„Biden kiszolgáltatná országunkat az erőszakos baloldali csürhének… Ha Biden győz – végtelenül egyszerű –, Kína győz. Ha Biden nyer, a csürhe nyer. Ha Biden győz, a lázadók, az anarchisták, a gyújtogatók, a zászlóégetők, ők nyernek” – mondta Donald Trump amerikai elnök szeptember 17-i wisconsini kampánygyűlésén, újabb állítólagos fenyegetéseket felmutatva az amerikai nemzetnek – mivel 2016-os mumusai, a nőket erőszakoló bevándorlók és a külföldi terroristák a jelek szerint már sokat veszítettek meggyőző erejükből.

R. Douglas Fields ideggyógyász, az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) idegrendszer fejlődését és plaszticitását vizsgáló részlegének vezető munkatársa a Scientific Americanben közölt cikkében az idegtudomány szemszögéből vizsgálta meg Trump esélyeit a november 3-án esedékes elnökválasztáson. Fő kérdésfeltevése az volt, vajon számítani kell-e a négy évvel ezelőttihez hasonló, a közvélemény-kutatási adatokra és a tényleges szavazatarányokra is rácáfoló meglepetésgyőzelemre.

A tudatos és a kéreg alatti döntéshozatal

Fields szerint 2016-tal ellentétben ez 2020-ban nem igazán valószínű, legalábbis ha azzal a mércével közelíti meg az eldöntendő kérdést, amit a négy évvel ezelőtti választási eredmény idegtudományi szemléletű értelmezésében is használt. Az akkori cikkben Fields az emberi döntéshozatal két fő agyi mechanizmusát vázolta föl: az egyik tudatos és szándékon alapul, míg a másik automatikus, és az érzelmek, különösképpen a félelem vezérli. Trump stratégiája nem az agykéreg idegi áramköreiben zajló, észérvekre éhes döntéshozatalt célozza, hanem a másikat, ami az ösztönös viselkedést ellenőrző limbikus (más szóval határkérgi) rendszerben megy végbe. Fields szerint 2016-ban a bizonytalan választókra agyuk félelem vezérelte impulzusai hatottak, ezért is nem tudták logikusan megindokolni a döntésüket a közvélemény-kutatók ívein a választás előtt.

Trump a 2020-as újraválasztási kampányában is az agyak fenyegetést érzékelő áramköreit, az érzelemalapú döntéshozatalt igyekszik mozgósítani a szavazatok begyűjtéséhez és ellenfelei lejáratásához. Ez azért is praktikus, mert ha az elnök felveti az anarchia és az utcai erőszak veszélyét, az erőszakos cselekmények bárminemű növekedése támogatni fogja a stratégiáját. Trump támogatói nem előzmény nélkül villantottak, illetve használtak is fegyvert egyes tüntetéseken. 2016-ban Trump ösztönözte is az erőszakot támogatói körében, amikor arra utalt, hogy ha Hillary Clintonnal csinálnának valamit a szabad fegyvertartás támogatói (Second Amendment people), talán megakadályozhatnák, hogy ő jelöljön ki bírákat a Legfelső Bíróságra. Az elmúlt év nagyobb tüntetésein pedig a katonaság és azonosíthatatlan szövetségi biztonsági erők felvonultatásával fokozta a hangulatot, még akkor is, ha a helyi vezetés tiltakozott ez ellen. A 2020-as kampány sem maradt bombasztikus kijelentések nélkül: „én vagyok a fal az amerikai álom és a káosz között” – mondta például minnesotai közönségének.

A kommunikáció mint bandajelvény

A Harvard Gazette-nek adott interjúban Joshua D. Greene, a Harvard Egyetem kísérleti pszichológus professzora arról beszélt, miért van, hogy miközben a legtöbb politikus tartózkodik a mocskolódástól (hogy minél több választónak legyen vállalható), addig Trump nem ódzkodik az élesebb retorikától, például attól, hogy árulónak nevezze az előző elnököt vagy terroristáknak a Black Lives Matter mozgalom tagjait. A jelek szerint Trump azt a Magyarországon is jól ismert stratégiát követi, hogy támogatásának szélesítése helyett a legbuzgóbb híveit tartsa ébren.

