Clarice Starlingot, dacára annak, hogy az akkor már 34 éves színésznő kicsit idős volt az akadémiáról frissen kikerült ügynöknő szerepére. Pfeiffer azonban Gene Hackmanhez hasonlóan túlságosan sötétnek ítélte a film tónusát, amivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni, ezért aztán ő is kiszállt. Demme ezután megkereste Meg Ryant, aki szintén nem volt túlságosan kibékülve a film tematikájával, szóval passzolta a lehetőséget. Következett Laura Dern, akit viszont az Orionnál nem tartottak elég nagy névnek ahhoz, hogy neki adják a szerepet. Így került a képbe Jodie Foster, aki egyébként is lobbizott Clarice eljátszásáért, mivel korábbi élettapasztalatai miatt nagyon közel érezte azt magához. A Taxisofőrrel hamar jött siker után zaklatták és meg is fenyegették, méghozzá úgy, hogy két alkalommal is az FBI védelmére szorult.
Demme igazi nagyágyút szemelt ki Dr. Hannibal Lecter eljátszására: Sean Conneryt. Az egykori James Bond azonban visszautasította a felkérést, sőt, egyszerűen "visszataszítónak" nevezte a forgatókönyvet. A nemleges válasza után olyan nevek repkedtek ötlet gyanánt, mint Al Pacino, Robert De Niro vagy Daniel Day-Lewis, de végül Anthony Hopkins kapta meg a lehetőséget, dacára annak, hogy a készítők nem látták benne azt a bizonyos box office-potenciált, amivel a nézőket a mozikba lehet csalogatni. Hopkins ekkoriban épp Londonban játszott az M. Butterfly című darabban, amikor az ügynöke elküldte neki a forgatókönyvet. A színész a címet látva megkérdezte: Ez valami gyerekmese? Aztán végül 10 oldal elolvasása után már egészen mások kavarogtak a fejében. Hopkins el sem hitte a szerencséjét, rá kellett kérdeznie az ügynökénél, hogy ez egy valódi ajánlat-e, ugyanis ez alatt a néhány oldal alatt is világossá vált számára, hogy épp most ajánlották fel neki élete legjobb szerepét.
Jack Crawford Gene Hackman által parlagon hagyott karakterének megformálására pedig Scott Glenn jöhetett, aki nagyon komolyan vette a felkészülést, és meghallgatott néhány hangfelvételt, melyeket Lawrence Bittaker és Roy Norris sorozatgyilkosok készítettek, miközben megkínoztak és megerőszakoltak egy 16 éves lányt, akit halloween estéjén raboltak el San Fernando Valley tengerparti részéről. Glennt annyira megviselték a hallottak, hogy megváltoztatta addigi liberális véleményét a halálbüntetés eltörléséről. "A mai napig előfordul, hogy kellemetlen álmok kísértenek azok miatt, amiket akkor ott megtudtam" – nyilatkozta a színész.
A bárányok átlényegülnek
A fiatal FBI ügynök szerepére felkért Jodie Foster egyébként is tisztelte az ügynökség munkáját, és a már emlegetett élettapasztalataiból merítkezve fontosnak tartotta, hogy a lehető leghitelesebben mutassák be munkájukat. Ezért ő maga is egy valós FBI ügynökről, az akkor 33 éves Mary Ann Krause-ról mintázta a karakterét. A két hölgy még találkozott is egymással Quanticóban, az FBI kiképzőközpontjában, ahol a színésznő a többi ügynökjelölttel megegyező fizikai és mentális kiképzést kapott több hetes ottléte alatt.
Foster egy nagyon éles eszű, tanulni vágyó színésznek tűnt Krause számára, akinek nagyon tetszett az is, hogy nemcsak munkáját, hanem őt magát is meg szeretné ismerni a majdani Starling ügynök, aki egyaránt érdeklődött a fontosabb ügyeiről és a magánéletéről is. A filmben Starling mindig magabiztosnak próbál mutatkozni mások előtt, de egyszer a kocsijába ülve elsírja magát, mely jelenetről Krause úgy nyilatkozott, hogy mintha csak saját magát látta volna a vásznon. Rajta kívül a Mindhunter című sorozat egyik főszereplőjét ihlető sorozatgyilkos-specialista John E. Douglas is többször találkozott Fosterrel, hogy szaktudásával segítse a színésznőt a felkészülésben.
