Az erdélyieknek szerepe lesz abban is, hogy a Fidesz kisgömböce mikor pukkad ki

Ha az erdélyi magyaroknak valaki el szeretné magyarázni, miért káros a magyar kormány hatalomközpontosítási politikája, akkor csak szemléltetnie kell azt, hogy mi történne, ha mondjuk a román kormány tenné ugyanezt.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A Fidesz története lassan kezd hasonlítani a magyar népmeséből ismert kisgömböcéhez, ami a padlásról leszakadva, látván, hogy semmi sem állhat az útjába, igyekszik felzabálni mindent, ami az útjába kerül.

A magyarországi közélet hajlamos a határon túli, köztük elsősorban az erdélyi magyarokra úgy tekinteni, mint mindenkori Fidesz-szavazókra, akik mindig készen állnak, ha egy jó kis kétharmadhoz kell hozzásegíteni Orbán Viktorékat. Ilyenkor – a főként ellenzékiekből álló bíráskodók – hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem minden határon túli magyar rendelkezik magyar állampolgársággal, nem minden magyar állampolgársággal rendelkező határon túli magyar szokott szavazni, és

Magyarországról nézve sokaknak úgy tűnik, hogy a Fidesz az erdélyi magyarságra mindig feltétel nélkül számítani tud, hogy az erdélyi magyarságnak bőven elég Orbán Viktor évenkénti tuványosi beszéde egy évnyi szellemi táplálék gyanánt. Ostobaság lenne tagadni, hogy az erdélyi magyarok többsége szereti Orbán Viktort.

Miért is ne szeretné? A 2004-ben vérig sértett határon túli magyar közösségeket, köztük az erdélyi magyarságot is 2010-ben az általa vezetett kormány engesztelte ki, ezzel pedig egy jó ideig azt is elkönyvelhette, hogy az erdélyi magyarok zöme egyetlen magyarországi szövetségesnek a Fideszt tekintse, és ha szükséges, akkor ellenségként kezelje azokat a magyarországi politikusokat, akik bár nem vétettek soha semmit a határon túli magyarság ellen, sőt, de mégis Orbán Viktor politikai ellenfelei az anyaországban.

Itt gondoljunk csak Vona Gábor 2018-as marosvásárhelyi incidensére, amikor a Jobbik akkori elnökét az utcán fütyülte és ordította le néhány helyi Fidesz-szimpatizáns, vagy amikor tavaly a Székely Szabadság Napján Gyöngyösi Mártont szintén Marosvásárhelyen fütyülték ki.

A fenti két eset kiváló példa arra, hogy nem kell feltétlenül rosszat mondania a határon túli magyarokról egy magyarországi politikusnak, az már bőven elég, ha kialakul róla egy olyan kép, miszerint összefogott a magyarországi ellenzékkel (akikről Kövér Lászlótól tudjuk, hogy nem a magyar nemzet részei), és annak démoni – a kormánypropaganda által egyfolytában szajkózott és indokolatlanul kinevezett – vezetőjével, Gyurcsány Ferenccel.

Az egykori magyar miniszterelnök neve nemcsak a magyar kormánypárton belül, de a határon túli magyarok nagy részének körében is szitokszónak számít. Itt nincs is mit szépíteni, a 2004-es incidenst, ha akarta volna sem tudta volna helyrehozni Gyurcsány, de nem is tűnt úgy soha, hogy erre hajlandóságot mutatna, sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy

Persze 2020-ban már már nevetséges kellene legyen Gyurcsánnyal riogatni, de úgy tűnik, még mindig beválik. Az őszödi beszédben elhangzottakat nehezen felejti el, aki akkor hallotta, de azóta már felnőtt egy új generáció, akiknek lassan-lassan már a szavazataira is számítani kell, és akinek 2006 már történelem.

Az elmúlt hónapokban számos alkalommal találkozhatott a magyarországi olvasó olyan erdélyi magyar körökből érkező állásfoglalásokkal, amelyeknek amiatt kellett megszületniük, mert a magyar kormány látványosan elkezdte megsérteni olyan tudományos és kulturális intézményeknek az autonómiáját, mint a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE). Ezek mellett természetesen ott volt a közelmúltban lejátszott Index körüli botrány is, amit az erdélyi magyar sajtó egy része sem hagyott szó nélkül, ki is váltva ezzel a magyar kormány megmondóembereinek nemtetszéseit.

