10 dolog, amit nem biztos, hogy tudtál Hugh Grantről

Nehezen hihető, de 60 éves lett Hugh Grant, az elmúlt pár évtized angol romantikus vígjátékainak egyik elengedhetetlen kelléke, aki a kissé bizonytalan, habogó szép- és jófiú szerepkört mára már némileg maga mögött hagyta, és inkább Guy Ritchie filmjeiben vállal szerepet (például az Úriemberekben) - noha sármja még mindig a régi. A születésnap alkalmából összeszedtünk róla 10 érdekességet, íme tehát Hugh Grant...

...aki egy lány miatt vállalta el első filmszerepét

Grantet már gyerekkorában is érdekelte valamelyest a színészet, ez pedig sokáig épp csak annyira nyilvánult meg, mint a többi, hasonló korú fiúnál, azaz leginkább csak a tanárait utánozta. A középiskola után Oxfordban tanult tovább angol szakon, és kedvtelésből beiratkozott az egyetem színjátszó csoportjába is. Néhány színpadi szerep mellett ehhez kötődik első játékfilmje is.

...akit őszintén meglepett, hogy egy jelenetet a filmekben többször is felvesznek

Hiába forgatta le a fenti filmet, Grant továbbra sem készült színészi pályára, bár furcsa módon mégis a Privilegednek köszönheti, hogy erre indult. Grant eredetileg úgy tervezte, hogy első, angolszakos diplomája megszerzése után célja a filozófiaszakos másoddiploma lesz, ám végül nem így alakult. A BAFTA által szervezett egyik londoni vetítés után ugyanis váratlanul hozzálépett a jónevű William Morris Ügynökség egyik munkatársa azzal, hogy szívesen elvállalná a jövőben a képviseletét. Neki épp égető szüksége volt pénzre, úgyhogy már-már közömbösen azt mondta magában: „Hát jó, akkor színész leszek.” Eredetileg azt gondolta, ez csupán egy egyéves alkalmi kaland lesz, de persze jó ngyot tévedett.

Az első néhány év során kizárólag tévésorozatokban és –filmekben nyílt lehetőség számára, Grant pedig nosztalgiával emlegeti, mennyire idegen volt számára mindez. Legelső munkája a The Last Place on Earth című sorozat volt, amely Robert Falcon Scott és Roald Amundsen versengését mutatta be, és amelyben többek között Bill Nighy, Max von Sydow és Brian Dennehy is feltűnt. A forgatásra Kanadában került sor, Grantnek a legelső jelenetében pedig az volt a feladata, hogy az expedíció sátrából kilépve, a (mű)hóesésben hunyorogva keresse csapatának tagjait, majd visszaforduljon. A színész sok évtizednyi munka távlatából nevetve idézte fel, mennyire tapasztalatlan volt még: az első felvétel után boldogan indult vissza a stáb pihenőhelyéül szolgáló bázisra, büszkén rá, milyen gyorsan végzett a munkával - sejtelme sem volt róla, hogy egy jelenetet a kamerának többször és több szögből is fel kell venni.

...aki lemaradt a Bounty kihajózásáról

Hugh Grant első igazán nagyobb szabású filmje a Roger Donaldson rendezésében készülő A Bounty lett volna, melyben többek között olyan színészóriások oldalán játszhatott volna, mint Anthony Hopkins, Laurence Olivier, Edward Fox, a fiatal Mel Gibson, vagy a pályakezdő Daniel Day-Lewis és Liam Neeson. Az egyébként igen nehezen megszülető filmben a színész egy apró szerepben tűnt volna fel, a hajó egyik matrózaként. Ám hiába választották ki, és egyeztek meg vele a gázsiról is, végül mégsem utazhatott Tahitira a több hónapos forgatásra. Hiányzott ugyanis a szakszervezeti tagságot igazoló, ún. Equity-kártyája, melyet valamely helyi színház tagjaként tudott volna megszerezni. A színész ezután csatlakozott a Nottingham Playhouse társulatához.

