10 dolog, amit nem biztos hogy tudtál tilda Swintonról

November 5-én ünnepli 60. születésnapját Tilda Swinton, aki karrierje alatt töretlenül és mindvégig sikeresen tudott egyensúlyozni a művész- és a közönségfilmek között, és ugyanolyan jó barátságban van Jim Jarmusch-sal, Wes Andersonnal és Tarr Bélával, mint a Bosszúállók tagjaival. A születésnap alkalmából most összeszedtünk 10 érdekességet, amit nem biztos hogy tudtatok az Oscar-díjas színésznőről.

Íme tehát Tilda Swinton...

…akinek ereiben igazi skót királyi vér csörgedezik

Tilda Swinton az egyik legrégebbi skót família leszármazottja; a színésznő családfáját apai ágon 35 generációnál is tovább, több mint ezer évre (!) visszamenőleg, egészen a 9. századik tudja visszavezetni. Sőt, apai és anyai ágon egyaránt annak az 1306 és 1329 között uralkodó I. Róbert királynak a leszármazottai, aki többek között A rettenthetetlen című filmből is ismerős lehet. A két ág legtávolabbi közös felmenője I. Róbert unokája, II. Róbert: míg Swinton apai ágán az első házasságából született egyik fiút találjuk, addig az anyai ág II. Róbert és az ő kedvenc szeretője, Mariota de Cardeny egyik közös gyermekétől ered.

…aki a későbbi Diana hercegnőnek volt osztálytársa

Tildát 10 éves korában a Brit Hadseregben vezérőrnagyként szolgáló apja internátusba küldte. Noha a kislány örült, hogy végre kiszakadhatott a maszkulin otthoni közegből (mindhárom testvére fiú), és végre lányok között lehetett, ettől eltekintve a bentlakásos iskola meglehetősen nyomasztóan hatott rá. „Azt hiszem, öt évig egyáltalán nem beszéltem” – mondta erről az időszakról évekkel később. A meglehetősen drágának számító West Heath-i lányiskolában többek között egy Diana Spencer nevű kislány is az osztálytársa volt, akit mi leginkább Diana hercegnő néven ismerünk.

…akit állítása szerint egy szamár alakítása vett rá arra, hogy színész legyen

„Az egyetlen film, amit láttam, és amitől úgy éreztem, színésznőnek kell lennem, Robert Bresson filmje, a Vétlen Baltazár” – nyilatkozta Tilda Swinton, és nem tudjuk, mennyire gondolta komolyan a kijelentését. Az 1966-ban bemutatott mű főhőse, a címbéli Baltazár ugyanis egy szamár, az ő sorsát követhetjük születésétől egészen haláláig, alkalmi – legtöbbször durva és érzéketlen - gazdái alakjait is felvillantva. Az újhullámos Bresson minimalista és transzcendens rendezésének Swinton mellett nagy rajongója többek között Michael Haneke és az a Tarr Béla is, akivel A londoni férfi alkalmával együtt is dolgozhatott. Mármint a színésznő, nem a szamár.

…aki Fry és Laurie duójától kapta egyik első színpadi szerepét

…aki Sean Beannel együtt kezdte mozifilmes pályafutását

Bár Swinton az Edinburgh-i Traverse Theatre-nak és Anglia talán legjobb színházi társulatának, a Royal Shakespeare Company-nak is tagja volt egy évad erejéig, szíve mélyén a színpadnál sokkal jobban vonzotta a film. Már épp azon gondolkodott, hogy búcsút int a pályának, mikor megismerkedett Derek Jarmannel – a találkozás pedig mindkettejük életére és művészetéré döntő hatással volt, Swinton pedig a rendező múzsája lett.

Kettejük első közös filmje az 1986-ban bemutatott Caravaggio volt, amire a rendező azért választotta ki Swintont, mert úgy találta, nagyon hasonlít a barokk festő nőalakjaihoz. A meglehetősen rendhagyó, modernista és anakronisztikus film nem csupán a színésznő filmes karrierjének kezdetét jelentette, de Sean Bean számára is ez volt a belépő a mozifilmek világába.

Swinton és Jarman között ekkor jött létre az az emberi és művészi értelemben is szoros kötelék, mely a rendező korai, 1994-es haláláig (sőt, bizonyos értelemben még azon túl is) kitartott. A Caravaggio után a színésznő egészen az életmű lezárását jelentő Blue-ig a rendező mind a hat további filmjében szerepelt.

…akinek neve szinte egybeforrt az androgün szerepekkel

Swinton számára az igazi ismeretséget Sally Potter 1992-es filmje, az Orlando hozta meg. Virginia Woolf regénye I. Erzsébet korától napjainkig, négy évszázadon át követi hősét, ahogy a címszereplő nemes férfiből végül családanya lesz. Bár az androgünitás és nemváltás már korábbi színészi munkái esetében sem volt idegen Swinton előtt - 1988-ban Puskin Mozart és Salieri című drámájában alakította az osztrák zeneszerzőt - , az Orlando után ez már szinte egybeforrott vele, méghozzá annyira, hogy nem csupán a független, szerzői látásmódú rendezők tekintenek így rá, hanem a nagyköltségvetésű produkciók is.