Anthony Hopkins sem vette félvállról az előkészületeket. Ő is rengeteg bűnügyi aktát tanulmányozott, sőt, ezeken felül több börtönt és bírósági tárgyalást is meglátogatott, hogy felkészüljön a szerepre. Hannibal Lecter karakterének megalkotásába is sok energiát fektetett, hogy minél félelmetesebbnek tűnjön a vásznon. Ehhez egyfelől – bármilyen furán is hangzik – a gyerekkorából merített ihletet: "Kisgyerekként gyakran meséltem a környékbeli lányoknak Drakuláról, és ezt a 'th-th-th'-t csináltam mellé a számmal, mellyel mindig garantált volt a sikítva menekülés a részükről" – nyilatkozta a színész, aki Lecter hangjához egy másik filmklasszikusból, a 2001: Űrodüsszeiából is merített némi ihletet. De az abban a filmben Douglas Rain hangján megszólaló HAL 9000 mellett Katherine Hepburn és Truman Capote orgánuma is fontos inspiráció volt a színész számára.
A film másik sorozatgyilkosát, a fiatal lányok bőrére hajtó Buffalo Billt megformáló Ted Levine is teljesen átlényegült a szerep kedvéért. A karakterhez számos sorozatgyilkost gyúrt eggyé, mint pl. Ed Geint, aki a filmbéli Billhez hasonlóan maga is csinált egy "női ruhát", és sajnos az idézőjelet itt most szándékosan kell használnunk. Az áldozatait külön erre a célra kialakított pincéjében tartó Gary Heidnik úgyszintén fontos inspirációként szolgált a színész számára, aki még egy videót is megnézett, melyben Heidnik arról beszélt, mi vette őt rá mindazokra a szörnyűségekre, amiket tett. Levine ezen felül gyakran látogatott transzvesztita bárokat, valamint a 80-as évek feminin, de paradox módon egyben férfias rocksztárjainak, mint amilyen pl. David Bowie is volt, kinézetéből is merített ihletet. Ami pedig a híres táncjelentét illeti, valamennyire az is saját találmány: szinte valamennyi mozdulatát improvizálta, és még a Demme által kiválasztott zenét is megváltoztatta a Goodbye Horses-ra, mivel a színész szerint az jobban illett ehhez a felkavaró jelenethez. "Egy kicsit finomabb, egy kicsit furább volt, és talán egy kicsivel nőiesebb is, nekem pedig ez nagyon tetszett" – nyilatkozta Levine.
A bárányok azért néha röhögnek is
Jodie Foster a rá jellemző profizmussal vetette bele magát a forgatásba is. Ő és Anthony Hopkins lényegében nem is beszélgettek a munkaszünetekben, mivel a színésznő meglehetősen félelmetesnek találta wales-i kollégáját. Mint az a forgatás egyik utolsó napján kiderült, Hopkins hasonlóan érzett kolléganője irányába, szóval nem kell aggódni, azóta már jó kapcsolatot ápolnak egymással. Foster egyébként Ted Levine-t is szándékosan kerülte, de a színész szerint ez így volt jól, ugyanis ő az antagonistát játszotta, míg kolléganője a főszereplőt, szóval nehezebb lett volna a munka, ha a forgatás során összebarátkoznak. A Bill áldozatát alakító Brooke Smith-szel azonban teljesen más volt a helyzet. A szerep kedvéért több mint 10 kg-ot hízó színésznő folyton "fogva tartójával" lógott, ami még Jodie Foster figyelmét is felkeltette, aki ezután csak Patty Hearstnak becézte kolléganőjét. (Hearts arról híres, hogy egy idő után maga is csatlakozott az őt pénz reményében elraboló terroristaszervezethez).
Smith-nek nagy szerepe volt abban, hogy A bárányok hallgatnak forgatásán teljesen ellentétes hangulat uralkodjon, mint ami végül a filmből visszaköszön. A színésznő úgy nyilatkozott, hogy lényegében mindenből viccet csináltak, és ezt egyébként Jonathan Demme is támogatta, aki így emlékezett vissza erre az időszakra:
"Nem telt el úgy nap, hogy Tony (Anthony Hopkins) ne lopózott volna oda mögém, vagy Jodie mögé, és széles mosollyal az arcán azt ne mondja, hogy 'Jóóóóó reggggelt!', vagy hogy meredt szemekkel körbe ne nézzen a stábon, és azt mondja: 'Tudjátok, Jonathan a fura fickó. Sosem pislog. Szerintem igazi őrült.' Ilyen hangulatban mindenki számára könnyebb volt a munka."
