Mindig az ördöggel - Kritika

Nem Pókembernek való vidék

KRITIKA: Mindig az ördöggel

Donald Ray Pollock írói debütálása, a Mindig az ördöggel első olvasásra ideális adaptáció-alapanyag: egy olyan fülledt, misztikus és groteszk amerikai Délről mesél, amiről Cormac McCarthy is szokott, és teszi ezt az íróra jellemző mérhetetlen cinizmussal, ám kevésbé szikár nyelvezettel. Ráadásul szinte bibliai mértékben árad belőle a brutalitás; nem csoda, hogy az élő adásban öngyilkosságot elkövető riporternőről szóló Christine rendezőjeként és az egy abuzív szektáról szóló Martha Marcy May Marlene producereként ismert Antonio Campos filmet akart forgatni belőle. A stáblista elindulása után ugyanakkor nehéz nem arra gondolni, hogy ez a méreteiben szinte a görög sorstragédiákat idéző gótikus dráma kivételesen jobban működött volna sorozatként.

 

Már csak azért is, mert Pollock regénye elképesztően sok karaktert és cselekményszálat mozgat. Eleinte megismerkedünk Willard Russellel (Bill Skarsgård), a második világháború borzalmai után hitét vesztett katonával, aki bár egy időre békét talál felesége, Charlotte (Haley Bennett) oldalán, az utóbbi betegsége hatására nem csak fiával, a kilenc éves Arvinnal (Michael Banks Repeta), hanem Istennel való kapcsolata is megváltozik. Később feltűnik még egy Lee Bodecker (Sebastian Stan) nevű korrupt rendőr, akinek húga, Sandy (Riley Keough) egy sorozatgyilkoshoz (Jason Clarke) ment feleségül. Innen pedig ugrunk pár évet az időben: a tizenéves Arvin (Tom Holland) megpróbálja megvédeni mostohahúgát, Lenorát (Eliza Scanlen), akit viszont egyre inkább bűvkörébe von a falu új prédikátora, Preston Teagardin (Robert Pattinson)....

Ennyiből valószínűleg sejthető, hogy a Mindig az ördöggel egyik legnagyobb problémája, hogy roskadozik saját grandiozitása alatt. Szinte bármelyik történet megérdemelne egy önálló filmet, a szűkre szabott játékidő miatt viszont Campos mindig csak addig időzik el minden szál mellett, amíg feltétlenül szükséges. A Coen testvérek olyan, a direktorra is nagy hatást gyakorló és hasonló karaktereket és drámákat kifejtő próbálkozásai, mint a Fargo vagy a Nem vénnek való vidék azért működtek annyira jól, mert a rendezőpáros, ha nem is empatizált a karakterekkel, azért bőven hagyott teret annak, hogy kibontakozhassanak. Itt sokszor az író által előadott narrációból kell megtudnunk, hogy épp mire gondolnak vagy mit éreznek.

Ebből következik, hogy az őket érő újabb és újabb sorscsapások egy idő után már nem fájdalmasnak, inkább csak repetitívnek, sőt, öncélúnak érződnek. Bár mindenképp értékelendő, hogy a Mindig az ördöggel nem próbál úgy tenni, mintha az erőszak körforgása valami magasztosabb dolog egyik fogaskereke lenne, ez önmagában nem ellenpontozza azt, hogy a második óra végére többször is azt érezhetjük, hogy amit látunk, az nem több mindenfajta célt vagy mondanivalót nélkülöző nyomorturizmusnál.

A fentiek különösen azért frusztrálóak, mert a színészeken tényleg semmi nem múlt: Tom Holland végig hiteles a tragédiák miatt megedződött, de belül még ugyanúgy bizonytalan tizenéves Arvin szerepében, ahogy Skarsgård is remekül formálja meg a poszttraumás stresszben szenvedő veteránt, aki attól retteg, hogy az imái már nem találnak meghallgatásra. Jason Clarke és Riley Keough párosa még úgy is emlékezetes, hogy talán az ő száluk van a legkevésbé kidolgozva, az igazi sztár azonban Pattinson, aki az V. Henrik című történelmi drámában alakított kisebb szerepe után ismét ellopja a show-t. Szándékosan túljátszott, már-már campbe hajló (és állítólag Elvis által ihletett) alakítása könnyen áteshetne öncélúságba is, a fiatal lányokat behálózó, elvtelen pap figurájához azonban tökéletesen illik.

Hasonlóan telitalálat az 1960-as évek mára elfeledett slágereire, valamint a különféle gospelekre alapuló zenei aláfestés, ahogy az a döntés is, hogy az alkotók 35 mm-es filmre forgattak. Ugyanakkor épp az ilyenek miatt lesz olyan frusztráló a Mindig az ördöggel: Camposék rengeteg dologra jól ráéreztek, a sorozatformátum nyújtotta hosszabb időkerettel pedig úgy tudták volna felépíteni a cselekményt, illetve annak szereplőit, hogy az még az amerikai Délen játszódó szériák új zsinórmértéke is lehetett volna. A Netflixen debütált mozi viszont inkább olyan érzést kelt, mintha ennek a sorozatnak a kétórás összefoglalóját néznénk.


A Mindig az Ördöggel (The Devil All the Time) már elérhető a Netflixen. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.

Pozitívum

  • Tom Holland és Robert Pattinson alakítása
  • A zenei aláfestés
  • Erős hangulata van...

Negatívum

  • ...ami azonban nem tart ki a játékidő végéig
  • Lapos karakterizáció
  • Sorozatként jobban működne

Végszó

Antonio Campos Donald Ray Pollock-adaptációjának legnagyobb problémája, hogy egy több generáción átívelő és rengeteg karaktert mozgató történetet akar bő két óra alatt elmesélni. A Mindig az ördöggelnek emiatt egy olyan jelenete sincs, ami tematikai vagy narratív szempontból ne érződne fontosnak, vagy egyenesen fontoskodónak, fullasztóan nihilista hangulata pedig egy percre sem enged fel; és pont ez a baj vele. A cselekmény sűrűsége nem hagy időt arra, hogy igazán közel kerüljünk a szereplőkhöz, empátia (vagy pillanatnyi fellélegzés) hiányában viszont az őket szorongató kilátástalanság egy idő után fásultságba csap át. Ez a déli gótikus dráma ettől még nem nélkülözi a pozitívumokat - erős atmoszféra, emlékezetes alakítások -, viszont nehéz nem arra gondolni, hogy ez az alapanyag minisorozatként mennyivel jobban működött volna.

További cikkek a témában
Kommentek