Bayer Zsolt például a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikájában „Dull-féléknek” és „Sartre elvtársainak” nevezte a kolozsvári Transindexnél dolgozókat, mivel a portálnál amellett, hogy végigkövették az Indexnél történteket és szolidaritási nyilatkozatban is kiálltak a felmondott újságírók mellett, még Dull Szabolcs volt indexes főszerkesztőt is volt pofájuk megszólaltatni egy nagyinterjú erejéig.

Bayer egyébként azzal is megvádolta a portált, hogy az „úgy viszonyul az erdélyi magyarsághoz, mint Nicolae Ceaușescu viszonyult a kalotaszegi legényeshez”. Nyilvánvalóan én, mint egykori transindexes újságíró – emiatt természetesen volt Dull-féle és Sartre elvtárs is – keveset tudok arról, hogy Bayer úr mennyire elmélyülten kutatta a múltban a diktátorok és azok magyar folklórhoz fűződő viszonyát, és csekély reménnyel ugyan, de mégis hiszem, hogy abba több energiát fektetett, mint… hát igazából mondjuk bármibe, mint amit az elmúlt néhány évben produkált.

A Transindex kiállását természetesen Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) erdélyi származású igazgatója sem hagyhatta szó nélkül, aki „újmarxista futóbolondoknak” nevezte a Transindex szerkesztőségét egy július 24-i Facebook-bejegyzésben. A kolozsvári utcai verekedésekben kipróbált igazgató nyíltan vállalja orbánista voltát, így nem is csoda, hogy

Az MTA bedarálásának kezdetén már jól látszott, hogy az erdélyi értelmiségieknél – akik addig szinte mindig igyekeztek látványosan nem beleavatkozni a magyarországi belpolitikába – is betelt a pohár. Az Akadémia autonómiájába csúfosan belegázoló magatartás mellett számos egyetem, köztük a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar oktatói sem tudtak elmenni szó nélkül, és szinte mindannyian felemelték hangjukat az MTA védelmében, sőt civilek Magyarország kolozsvári főkonzulátusa előtt egy flashmobot is tartottak anno emiatt. Aztán ugye érkezett a még mindig zajló SZFE-incidens is, ami nemcsak az erdélyi magyar kulturális közélet java részének felháborodását és szolidaritását váltotta ki, hanem nemzetközi szinten is nagy port kavart.

De mi most maradjunk csak Erdélynél.

Szeptember 12-én romániai, köztük erdélyi magyar színházi és zenei előadó-művészeti szervezetek igazgatói is nyílt levélben álltak ki a függetlenségükért küzdő SZFE tanárai és hallgatói mellett. Az SZFE Facebook-oldalán közzétett nyílt levél szerint az igazgatók szomorúan és aggodalommal tekintenek „arra a durva beavatkozásra, amely a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem szervezeti felépítésében történt, s amely által az Egyetem vezetését egy olyan alapítványra ruházták át, amelynek a kuratóriumát politikai szempontok alapján nevezték ki”.

Az aláírók között ott volt Gáspárik Attila, A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Albu István, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgatója, Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója és Kányády Szilárd, a Csíki Játékszín igazgatója is. Azt még fontos kiemelni, hogy Gáspárik Atilla már a nyílt levél megfogalmazása előtt élesen bírálta az SZFE bedarálását, ami miatt „mélységes szomorúság és a tehetetlen düh” munkálkodik benne.

„Milyen lenne ha egyszer Marosvásárhelyen, a több mint hetven éve működő Művészeti Egyetemre megérkezne egy bukaresti csapat, kormányhátszéllel, és azt mondaná: nem vagytok elég hazafiak” – írta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója. És teljesen igaza van. Az SZFE mellett egyébként nyílt sisakkal álltak ki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai és a Sapientia EMTE volt diákjai is, akik intézményi és politikai háttér nélkül vállaltak szolidaritást.