A sors fintora, hogy a fent említett Equity-kártya és -társaság egyik ötletgazdája a néhai Florence Foster Jenkins élettársa és menedzsere, egy bizonyos St. Clair Bayfield volt, akit 2016-ban maga Hugh Grant alakított a Florence – A tökéletlen hang című filmben.

...aki csak bátyja tanácsára nem hagyta ott a színészetet

Grant számára a kiugrást a Maurice című film hozta el végül, 1984-ben. A színész ekkoriban rádióműsorokat és –reklámokat írt és felügyelt producerként, valamint szkeccs-társulatával, a Norfolk hercegeivel (Jockeys of Norfolk) járta az országot, amivel jobbára kisebb színházakban és kocsmákban lépett fel. Egy ilyen előadáson látta őt James Ivory is, és hívta el készülő filmjébe.

Grant ekkoriban már épp kezdett kicsit ráunni a folyamatos tévés munkákra, és ott akarta hagyni a színészetet, mikor ügynöke, akivel már több hónapja egyáltalán nem is beszélt, felhívta őt a Maurice címszerepével. Grant először vissza is utasította a felkérést, csakhogy a telefonbeszélgetésnek fültanúja volt bátyja is, aki jól kereső bankár volt, és már kicsit unta, hogy állandóan ő segíti ki anyagilag. Talán részben emiatt arra buzdította öccsét, mégis mondjon igent a rendezőnek.

Az E. M. Forster regényéből készült, egy viktoriánus kori férfiszerelem megpróbáltatásairól szóló film nem csupán a főszerep ténye miatt lett fontos állomás a színész pályáján, a Velencei Filmfesztiválon a rendező mellett ugyanis a két főszereplő, Grant és James Wilby alakítását is díjjal jutalmazták.

...aki évekig élt "európudingokon"

A kritikai elismerés és a velencei díj dacára Grant karrierje mégsem tudott igazán berobbanni. Hiába dolgozott a következő években Michael Radforddal (Úri passziók), Ken Russell-lel (A fehér féreg búvóhelye) és Roman Polanskival (Keserű méz); James Ivory is újból számított rá (Napok romjai), sőt még Chopint is eljátszotta (Impromptu), de az újbóli siker elkerülte.

Ekkoriban készült filmjei között több koprodukciót is találunk – ezekre a színész egy saját kifejezést is alkotott, európudingoknak nevezte el őket. Az 1988-as Szél hátán például Spanyolországban készült, spanyol rendezővel, angol színészekkel és német pénzből. A direktor, Gonzalo Suárez ráadásul egyetlen szót sem tudott angolul, így a színészek instruálására szüksége volt egy tolmácsra is. A feladattal végül a helyi egyetem egyik ott tanuló angol diákját bízták meg, ő viszont még életében nem járt forgatáson, így sokszor meggyűlt a baja a pontos kifejezésekkel. Grant mindenesetre boldogan vállalta a három hónapos, kisebbfajta vakációval is felérő spanyolországi munkát, és még flörtölni is tudott az egyik fiatal színésznővel, azzal az Elizabeth Hurley-vel, akivel végül 13 évig voltak együtt.

Pár évvel később, hasonló felállásban készült a színész filmográfiájának abszolút mélypontját jelentő Vonat a pokolba is. Az osztrák forgatókönyvírók tollából és olasz rendezővel forgatott alkotás jelenleg 2,2-es átlaggal áll az IMDb-n, és amelynek 1993-as cannes-i világpremierje után még három évet kellett várnia, hogy végre moziforgalmazásba kerüljön.

...aki azt hitte, csak tévedésből kapta meg a Négy esküvő és egy temetés forgatókönyvét

A világhírt az 1994-ben bemutatott Négy esküvő és egy temetés hozta el. Grant ekkoriban hosszú évek után ismét azt fontolgatta, hogy felhagy a színészettel, mikor elküldték neki Richard Curtis forgatókönyvét. Elolvasta, és annyira fantasztikusnak találta, hogy felhívta az ügynökét a kérdéssel, nem történt-e valami tévedés, ezt vajon egészen biztosan neki címezték-e. (Néhány évvel később egyébként ez még egyszer megtörtént, de ekkor valóban rossz helyre ment a küldemény: a Jerry Maguire hozzá került forgatókönyvét eredetileg Tom Cruise-nak tervezték elpostázni.)