Jonathan Demme was a true inspiration. From humble Corman roots to deftly handling genre (sometimes more than one),he was an original.#RIP pic.twitter.com/ahtSdkvHvd — Joe Lynch (@TheJoeLynch) April 26, 2017
A stábtagok rendszeresen bárányhúst ettek, és még egy társasjátékot is csináltak a díszletek tervrajzából, amit Buffalo Bill eredeti filmbéli neve után Gumb Game-nek neveztek el. "Olyanok voltak benne, hogy 'zsírleszívás, lépj vissza két mezőt!' A cél az volt, hogy megmentsék Catherine-t" – mesélte a Bill által fogvatartott karaktert játszó Smith.
Az ördög a részletekben…
A forgatókönyvet író Ted Tally arról is mesélt, hogy noha A bárányok hallgatnak műfaját tekintve horror is, Jonathan Demme szándékosan kevés erőszakos jelenetet tett a filmbe, vagy legalábbis nem mutatta nagyon azokat, mivel azt szerette volna, ha a Pszichóhoz hasonlóan a közönség ezúttal is a fantáziájával tölti ki a nem látható részeket. Ez már kezdetektől fogva sarkalatos pont volt a rendező számára, aki az egyik első találkozásuk alkalmával fel is vázolta mindezt Tallynek. Az író egyébként a történet eredeti végét is megváltoztatta, mivel túl sötétnek érezte a zárójelenetet, melyben szándékai szerint azt láthattuk volna, ahogy Lecter egy igényes irodából telefonál Clarice-szel, miközben narancsot hámoz. A beszélgetés végeztével pedig kiderült volna, hogy Dr. Chilton irodájában járunk, akit Lecter már el is kapott. A film pedig azzal a Chilton felé irányuló kérdéssel ért volna véget, hogy "Kezdhetjük?"
Noha a forgatókönyv elég könnyen megszületett, és a hangulat is jó volt a teljes forgatás alatt, azért így sem kerülték el a stábot a gondok. A filmben fontos szerepet kapó halálfejes lepkéket nem is volt olyan könnyű beszerezni. A feladattal megbízott Ray Mendeznek egy kis kreativitásra is szüksége volt, ugyanis a kiszemelt fajból mindössze egy kolónia volt elérhető, ami sajnos a forgatás idején épp valamiféle vírusfertőzéstől szenvedett. Így a történetben szerepet kapó szenderféle helyett egy rokon faj egyedeit kellett úgy elmaszkírozniuk, hogy a tor részükön található híres-neves halálfej is felismerhető legyen rajtuk. A rovarok ezen jellegzetes mintázata egyébként a film poszterén is látható. Illetve mégsem… Azon ugyanis valójában nem is egy halálfejet, hanem Salvador Dalí In Voluptas Mors című híres fotóját fedezhetjük fel, melyen meztelen női testek alkotnak egy halálfejet, ezzel is a film témájára utalva.
Az egyik legkimerítőbb rész az éjjellátó szemüveges végjáték leforgatása volt. A Buffalo Bill nézőpontjából rögzített képsorok felvétele összesen 22 órát vett igénybe. A Bill lakásában, illetve hát pincéjében forgó jelenetek egyébként is a legmelósabb részei voltak a filmnek. Az alagsor alapjául egy már nem működő pittsburgh-i repülőgépalkatrész-gyár szolgált, ezt tudták ugyanis több szintesre kialakítani úgy, hogy a benne található gödör több helyről is megközelíthető legyen, azaz hogy a fogvatartott lányt alakító Brooke Smith-nek ne kelljen folyton leereszkednie bele. A színésznő azonban még így is úgy nyilatkozott, hogy lelkileg is eléggé megterhelő volt a gödörben játszódó jeleneteket leforgatni.