Csakhogy Greene szerint ma már nem arról van szó, hogy a politikusok egyszerűen azt mondják, amit választóik hallani akarnak, hanem Trump és a hozzá hasonló politikusok úgy használják tudatosan a tabudöntögető, nyers, megsemmisítő kommunikációt és a dezinformációkat, mint a bűnbandák a megkülönböztető tetoválásokat (gang tattoo). Ha az ember a szerelmének azt mondja, hogy szereti, attól még bármikor elhagyhatja, ha azonban magára varratja a másik nevét, sokkal erősebb jelet ad az elkötelezettségéről. Ugyanígy a bandatetoválások ijesztővé és taszítóvá teszik a viselőjüket a többi ember számára, ezáltal korlátozzák a tetovált társadalmi lehetőségeit, ami még inkább a bandához láncolja őt. Trump nyíltan hangoztatott bigottsága, nőgyülölete, vad ötletei a koronavírus kezeléséről, erőszakkal való sorozatos fenyegetése pontosan ezt a célt szolgálja a pszichológus szerint. Azáltal, hogy teljesen vállalhatatlanná teszi magát ellenségei, a liberálisok és a mérsékeltek számára, saját hűségét bizonyítja, és ezzel éri el, hogy a republikánus bázis jobban bízzon benne, mint bárkiben. Greene szerint amúgy Bernie Sanders, a versenyből kiesett demokrata elnökjelölt is ezt a taktikát választotta, amikor a 21. században bevett szociáldemokrata helyett olyan címkét – demokratikus szocialista – ragasztott magára, ami rémisztően hangzik az Egyesült Államokban.

Ez a kifordított logika (hogy a politika nem a bázis szélesítésére törekszik, hanem egy kisebb, elkötelezett csoportnak kedveskedik) elsősorban a szélsőségesekre hat, és elő is segíti, hogy ők minél többen legyenek, ami baj. De ennél konkrétabb gondokat is okoz: a republikánusoknál például párton belüli feszültségeket vált ki, következésképp mostanra háttérbe szorultak azok a republikánusok, akik nem a Trump-vonalat követnék. A Demokrata Pártban pedig aki nem elég progresszív, könnyen megkaphatja a vádat, hogy „ugyanolyan rossz, mint Trump”.

Törzsi logika és bosszú

A törzsi logika hatalomátévelére utalnak Bethany Albertson, a Texasi Egyetem politikai pszichológusának kutatásai is: szeptemberi előadásán arról beszélt, hogy míg a korábbi elnökválasztások előtt jelentősen ingadozott a jelöltek támogatottsága, Biden és Trump esetében március óta alig történt változás. Albertson korábbi kutatásai alapján egészségügyi vészhelyzetek esetén az emberek általában a regnáló hatalomba vetik bizalmukat, különösképpen a közegészségügyi tapasztalatokkal bíró vezetőkbe, a mostani polarizált közéletben azonban nem ez a jellemző. A megosztottság jelentősen befolyásolja, hogy ki, mennyire érzi fenyegetőnek a világjárványt: a Pew Research felmérése szerint a demokrata szimpatizánsok 77, a republikánusok 45 százaléka tart attól, hogy tudtán kívül megfertőz valakit; ugyanígy a republikánus szavazók kétharmada, a demokratáknak viszont csak egyötöde gondolja úgy, hogy csak a tesztelés bővülése miatt nőnek az esetszámok, és nem azért, mert több a fertőzött. Mindez meghatározza a járványhelyzetre adott politikai válaszaikat is.

Vannak arra utaló jelek, hogy a 21. századi törzsi politizálás már Trump elnökké választás előtt utat tört magának az Egyesült Államokban: a bosszú és a bosszúszomj szerepére a választók magatartásában a krakkói Jagelló Egyetem pszichológus kutatója, Katarzyna Jasko kutatása hívta fel a figyelmet. A 2016-os elnökválasztás előtt és közvetlenül utána kollégáival egy sor felmérést végeztek el republikánus és demokrata szavazókkal. A választás előtt arra kérdeztek rá, hogy éreznék magukat, ha a saját favoritjuk, illetve ha a másik jelölt nyerne, és mennyire fogadnák el, ha az általuk megválasztott elnök nemtelen eszközökhöz nyúlna (például feltöretné ellenfele levelezését, katonaságot küldene az ellenzéki tüntetőkre stb.), valamint mennyire vennének részt ellenakcióban, ha a nem nekik tetsző jelölt nyerne. A kutatókat az érdekelte, mennyire fakadhatnak pszichológiai tényezők, például az egyén személyes jelentőségének növekedése a preferált jelölt győzelméből, és választási vereség, illetve győzelem esetén az ebből fakadó jelentéktelenségérzés mennyire jósolja meg a választó későbbi agresszív, illetve békés viselkedését.