A főszerepre csaknem 70 jelentkezőt hallgattak meg, míg végre Grant sorra került. Ám míg a producert és a rendezőt azonnal megnyerte, a forgatókönyvet jegyző Richard Curtis meglehetősen ellenséges és elégedetlen volt vele; karba font kézzel hallgatta végig a színész produkcióját. Ennek oka meglehetősen egyszerű volt: Curtis a főhőst saját magáról mintázta, és úgy vélte, Grant túlzottan jóképű a szerepre.

Hála a producernek, Duncan Kenworthy-nek és a rendezőnek, Mike Newellnek, Curtis végül végül beadta a derekát, és Grant megkapta a főszerepet. A forgatás nagyon jó hangulatban zajlott, és az egész csapat bízott a filmben. Még javában zajlottak a felvételek, mikor a producerek összehívták a stábot, hogy levetítsenek nekik egy nyersvágást a már felvett anyagból, ám az eredmény elkeserítő volt. Néma csend fogadták a látottakat, humornak nyomát sem találták a filmben, egyedül a Rowan Atkinson által alakított pap jelenetei működtek. Mindenki lesújtva kullogott vissza a munkába, és a hátralevő napokat is ebben a szellemben dolgozták végig.

Az anyag ráadásul szemlátomást később sem lett jobb, a különböző vágások és a végső változat is teljes katasztrófának tűnt, Grant megfogalmazása szerint a teljes stáb azon gondolkozott, hogy Peruba emigrálnak. Ám egyszercsak csoda történt: a legelső tesztvetítés Santa Monicában hihetetlen siker lett, a nézők megőrültek a filmért. Innen szinte egyenes út vezetett a hihetetlen anyagi és kritikai sikerhez: a film csaknem 250 millió dolláros bevételt ért el, és többek között 8 BAFTA-díjra és 4 Arany Glóbuszra jelölték, valamint a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb film Oscarjára is. Hugh Grant pedig velencei díja mellé odatehette pályájának két legnagyobb elismerését is, egy-egy BAFTA- és Arany Glóbusz-trófeát is.

...aki pocséknak tartja alakítását hollywoodi debütálásában

A Négy esküvő… amerikai bemutatásának idején a rendező és Grant éppen újból együtt dolgozott, méghozzá a Várva várt nagy kaland című filmen. A dublini forgatás közben folyamatosan jöttek a faxok a film bevételi eredményeiről, és arról, ahogy egyre feljebb kúszott a box office-listán: ahogy egyre több mozi vette fel műsorára, forgalmazásának ötödik hetében a film megszerezte az első helyet. Ezzel párhuzamosan ment fel egyre jobban Grant értéke is, és egyszer csak azt vette észre, hogy igazi sztár lett, milliós gázsiajánlatokkal.

Grant első amerikai munkája a Fox égisze alatt készült Áldatlan állapotban volt. Chris Columbus rendezése egy alig pár hónappal korábban bemutatott francia vígjáték, a Kilenc hónap remake-je volt, Grant pedig olyan színészek mellett kapott főszerepet, mint Julianne Moore, Joan Cusack, Jeff Goldblum és Robin Williams. Noha a film a pénztáraknál nem szerepelt le, a kritikusok egyáltalán nem szerették a filmet – Grant pedig sok év távlatából úgy véli, ennek elsősorban ő maga volt az oka. Ritka önkritikával emlegette fel, hogy mikor a Négy esküvő… negyvenezer dolláros gázsija után szinte rögtön millió dolláros fizetést kapott, azt gondolta, a nagyságrendi különbségnek meg kell jelennie alakításában is, és ezért mindent többszörösen túljátszott, és így nem csak a rendező munkáját, de egyúttal az egész filmet is tönkretette.

...aki szerint a Bridget Jonesban játszott karaktere hasonlít magára leginkább

A Négy esküvő…-ben bebizonyosodott, hogy Grant és Richard Curtis tökéletes párost alkotnak, így nem véletlen, hogy az író következő eredeti forgatókönyve, a Notting Hill kapcsán is Grant volt a legkézenfekvőbb választás a főszerepre. Párosuk ezek után annyira összeforrott, hogy a színész a Bridget Jones naplóját is csak azok után vállalta el, hogy kiderült, Curtis jegyzi (Andrew Davies-szel együtt) az adaptációt.

