Horvát Lili: a férfiak is épp ilyen hülyék tudnak lenni

A nemzetközi fesztiválsikerek után a hazai mozikban is debütál Horvát Lili Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című alkotása. A rendezőt elsősorban az izgatta, hogy a fantáziánk mekkora szerepet játszik abban a folyamatban, amikor szerelembe esünk.

A Felkészülés kétségtelenül átgondolt film az emberi emóciókról. Volt olyan meghatározó pillanat, amikor eldöntötte: nem mindennapi szerelemről fog filmet készíteni?

Igen, egyszer csak beugrott egy jelenet, amikor a parkolóban a férfi, Drexler János nem ismeri meg Vizy Mártát. Az volt a kiindulási pont, hogy jön egy nő fülig szerelmesen, és ott a férfi, akivel elkezdené a közös életét, ám azt a választ kapja: ők még sosem találkoztak. E jelenettöredék köré épült fel később sok más. Fontos volt, hogy a történet ne egy kamaszlány álmodozásáról szóljon, hanem középkorú emberek emócióiról. Az is lényeges volt, hogy a nő részéről legyen egyfajta önkéntes áldozatvállalás – Márta ezért költözik haza Amerikából. Számos további elem rakódott az alapötletre, mire egyértelműen megfogalmaztam: az érdekel, hogy a fantáziánk mekkora szerepet játszik abban a folyamatban, amikor szerelembe esünk.

Ez a forgatókönyv hányadik verziójánál vált egyértelművé?

Az első írásos összefoglalóban, treatmentben már fehéren-feketén meg voltak fogalmazva a tétek. Később rengeteget változtak a körülmények. Eleinte ez egy Párizsban játszódó film lett volna, magyar szereplők nem is lettek volna benne. Éltem ott egy ideig, ez a város járt a fejemben, amikor a film lebegő atmoszféráját terveztem – aztán kiderült, hogy ezt Budapesten is létre tudjuk hozni.

Ha már szóba hozta az atmoszférát: az álomszerű elemeltség főleg a film második felében jelentkezik, eleinte a realizmus dominál, főleg, ami a magyar egészségügy állapotainak ábrázolását illeti.

Fontos volt, hogy ebben a valóban álomszerű világban ne jelenjen meg semmi lila köd. Ha álmodozásról beszélünk, akkor ott elvileg minden lehetséges, el tud szállni az alkotó. Ezt szerettem volna mindenképpen elkerülni. Fontos volt, hogy minden egyes jelenetnek legyen realista szintje is amellett, hogy teret ad a főhős, illetve a néző projekcióinak. Az pedig, hogy Márta agysebész, azért is volt fontos, hogy a néző még véletlenül se gondolja azt, hogy egy sodródó, őrült nő szaladgál a szerelme után. Itt egy szuperintelligens ember teszi kockára az egész életét, az amerikai karrierjét egy erős megérzés miatt.

A Lukáts Andor alakította főorvosnak van egy érdekes mondata: „Istenem, de hülyék a nők. Még az okosak is.”

Szerencsére most, hogy már érkeznek a nézői visszajelzések, kiderült: a férfiak is épp ilyen hülyék. Sok férfi nézőnk tud azonosulni ezzel a belül felépített, előre megélt szerelmi történettel. De Lukáts Andor mondata másról is szól. Ha társadalomábrázolásra vállalkozunk – még ha nem is ez a film fő vonulata –, hitelesnek kell lenni. Ha Amerikából hazatér egy orvosnő egy magyar kórházba, akkor nem csak a betegek kiszolgáltatottságával találkozik, hanem azzal a ténnyel is, hogy az orvosi szakma, azon belül az elit idegsebészet egy férfiak által uralt, hierarchikus terület.

A film vizuális világában fontos szerephez jut a Péterfy Kórház épülete, annak állapota, kívül-belül. Ez a hely – vagy más kórházak – a magyar társadalomban a halál szimbólumaként is értelmezhető.

A Péterfyt azért választottuk, mert építészetileg a film képi világához sokat hozzá tudott tenni. És igen, mindenkinek vannak tapasztalatai az egészségügyről – az én családomban is régóta jelen van egy nagy betegség, melyet olykor rémisztő kórházi tapasztalatok kísérnek. Nekem az a személyes élményem, hogy sok fantasztikus orvossal, ápolóval lehet találkozni a magyar kórházakban, de rendszerszinten borzasztóan működik az egészségügy, és ez egészen képtelen helyzeteket eredményez. A filmhez szükséges szakmai segítséget, mely elengedhetetlen volt az agysebészeti jelenetek hiteles ábrázolásához, az Országos Klinikai Idegtudományi Intézettől kaptuk, ahol egyébként az átlag hazai állapotokhoz képest kiemelkedő körülmények vannak. A forgatókönyv írásától kezdve rengeteg segítséget nyújtott Dr. Vitanovics Dusán idegsebész, aki több magyar filmben feltűnt amatőr színészként.

Bodó Viktor tíz év után tért vissza színészként. Miért volt ez rendezői szempontból fontos?

Markáns személyiséget kerestünk, akinek komoly súlya van. Végül is egy nem akármilyen nő kel át érte az óceánon. Ez nem eljátszható, vagy megvan valakiben, vagy nincs – Viktor egy komoly színházi rendező, bonyolult személyiség, benne ez megvan. Gimnazista koromban többször láttam őt színpadon, és nagyon erős emlékeket őriztem a színészi jelenlétéről. Nem az volt a kérdés, hogy el tudja-e játszani a szerepet, hanem, hogy van-e kedve odaadni a színészi tudását a filmünknek.

Mi volt az első reakciója, amikor megkereste?

Nyitott volt. Elolvasta a forgatókönyvet, izgatta az alapanyag, találkoztunk. Érdekelte a feladat, úgyhogy eljött egy próbafelvételre Natasával (Stork Natasa színésznő – Cs.G.), ami nagyon szépen sikerült. Viktor odaadó, elmélyült munkát végzett a forgatáson. De azt nem tudom, lesz-e folytatás, fog-e a jövőben más produkciókban is színészként újra szerepelni.

Azzal teljesen szembe megy a romantikus filmek világával, hogy Bodó Viktor karaktere, fogalmazzunk úgy, problémákkal küzdő, nehéz személyiség.

A titkaitól egy ember nem kevésbé vonzó. Negyven fölött már mindenkinek van egy csomagja, legyen szó nőről vagy férfiról.

A Felkészülésnek 77. Velencei filmfesztiválon volt a világpremierje, ami nagyon kevés filmnek adatik meg. Ez óriási előrelépés.

Valószínűleg idén különösen nehéz volt Velencébe bekerülni, hiszen elmaradt Cannes, így rengeteg alkotás versenyzett a válogatóknál. Nekünk szerencsére nem kellett hosszan izgulnunk: amikor a Venice Days válogatói megnézték, már másnap, jóval a nevezési határidő letelte előtt jelezték: mindenképpen számítanak ránk. Erről álmodtunk: hogy valaki annyira szeresse a filmünket, hogy azonnal lecsapjon rá.

Személyesen vett részt a világpremieren. Nem félt odamenni?

Nagy élmény volt a film nemzetközi útjának első állomásán személyesen jelen lenni, ezért vállaltam a kockázatot. Nagyon komoly biztonsági előírások voltak – őszintén szólva kevésbé volt félelmetes ott állni Velencében egy nagy vetítőteremben, biztonságos távolságban, csupa maszkos ember között, mint itthon nap mint nap bevinni az iskolába a gyerekemet.