Az eredmények alapján Trump támogatói sokkal elfogadóbbak voltak a számukra kedves jelölt ellenfeleit célzó ellenséges akciói iránt, míg Clinton szavazói kevésbé néztek volna el ilyesmit neki. Minél inkább úgy érezték a Trump-szavazók, hogy személyes jelentőségük nő Trump megválasztásával, annál jobban tolerálták a megsemmisítő politikai akciókat.

Egy 2016-os Pew-kutatás adatainak elemzéséből Jaskóék arra következtettek, hogy minél büszkébbé tette a választókat Trump győzelme, annál inkább egyetértettek azzal, hogy nem szabad együttműködnie a demokratákkal semmiben, még akkor sem, ha emiatt lassabban haladnak az ország ügyei. Ezzel szemben a demokrata szimpatizánsok esetében a személyes jelentőség növekedése azzal az elvárással mutatott összefüggést (még ha gyengét is), hogy Clinton – ha nyer – jószándékúan és ne ellenségesen nyilvánuljon meg ellenfeleivel szemben. A bosszúvágy mértéke tehát jelentősen eltért a két vizsgált csoportban.

A favorizált jelölt választási veresége esetén – akkor még – kisebb különbség mutatkozott a demokrata és republikánus attitűdökben: a kedves jelölt veresége után jelentkező személyes eljelentéktelenedés-érzés inkább a békés, semmiképp sem erőszakos ellenállás malmára hajtotta a vizet. Ez az eredmény Jasko szerint arra utal, hogy igen nagy a különbség az agresszív és erőszakos fellépés megítélésében, ha az a fennálló politikai rendszer ellen irányul, illetve ha a megválasztott vezetők bátorítanak arra.

A tapasztalat felülírja a félelmet?

Mindezek ellenére Fields szerint november 9-én valószínűleg kevesebb választónál lép működésbe a félelem vezérelte döntéshozatal. Ennek oka, hogy a félelemmel kétféleképpen lehet felvenni a harcot: az észérvek és a tapasztalat erejével. Márpedig a gátló idegpályák a prefrontális kéregtől a limbikus rendszerig az ész erejével gyűrik le a félelmet, feltéve, hogy az állítólagos veszélyekről rendre bebizonyosodik, hogy nem megalapozottak. Az a fajta utcai erőszak, ami ellen Trump gyakorta kikel, nem számított normának az Obama-Biden-érában, mint ahogy egy évvel ezelőtt fel sem merült, hogy Biden szocialista államot faragna az Egyesült Államokból. (Az már szinte mellékes, hogy a demokrata előválasztásokon Biden éppen a magát demokratikus szocialistának nevező Bernie Sanderst utasította maga mögé.)

A pszichológiai és az idegtudományi megközelítés Trumpnak az első elnökjelölti vitán tanúsított viselkedését is segít megérteni: folyamatos közbevágásaival és sértéseivel lesöpörte a moderátor gyenge próbálkozásait, hogy a tények és álláspontok medrében tartsa a show-t. A nyilvános vitákat elvileg úgy építik fel, hogy beindítsa a megfontolt érvelést a felek agykérgében, így Trump fogta magát, és elpusztította a formátumot, hogy érzelmeket ébresszen a limibikus rendszerben – írja Fields. A második vita már visszafogottabb hangvételben zajlott, arról a Conversationben cikkező tudósok már úgy beszéltek, mint két férfi archetípus, az autoritariánus és a paternalista ütközetéről.