Grant szerint amúgy a vele leginkább azonosított kedves, jófiús image helyett valódi énjéhez jóval közelebb áll Daniel Cleaver, illetve az Egy fiúról-ban alakított Will Freeman figurája. A közönség ennek ellenére örömmel fogadta a Grantet ebben a kissé másfajta szerepben, olyannyira, hogy a három évvel későbbi folytatásban Cleaver alakja jóval nagyobb szerepet kapott, mint amekkora az eredetileg a könyvben volt. Bár az első tervek szerint Grant a harmadik részben is feltűnt volna, a 2016-ban mozikba került filmből a hosszú éveket felemésztő előkészületek közben végül kiszállt, mivel úgy érezte, hogy az írók nem tudtak olyan munkát letenni az asztalra, amely maradéktalanul elnyerte volna a tetszését. Ebben a folytatásban amúgy már Curtis sem vett részt, a stáblistán Helen Fielding, Dan Mazer és Emma Thompson neve áll forgatókönyvíróként.

...aki komolyan szorongott az Igazából szerelem ikonikus táncjelenetétől

Ezek után nem is csoda, hogy Curtis Hugh Grantre bízta első rendezése, az Igazából szerelem egyik fontos szerepét is.
Noha a film számtalan emlékezetes pillanattal van tele, ezek közül egész biztosan a miniszterelnöki tánc az egyik legtöbbet idézett (nekünk magyaroknak meg pláne). Ám bármilyen laza és humoros is ez a jelenet, Grant egyáltalán nem volt vele kibékülve, sőt, egyenesen rettegett a felvételtől. Annyira tartott a rá váró feladattól, hogy nem csupán annak forgatását, de már a próbákat is igyekezett egyre inkább elhalasztani. Újabb és újabb indokokat talált ki: hol a szövegét kellett gyakorolni, hol pedig térdfájásra hivatkozott. Még egy technikai jellegű kekeckedéssel is megpróbálkozott: „Szól a rádió a hálószobámban. Én táncolok rá, rendben. De aztán végigtáncolom az egész Downing Street 10-t. Honnan szól a zene? És hogy hallgat el hirtelen a végén?” – kérdezte a rendezőt, mire ő így válaszolt: „Ó, emiatt egyáltalán ne aggódj. Ez a film világa.”

Végül már sehogy nem lehetett tovább halogatni a dolgot: eljött a forgatás legutolsó napja, Grant pedig végre ott állt a kamera előtt, reggel hétkor, teljesen józanon, és némileg feszengve.
Hiába amúgy az idegenkedés, a színész a 2006-os Zene és szövegben, majd a két évvel ezelőtti Paddington 2-ben is bemutatott pár gondosan koreografált tánclépést.

...aki nem lett tagja a roxforti tanári karnak

A hosszú karrier ellenére egyetlen szerep visszamondását Grant őszintén sajnálja: a Harry Potter-sorozat második részében eredetileg neki kínálták fel Gilderoy Lockhart karakterét, ő azonban azt nem tudta elvállalni. A Titkok Kamrája forgatása ugyanis épp egybeesett a Két hét múlva örökké módosított, és Torontóból végül New Yorkba helyezett felvételeivel. Grant végső döntésében minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a Sandra Bullockkal közös rom-comért a hírek szerint 12 és fél millió dollárt kapott. A narcisztikus Lockhart professzor szerepét végül Kenneth Branagh kapta meg.

Noha a vígjáték meglehetősen feledhetőre sikerült, Grant később főszerepet vállalt a rendező, Marc Lawrence következő három munkájában (Zene és szöveg, Hová tűntek Morganék?, Hogyan írjunk szerelmet) is.

---

Mi ezeket az érdekességeket találtuk a most 60 éves színészről. Nektek melyik a kedvenc szerepetek tőle? Írjátok meg a kommentek között!