Swinton eddig három képregényadaptációban kapott nagyobb szerepet, és mindhárom felbukkant ez a fajta átváltozó képessége. A Constantine-ban Gábriel arkangyal egyértelműen androgün volt, a francia képregény alapján született Snowpiercerben – noha az általa alakított karakter, Mason az eredetiben nem tűnik fel – Bong Joon-hoo eredetileg férfiként képzelte el az ő figuráját, és John C. Reilly-val játszatta volna el, a Doctor Strange-ben szereplő Ősmágus pedig Swinton előtt hagyományosan férfi tanítómester volt.

…aki saját Oscar-díja előtt kizárólag filmben látott átadót

A színésznő 2008-ban kapta meg jól megérdemelt Oscar-díját, a Michael Claytonban nyújtott alakításáért. Tíz évvel később a Rolling Stone magazinnak elmondta hogy sem előtte, sem pedig azóta nem csupán soha nem vett részt személyesen az Akadémia ceremóniáján, és átadót is csupán egyetlen egyszer látott - ám az sem a megszokott formátum volt.

Mint felidézte, mikor részt vett a gálán, némileg csalódottan vette tudomásul, hogy nem annyira elragadó, mint ahogy azt eredetileg elképzelte, és az esemény helyszíne is kisebb, mint ahogy azt korábban gondolta. Majd rájött, mi okozza a hiányérzetet: az egyetlen alkalom, mikor Oscar-átadót látott, a Whitney Houston és Kevin Costner főszereplésével forgatott Több, mint testőrhöz köthető, melynek egyik meghatározó jelenete épp ezen a helyszínen zajlott. Ő viszont ezek után hiába várta, „senki nem rohant át a színpadon, senkire nem lőttek rá, semmi ilyesmi.”

…akit Bridget Jones szerepével is megkínáltak

A part, Vanília égbolt, Constantine, A Narnia krónikái-sorozat, és természetesen a Marvel Moziverzum filmjei: csupa hollywoodi produkció, amely igényt tartott Tilda Swinton személyiségére, és amelyekben legtöbbször tényleg hasznosítani tudták a színésznő tehetségét. Ezek mellett azonban több sikervárományos film, illetve franchise is szerepet kínált neki, amit azonban ő végül valamiért visszautasított. A Harry Potter-sorozatban Sybill Trelawney szerepét kínálták fel neki (ezt végül Emma Thompson játszhatta el), a Terminátor: Megváltásban pedig Serena Kogant alakította volna (ez pedig végül Helena Bonham Carter vállalta el). A legmegdöbbentőbb ajánlat azonban egészen biztosan a Bridget Jones naplója producerei keresték meg, akik benne vélték felfedezni a folyamatosan fogyni vágyó szingli megszemélyesítőjét.

…akit többször láthattunk videoklipekben is

Swinton vibráló személyiségét kliprendezők is segítségül hívták víziójuk megvalósításához – méghozzá nem is egyszer. Először 1996-ban, az underground angol elektronikus duó, az Orbital számához, a The Boxhoz készült klipben játszott egy különös, nem e világi lényt, aki érdeklődve próbálja megfejteni világunk működését. A videó az idővel és annak érzékelésével is eljátszik, ehhez pedig a színésznő minden egyes mozdulatát olyan lassan kellett elvégeznie, hogy az 30-40 percig tartson, miközben a kamera 50-szer lassabban dolgoztak, két másodpercenként rögzítve egy képet.

Swinton másodszor 2013-ban, napjaink egyik legeredetibb látásmódú kliprendezője, Floria Sigismondi felkérésére mondott igent. A videó David Bowie The Stars (Are Out Tonight) című számához készült, melyben szokásához híven az énekes a főszereplő, a színésznő pedig az ő feleségét alakítja - eljátszva kettejük hasonlóságával, mely nem csupán megjelenésükben nyilvánult meg, de művészi felfogásukban is igen közel álltak egymáshoz. Swinton pár évvel később, a Vakító napfény című filmben egy olyan rocksztárt alakított, aki egyértelműen Bowie alteregója volt.

…aki egy képzőművészeti projekt keretében többször is kiállítási tárgy lett

Swinton életművének egyik legkülönösebb fejezete, mikor Cornelia Parker képzőművésszel együtt dolgozott a The Maybe című projekten, melynek keretében a színésznő napokig feküdt egy átlátszó vitrinben.

Az eredetileg a londoni Serpentine Gallery-ben 1995-ben megnyílt kiállításon Parker híres emberek tárgyait állította ki, így látható volt többek között Charles Dickens lúdtolla, a festő Turner egy palettája, egy párna Freud díványáról, egy csekk Virginia Woolf aláírásával vagy éppen Churchill utolsó, félig szívott szivarja. Az eredeti ötlet szerint a színésznő Hófehérke ruhájában feküdt volna az üvegkoporsó képzetét keltő vitrinben, ám hamar megváltozott a koncepció, és Swinton egyértelműen saját magaként került oda – a táblán is ez állt: Matilda Swinton (1960-).

Swinton 1995 szeptember 4-től 10-ig, hét napon keresztül, napi nyolc órában feküdt-aludt az üveg alatt. Az egyedülálló projektet később még kétszer megismételték: először a következő évben Rómában, majd 2013-ban, mikor a színésznő már nemzetközi sztárnak számított, a New York-i MoMában.

---

Íme tehát 10 dolog, amit nem biztos, hogy tudtatok a különleges külsővel és annál különlegesebb pályával bíró színésznőről: nektek melyek a kedvenc szerepeitek tőle? Írjátok meg a kommentek között!