Madonna első lemeze

Madonna Louise Veronica Ciccone 1978-ban költözött Detroitból az éppen legpezsgőbb és legizgalmasabb korszakát élő New Yorkba, hogy kortárs táncművészettel foglalkozhasson. A város ekkoriban nagyjából úgy nézett ki, mint valami disztópikus rémálom, mocskos volt, veszélyes, és annyi feltörekvő – vagy a konstans lecsúszás állapotában lévő – művész és különféle csodabogár nyüzsgött benne, mint a századforduló Párizsában vagy a weimari Berlinben.

Nem lehetett úgy eldobni egy követ, hogy az ne egy neoavantgárd festőt, szituacionista performert, transzvesztita előadóművészt vagy heroinista punk-basszusgitárost találjon el (persze még nagyobb esély mutatkozott arra, hogy egy magában motyogó eszelőst vagy egy erőszakos bűnözőt találunk el, de őket azért tanácsosabb volt nem megdobálni).  Madonna 20-21 körül járt ekkoriban, nem nagyon ismert senkit New Yorkban és állítása szerint mindössze 35 dollár volt a zsebében. Viszont jól nézett ki, remekül táncolt és már akkor is éppoly megállíthatatlan volt, mint a bibliai tíz csapás; ettől függetlenül nem csoda, hogy később élete legvakmerőbb döntésének nevezte a költözést.

Madonna 1984-ben, első nagy sikerei idején (fotó: Michael Putland/Getty Images)

Ahogy az egy tisztességes pályakezdő művészhez illik, New Yorkban eleinte sokat küszködött. Dolgozott a Dunkin’ Donutsban (csak egy napig, ugyanis az az egyik vendég arcát véletlenül összefröcskölte fánktöltelékkel), valamint a sokkal elegánsabb Russian Tea Room nevű patinás étteremben, sovány keresetét pedig némi aktfotózással egészítette ki (mármint nem ő fotózott, hanem őt fotózták).

Emellett táncosként fellépésekre és meghallgatásokra járt, és többek közt a modern tánc egyik legendájának, Martha Grahamnak a tánciskolájában tanult. Aztán hamar bejött a képbe a popzene is: először az akkori barátja, Dan Gilroy punkos-új hullámos zenekarában, a Breakfast Clubban dobolt (igen, dobolt), gitározott, illetve időnként énekelt, majd saját együttest alapított az éppen aktuális pasijával és alkotótársával, Stephen Brayjel Emmy & the Emmys néven – és továbbra is a new wave bűvöletében –, amelyben már egyértelműen ő állt a reflektorfényben; énekelt, gitározott és már dalokat is írt. Persze egyik produkció híre se nagyon jutott túl New York – vagy inkább csak Manhattan — underground klubjainak határain (a korai, madonnás Breakfast Clubot itt lehet meghallgatni, az Emmy & the Emmyst pedig itt).  

A romantikus, független-alternatív New York-i művészlétnek természetesen megvoltak a maga árnyoldalai is. Az énekesnő többnyire lepattant, bútorozatlan, csótányos albérletekben húzta meg magát, és nemegyszer előfordult, hogy pattogatott kukoricán, fánkon és joghurton élt napokig. Kint az utcán sem volt sokkal jobb a helyzet, sőt; a mára erősen megszelídült és dzsentrifikálódott Lower East Side/East Village, ahol Madonna ebben az időben élt, még határozottan posztapokaliptikus képet mutatott:

(ha túlzásnak érezzük az utóbbi mondatot, jusson eszünkbe Keith Haring vagy Jean-Michel Basquiat, akik szintén Madonna baráti körébe tartoztak a nyolcvanas évek elején) 

Madonna 1982-ben (Fotó: Peter Noble/Redferns/Getty Images)

De az énekesőnek az sem szegte kedvét, ha éppen a kukából kellett ennie (hát igen, állítólag ez is megesett néhányszor).  Az Emmy & the Emmys feloszlása után szólóelőadóként folytatta, és úgy tűnt, hogy lassan sínre kerül a karrierje:  1981-ben leszerződött egy ügynökséggel, rögzített egy egészen profi, leginkább a korabeli Blondie- és az éppen nagyon befutó Pat Benatar-slágeres, csajos és hamisítatlanul New York-i rádiórockját idéző demót (ezt például itt lehet meghallgatni), december végén nagy sikerű koncertet adott a New York Dollsból ismert David Johansen előtt a menő Long Island-i  My Father’s Place nevű klubban, majd részt vett egy még menőbb partyn, amit az akkor még inkább csak embrionális állapotban létező MTV – sajnos nem a magyar köztévé, hanem a Music Television – rendezett.