Azt már mindenesetre most el lehet könyvelni, hogy Erdélyben a jelenlegi magyar kormány ellenében elhelyezkedni mindenképpen kockázatvállalással jár. Mégis kitartóan hinni kell abban, hogy ez a kockázatvállalás megéri az áldozatot. Az erdélyi magyarság gondolkodó és felelősségteljes emberekből is áll, akik nemcsak hogy nincsenek rászorulva az eléjük vetett csontokra, de képesek fennhangon azt vissza is utasítani.

A demagógok számára mi sem könnyebb, mint nemzetárulóknak, újmarxista futóbolondoknak, esetleg Sartre elvtársainak nevezni azokat, akik nem sajnálják az időt és az energiát arra, hogy a magyar nemzet, a magyar kultúra és a magyar közélet sorsáért aggódva kérdéseket és gondolatokat fogalmazzanak meg.

Aki embernek hitvány, magyarnak is alkalmatlan, írja Tamási Áron. Az ő örökségét is ápolja mindaz, aki nyílt sisakkal meri felvenni a harcot a gyűlölet, az uszítás és a demagógia ellen, amit a jelenlegi magyar kormány és annak holdudvara terjeszt. Az mindenesetre már látszik, hogy a kisgömböc leszakadt a padlásról, minden magyar felelőssége, hogy mennyi mindent és mindenkit tud még elnyelni, és mikor pukkad ki.

Az már mindenesetre most nagyon jól látszik, hogy az erdélyi magyar politikai közbeszédben egyáltalán nem elhanyagolható helyet foglal el a magyar kormány által is keményen tolt gyűlöletpropaganda. Gondolok itt elsősorban az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt fúziójából létrejövő Erdélyi Magyar Szövetség jelenlegi kampányára, ami egy az egyben másolja a magyar kormány Soros György ellen indított egykori kampányát, csak Sorost itt éppen a magyarbarátsággal tényleg nem vádolható Klaus Johannis államfővel behelyettesítve, akit ugye nem szabad hagyni, hogy nevessen a végén. Természetesen az is felvet néhány kérdést az is, hogy az önkormányzati választások közeledtével miért kell éppen az államfő ellen kampányolni?

Szokás arról beszélni, hogy Erdélyben is kezd megteremtődni a NER és már zajlik a kultúrkampf is. Ennek első jelei talán akkor jelentkeztek látványosan, amikor az Erdélyi Médiatér Egyesülethez, ami a Főtér.ro portált is működteti, több milliárd adóforint került. De az az ügy nem is kavart akkora port az erdélyi magyar közéletben, mint korábban a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) megalapításának híre, aminek élére az erdélyi Orbán János Dénes került. A KMTG-hez a megalapításakor önlöttek a milliók, míg a nagy magyarországi irodalmi egyesületek épphogy csak működni tudtak. Ezt Erdélyben sem nézte mindenki jó szemmel már akkor sem.

Arról, hogy a magyarországi kultúrkampf hogyan fog vizsgázni Erdélyben, még nem tudunk semmi biztosat. Az mindenesetre biztató, hogy Kolozsváron már évek óta létezik a szem nevű irodalmi portál, amit a kezdetektől teljesen önkéntes alapon szerkesztenek helybéli egyetemisták és értelmiségiek. Annak ellenére, hogy a publikáló szerzőknek nem tudnak honoráriumot fizetni, rendszeresen minőségi irodalmi és kritikai szövegeket tudnak közzétenni.

Az erdélyi magyar kultúrkampf sorsa tehát még korántsincs eldöntve, a játékosok ugyan kivonultak a pályára, de a játék igazán nem kezdődött még el. A kérdés persze továbbra is az, hogy autonóm módon szerveződő erdélyi magyar irodalmi közeg milyen kapcsolatot alakít majd ki a magyarországival, de fontos az is, hogy ezek a srácok – akik nem voltak és nem is akartak talán katonák lenni – hogyan visznek majd el a hátukon néhány illibernyákot.

Olvass még Vass Csabától az Azonnalin! Hozzászólnál? Írj!