A forgatás végeztével még egy nagyon fontos momentum hátra volt: a megfelelő zenei aláfestés megkomponálása, mely feladattal a producerek Howard Shore-t bízták meg. Az 1990 nyarán, Münchenben felvett taktusokról Shore úgy nyilatkozott, hogy "próbáltam úgy megírni a zenét, hogy az tökéletesen illeszkedjen a film szövetébe. Azt próbáltam elérni, hogy a zene pontosan passzoljon a filmbe. Amikor az ember mozizik, fel sem tűnik neki, ha szól közben a zene, ugyanis a film minden érzékedre egyformán hat: a fények, a fényképezés, a díszlet, a színészi játék és a zene együtt adják az élményt. Jonathan Demme-nek pedig nagyon határozott elképzelései voltak a zenét illetően."
Amikor minden összejön
A filmet végül 1991. február 14-én mutatták be széles körben az USA-ban, noha nem nevezhető épp ideálisnak Valentin-napi mozizáshoz. Első hosszú hétvégéjén 14 millió dollárral szerezte meg a bevételi lista első helyét, melyet további öt héten át meg is tartott. Sosem volt kimagasló érdeklődés az irányába, ellenben mozis pályafutása alatt végig szépen tartotta magát, így végül világszinten 273 millió dollárig jutott, mellyel az év ötödik legjobban teljesítő filmje lett. De az igazi nagy durranás több mint egy évvel a bemutatóját követően, a 64. Oscar-gálán várt Jonathan Demme rendezésére, ahol a bevezetőben is megemlített legjobb film díján felül még további négyet zsebelt be, ráadásul nem is akármilyeneket. A bárányok hallgatnak lett a filmtörténelem harmadik (és mind ez idáig utolsó) olyan filmje az Ez történt egy éjszaka és a Száll a kakukk fészkére után, ami mind az öt "királyi" kategóriában (film, rendezés, forgatókönyv, férfi és női főszereplő) nyerni tudott, igaz, ehhez egy picit azért csalni kellett.
Anthony Hopkins ugyanis nem mondható igazi főszereplőnek, lévén mindössze 16 percig látni csupán az egyébként két perc híján kétórás filmben. Igaz, még így sem ő a negatív rekorder a kategóriacsalásban, hanem David Niven, aki 1958-as Külön asztalok című filmjében mindössze 15 percet szerepelt. Egyébként a jelölések során az Akadémia tagjai döntenek arról, hogy kit milyen kategóriában jelölnek, szóval, ha lényegében mellékszereplőként főszereplői jelölést kap valaki, az szinte biztos, hogy írhatja a köszönőbeszédét (mivel ha ilyesmire vetemednek, akkor nagyon meg vannak elégedve azzal a bizonyos alakítással).
Sajnos a jó mozis és díjszezonos szereplés ellenére is érték támadások A bárányok hallgatnakot Buffalo Bill figurája miatt, akit sokan meleg, transzszexuális karakternek tartanak. A filmet rendező Jonathan Demme egyébként réges régen kijelentette, hogy Jame Gumb (ez Bill polgári neve) nem meleg, de azt ő is belátja, hogy rendezőként ott hibázott, hogy ezt a filmben nem hangsúlyozta ki eléggé. Demme Bill karakterét úgy látja, hogy gyerekként sokat bántalmazták, ezért felnőttként megutálta önmagát, és mindent megtesz azért, hogy mássá váljon. Ezért aztán számára az, hogy nővé válhat, egyet jelent azzal, hogy megszabadul a múltjától is. Demme elismeri, hogy akkoriban nagyon kevés pozitív szerepben feltűnő meleg karakter volt a filmekben, ezért nem volt szerencsés Billt is úgy beállítani, mint aki a saját neméhez vonzódik.
Szerencsére ezek a támadások mit sem koptattak a ma 30 éves film hírnevén, mely az évek során három folytatást, sőt, két tévésorozatot is fialt, melyek közül a Hannibal Mads Mikkelsennel a főszerepben szintén nagy rajongói tábort szedett össze hároméves pályafutása alatt. A bárányok hallgatnak elképesztő sikerét azonban egyik folytatásnak sem sikerült elérnie, de talán ez nem is baj, mivel ez a film önmagában is megállja a helyét. Egy vérfagyasztóan izgalmas, horrorelemekkel megspékelt krimi-thriller, tele jobbnál jobb alakításokkal. Ennél pedig nem is vágyhatnánk többre.
Nektek melyik a kedvenc filmetek vagy sorozatotok a Hannibal Lecter köré épített történetekből? Kommentben várjuk a kedvenceket!