Azonban lemezszerződés egyelőre nem mutatkozott a láthatáron, úgyhogy a lelőhetetlen Madonna és hűséges segítőtársa, Stephen Bray új dalokat kezdtek írni és rögzíteni; ezúttal már dobgépes-szintis hanszerelésű, táncparkettre csábító posztdiszkó-slágereket, amelyek közül magasan kiemelkedett az egyedül az énekesnő által jegyzett, ellenállhatatlanul repetitív és fülbemászó Everybody. Miután szerződést bontott az ügynökségével, személyesen kezdte népszerűsíteni az új demót, méghozzá a legklasszikusabb DIY módszerrel, azaz elvitte azokba a klubokba, ahol maga is gyakran fordult meg vendégként. Végül a Danceteria rezidens DJ-je, Mark Kamins adott neki egy esélyt, és berakta az Everybodyt egy buliban – a közönség pedig imádta.

Kamins egyébként nemcsak lemezlovas volt, hanem egyúttal az Island Records jó szimatú A&R-osa (kb: tehetségvadásza) is, aki nem sokkal korábban még egy fiatal és ígéretes dublini rockzenekar, a U2 első amerikai turnéját szervezte; szóval volt némi érzéke ahhoz, hogy kiszúrja, miből lehet a Következő Nagy Dobás. A kazettájával házaló Madonna pedig határozottan a Következő Nagy Dobásnak látszott. Ennek ellenére Chris Blackwell, az Island Records tulajdonosa nem kért az énekesnőből, így Kamins a Sire Recordsot vezető new wave-pápánal, Seymour Steinnél próbálkozott, aki szerencsére hamar beadta a derekát, és egy két kislemezre szóló szerződést kötött Madonnával. Utóbbit annyira felvillanyozták a váratlan események – na és persze a Sire-től kapott előleg –, hogy azzal a lendülettel írt is egy új dalt, aminek a Lucky Star címet adta.

Noha a kiadó eredetileg egy másik számot (Ain’t No Big Deal) szánt slágernek, végül az Everybody lett a befutó, és a promóciós – azaz csak a DJ-k, újságírók és egyéb zeneipari figurák által elérhető – kislemezt már 1982 áprilisától kezdve játszották nagy sikerrel a város divatos underground diszkóiban. New York tehát végre Madonna lábai előtt hevert (habár ez a New York-iak jelentős többségének valószínűleg nem tűnt fel).

Ám menedzser híján az énekesnő továbbra is kézműves technikával promotálta a saját zenéjét, vagyis ismét a klubokat járta, és a DJ-k orra alá tolta a kislemezt, és ezzel a gyakorlattal még azután sem hagyott fel, hogy 1982. október 6-án, éppen 38 évvel ezelőtt hivatalosan is megjelent az Everybody; sőt, egy ideig még a lemezt reklámozó flyereket is személyesen ő tukmálta rá az utcán a gyanútlan járókelőkre, mint valami diákmunkás szendvicsember.

Az Everybody talányos borítója (forrás: Youtube)

A Sire először érdekes módon az afroamerikai közönséget célozta meg a kislemezzel. Már eleve a hiphopos-urbánus hangulatú borító is azt sugallta, hogy az előadó fekete, és ezen az sem sokat változtatott, hogy a dalhoz egy nevetségesen kis költségvetésű videót is forgattak a Paradise Garage nevű melegklubban, ugyanis a klip egészen 1995-ig (!) nem ment le egyetlen országos tévécsatornán sem, hanem inkább csak a videódiszkókban hódított (a klip mellé még ezt a csodálatos élő felvételt ajánljuk ugyancsak ’82-ből). A Billboard magazin újságíróját pedig annyira megzavarta a rendhagyó csomagolás, hogy egy új New York-i duóként harangozta be az énekesnőt.

Maga a dal viszont egészen szépen hasított: bár a Billboard Hot 100-as listájára nem került fel, a tánczenei slágerlistákon kiemelkedően jól teljesített, a kislemezből meg szép komótosan elfogyott vagy 250 ezer darab, és ennek köszönhetően Madonna 1982 decemberében, életében először végre címlapra került (a minden túlzás nélkül sajtótörténeti jelentőségű tettet egyébként az azóta már nem létező Dance Music Report nevű magazin hajtotta végre). Szóval erre  már lehetett alapozni.

Aztán 1983 áprilisában megjelent a Burning Up kislemez, majd az első, cím nélküli nagylemez, ősszel meg a már majdnem globális megasláger Holiday…

…amivel egy egészen új és mindenki által jól ismert történet vette kezdetét.

Még több cikk Madonnáról:

• „Én csak egyszerűen rettentő magányos voltam” – 60 éves lett Madonna
• Nézz be Madonna lakásába!
• Szex, istenkáromlás, törvénysértés – az 58 éves Madonna megállíthatatlan