Fields szerint a szakértők semmibe vételére is azért van szüksége Trumpnak – legyenek bár tábornokok, karrierpolitikusok, tudósók vagy akár a saját politikai kijelöltjei –, hogy fenntartsa az „agykéreg alatti” döntéshozatalt a szavazóknál, hiszen ez egyszer már választást nyert neki. A tényalapú döntéshozatal, amire a szakértők támaszkodnak, szöges ellentéte az érzelmekre hatónak. Trump retorikájában nem esik nagy hangsúly a bizonyítékokon alapuló tényekre, tagadja vagy elnyomja őket, még olyan esetekben is, amelyekről sok ember értesül, például amikor a globális felmelegedésről, az amerikai választásokba való orosz beavatkozásról, vagy akár egy pusztító hurrikán útvonaláról van szó. A tények helyét pedig, mint az közismert, átveszik az alternatív tények vagy a koholmányok.

Ha az agy idegpályái felől közelítünk, Fields szerint az is érthetővé válik, hogy Trump adminisztrációja miért járatja le módszeresen azokat a közintézményeket, amelyek rendeltetése a lakosság védelme. Legyen szó akár az FBI, akár az amerikai járványügyi hatóság, a CDC hitelének aláásásáról, az elnök ezekkel az akciókkal sikeresen vonja el a figyelmet a valós, kontrollálhatatlan veszélyekről, például a koronavírus-világjárványról, amely veszélyezteti Trump politikai és gazdasági céljait. Albertson kutatásai alapján a COVID-19-világjárvány még mindig jobban foglalkoztatja az amerikaiak többségét, mint a gazdaság helyzete – az előbbi témában Biden, az utóbbiban pedig Trump élvez nagyobb bizalmat.

Az észszerűség nem mindig írja fölül a félelemet, így van például a poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedőknél, viszont az agy másodlagos félelemsemlegesítő mechanizmusa, a tapasztalat beválhat. Ha egy alanyt újra és újra kitesznek ugyanannak a veszélyesnek vélt helyzetnek, de annak kimenetele mindig biztonságos, azzal újraprogramozhatják az agy kéreg alatti áramköreit. (Gondoljunk csak a magyarok viselkedésére a koronavírus-járvány első és második hullámában.) Ez az elv szolgáltat egyébként alapot a fóbiák és a PTSD kezelésére szolgáló egyes terápiáknak is.

Minden áron győzni

Az előző elnökválasztáson Trump mint politikai figura nem volt ismert, a 2020-as választáson azonban mindkét jelölt politikai karakterét jól ismerik a választók. Az ösztönszerű döntéshozatal különösképpen azokban az összetett helyzetekben virágzik, ahol nincs elég tényen alapuló információ, vagy idő az észszerű döntésre – ez a mechanizmus működik, ha például gyorsan ételt kell választani egy ismeretlen étteremben, de józan paraszti ésszel azt mondhatnánk, hogy a koronavírus-járvány is éppen ilyen, a törzsi logikának kedvező helyzet. Fields szerint azonban ezúttal a választók elegendő politikai tapasztalattal rendelkeznek, hogy észszerű döntést hozzanak. Mint írja, akár érzelem-, akár érvalapon döntenek Trump támogatói, jó lenne, ha a múltkorinál jobban meg tudnák fogalmazni indokaikat, mert azáltal legalább a közvélemény-kutatók erősebb adatokat nyernének, és pontosabb becsléseket tudnának tenni a jövőre nézve.

Greene szerint a demokrácia egyik nagy innovációja a békés hatalomátvétel volt: minden fél kötelező érvényűnek tekintette a szavazatarányokat. A Trump-érában ez is megváltozott: a megválasztott elnök már 2016-ban is demokrata kamuszavazatok millióiról beszélt, amikor kiderült, hogy Clinton szám szerint több szavazatot szerzett. Mára úgy tűnik, a demokrata és a republikánus oldal is minden áron győzni akar. Az amerikai konzervatívok pedig Greene szerint ma már inkább írhatók le törzsi lojalistaként, mint olyan emberként, aki számára kiemelten fontos érték az autoritás, a szentség és a hűség. Ebben az értelemben ugyanolyanok, mint a többi társadalmilag konzervatív törzs az afganisztáni táliboktól az európai nacionalistákig.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: