Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Neoliberálisok Magyarországon 1989 előtt – 1. rész

Ez a cikk több mint 3 éves.

A neoliberális tanok már 1989 előtt is itt voltak. Nem nyugati találmányról van szó, amit késztermékként 1989 után kellett behozni Kelet-Közép-Európába. A neoliberalizmus keleti, illetve nyugati közgazdászok és értelmiségiek párbeszédéből alakult ki – állítja Johanna Bockman amerikai szociológus. Lássuk, hogyan érti mindezt!

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika- és gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Budapest, 1988, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem

Johanna Bockman amerikai szociológus személyes történettel kezdi Markets in the Name of Socialism: The Left-Wing Origins of Neoliberalism című kiváló könyvét (Bockman 2011: vii). Amikor Bockman 1988-ban, egyetemistaként a University of California diákcsere-programjával Budapestre érkezett, meglepő intellektuális környezetben találta magát.

Magyar professzorai ugyanis olyan pozitív képet festettek „a piacról”, „a szabadságról” és „a demokráciáról”, amilyen az Egyesült Államokban csak a politikai jobboldalra jellemző. E tanárok nyelve arra emlékeztette, ahogyan e mélyen átpolitizált fogalmakra – piacra, szabadságra, demokráciára – hivatkozva az amerikai republikánusok szerte a világban elkövetett erőszakos katonai, politikai és gazdasági beavatkozásaikat igazolják választóik előtt.

„Professzoraink a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen úgy beszéltek, mint a Reagan-robotok” (Bockman 2011: vii).

Hogyan lehetséges ez? Hogyan állhatott elő olyan helyzet, hogy egy – legalább névleg – szocialista ország Karl Marxról elnevezett egyetemén a szocializmus- és kommunizmusellenesség kérlelhetetlen jobboldali nyelve uralkodik? Bockman doktori disszertációjában, tanulmányaiban és fent idézett könyvében is e kérdésre kívánt választ adni (Bockman 2000, 2007, 2011, 2012; Bockman–Bernstein 2008; Bockman–Eyal [2002] 2014).

Válaszai történeti tudásszociológiai rekonstrukciók egész sorának formájában jelentek meg. Bockman egyik fontos állítása, hogy Kelet-Közép-Európa az államszocialista időszakban a közgazdasági tudás laboratóriumaként működött. Egy másik az, hogy a neoliberalizmus előállításában kelet-közép-európai (köztük magyar) közgazdászok is tevékenyen részt vettek. Ez a fő oka annak, hogy a neoliberális ideológia és politika nem csak 1989 után és nem is csak kívülről érkezett a régióba (Bockman–Eyal [2002] 2014).

Mi a neoliberalizmus?

Legfőbb jellemzője, hogy szüntelenül a piacra és a piaci szabadságra hivatkozik. Ezeket tekinti a szabad egyén garanciájának. Ténylegesen azonban a tőke értékesülését, a profitszerzést könnyíti meg. Nem az egyéneket és nem is a piacokat szabadítja fel, hanem a nagyvállalatokba és piaci közvetítőintézményekbe szervezett nagytőkét. Az Új Egyenlőségen számos anyagunk foglalkozik e kérdésekkel. Főszerkesztőnk, Pogátsa Zoltán háromrészes cikksorozatban határozta meg a neoliberalizmust, és mutatta be működését. (Itt az első, a második és a harmadik rész.) Ez az írás mindazonáltal Johanna Bockman meghatározására épül (Bockman 2011: 4–6; 2013).

Eszerint neoliberalizmus alatt a gazdasági liberalizmus azon formáját értjük, amelynek deklarált célja a szabad, tiszta, árai útján kizárólag önmagát szabályozó, versengő piacok létrehozása és felszabadítása (a piacliberalizáció), a központi tervezés és a jóléti újraelosztás visszaszorítása, az állami tulajdon, szabályozás és foglalkoztatás mérséklése (dereguláció és privatizáció), a külkereskedelmi nyitottság fokozása, az állampolgárok vállalkozóvá és fogyasztóvá formálása, a magántőkét és a magánvállalkozásokat terhelő adók visszavágása. A neoliberalizmus mindenekelőtt a piacok „kinyitásában” és „felszabadításában” látja a gazdasági növekedés, a jólét, a szabadság és a racionalitás garanciáját. Ehhez az állam feladatainak radikális átformálása társul: az állam jóléti beavatkozásainak minimálisra csökkentését, valamint tőke-, vállalkozás- és piacbarát intézkedéseinek fokozását kívánja elérni. Mélyen elkötelezett a magántulajdon és a tőkéből származó haszon (profit) kinyerése és magánelsajátítása mellett.

Már e rövid jellemzés is éles fényt vet a neoliberalizmus ellentmondásosságára. Ez mindenekelőtt abban áll, hogy a neoliberális tanok szerint kormányzati beavatkozásokkal kell felszabadítani a piacokat, miközben minimalizálni kell a kormányzati beavatkozásokat. Az állam dolgának tartja, hogy mind szélesebb körben érvényre juttassa a piaci mechanizmusokat s ezzel korlátozza az állami szerepvállalást a gazdaságban és a társadalomban, mindezzel azonban az államot vezérlő neoliberális politika maga is komoly szerepet vállal a gazdaságban és a társadalomban. Állami beavatkozásokat tart szükségesnek, miközben óv mindenfajta állami beavatkozástól. Miközben a piacok felszabadítása mellett s egyúttal az állami intervencionalizmus ellen érvel, éppen állami beavatkozásokkal kívánja létrehozni az állítólagosan „spontán”, „szabad” és „önszabályozó” piacokat.

A reformközgazdaságtan kialakulása

Sztálin 1953-ban bekövetkező halála után az „új szakasz” politikája számos államszocialista országban, köztük Magyarországon is lehetőséget adott a sztálinista termelésszervezés és gazdaságirányítás kritikai újragondolására és átalakítására.

Magyarországon ez az 1953 és 1956 közötti időszak tekinthető a reformközgazdaságtan születésének (Bockman 2000: 145–218).

Az első reformközgazdászok részben Nagy Imre, részben pedig Gerő Ernő körül szerveződtek, szemben Rákosi Mátyás sztálinista (gazdaság)politikai irányvonalával (Bockman 2011: 106–111). Magyarországon e küzdelemnek az 1956-os forradalom és szabadságharc, majd annak leverése vetett véget. Ismeretes módon Rákosi és Gerő elveszítette befolyását és távozni kényszerült az országból; Nagy Imre sorsát pedig a Szovjetunió katonai beavatkozását követően Kádár János vezetésével megalakuló új, „forradalmi munkás-paraszt kormány” pecsételte meg.

A forradalom utáni megtorlás, valamint az államszocialista rendszer restaurációja a hatvanas évek elejéig nem engedte napirendre tűzni az államszocialista népgazdaság működ(tet)éséről 1953 és 1956 között kialakult vitát. A hatvanas évek elején azonban új reformkorszak kezdődött, amelyben a korábban Nagy Imre, illetve Gerő Ernő oldalán álló közgazdászcsoportok is újjászerveződtek (Bockman 2000: 219–222).

Sztálin 1953-as halála, majd a kommunistaüldözésről elhíresült McCarthy-korszak vége az ötvenes évek közepén a hidegháborúban is új szakaszt nyitott. Egyebek mellett felélénkítette a gazdaságról folytatott kelet–nyugat-párbeszédet is (Bockman 2011: 50–51).

A Ford Alapítvány, valamint a Rockefeller Alapítvány az ötvenes-hatvanas években számos kelet-közép-európai államszocialista ország kutatója számára nyújtott lehetőséget arra, hogy az Egyesült Államokba utazzon tanulmányútra. Eközben az ötvenes évek második felétől amerikaiak is érkeztek Jugoszláviába és Lengyelországba (Bockman 2011: 62–63).

„Míg néhány amerikai kutató már röviddel 1953 után a Szovjetunióba és Kelet-Európába utazott egy hónapos turistavízummal, az első amerikai, akadémiai kapcsolatokról szóló megállapodást a Szovjetunióval 1958-ban írták alá. A Ford Alapítvány cserekapcsolatokat létesített Lengyelországgal (1957), Jugoszláviával (1959), Magyarországgal (1962), Romániával (1965), Csehszlovákiával (1968) és Bulgáriával (1968).” (Bockman–Eyal [2002] 2014: 117–118, 6. lábjegyzet).

E programoknak köszönhetően kapcsolatba kerülhettek egymással a máskülönben a vasfüggöny két különböző oldalán dolgozó közgazdászok. Részt vehettek közös konferenciákon, küldhettek és ajándékozhattak egymásnak könyveket, illetve folyóiratszámokat, megismerkedhettek egymás módszereivel és problémafelvetéseivel, bekapcsolódhattak egy transznacionálisan szerveződő kutatói hálózatba és párbeszédbe (Bockman 2011: 62–75).

„Számos [nyugati] közgazdász levelezésben maradt kelet-európai kollégáival, mely eszmék és technikák megvitatását éppúgy magába foglalta, mint tanulmányok és könyvek cseréjét” (Bockman–Eyal [2002] 2014: 119). A nyugati kollégák e tekintetben igen jelentős intézményes támogatást is kaptak: „Az amerikai tudósoknak nem esett nehezükre könyveket küldeni, mivel a CIA kérésre bármely tudós nevében vásárolt és küldött könyveket a keleti blokkban tartózkodóknak” – vagyis szovjet, lengyel, magyar, román, csehszlovák, jugoszláv, bolgár kutatóknak (Bockman–Eyal [2002] 2014: 119).

A Ford Alapítvány 1962-ben Magyarországgal is cserekapcsolatokat létesített. Éppen akkor, amikor Kádár János meghirdette új politikáját („aki nincs ellenünk, az velünk van”). A kádári konszolidáció 1962–1963-mal kezdődő reformkorszaka az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetésével érte el tetőpontját (Bockman 2011: 111–122). A gazdaság mechanizmusának megreformálását célzó intézkedéssorozat központi gondolata az volt, hogy a túlzottan központosított és bürokratizált tervutasításos gazdaságirányításban nagyobb önállóságot adjon az egyes termelési egységeknek (vállalatoknak és termelőszövetkezeteknek), valamint nagyobb teret engedjen a piaci árszabályozásnak (Berend 1988; Szalai 1989, 2000: 15–130).

Az új gazdasági mechanizmus a piaci szocializmus érdekében vezetett be reformokat az államszocialista népgazdaságba (Bockman 2000: 219–287, 2011: 105–132).

Ahogyan Bockman könyvének címe is utal rá (Markets in the Name of Socialism), a szocializmus nevében kívánt piacokat létrehozni.

Márpedig e reformfolyamatban a reformok iránt elkötelezett, tudományos legitimációval rendelkező közgazdászok kulcsszerepet játszottak (Szalai 2014, 2018; Pinkasz 2018).

Kornai János 1957-ben így írt a gazdasági mechanizmus mibenlétéről A gazdasági vezetés túlzott központosítása című korai munkájában:

„…ez alatt a kifejezés alatt – »gazdasági mechanizmus« – gazdaságvezetési módszereink összességét, a gazdálkodás egész szervezeti formáját, a gazdálkodás egész gépezetét értem.” (Kornai [1957] 1990: 169, 14. lj.)

Noha a gazdasági mechanizmus kifejezés nem e munkában jelent meg először, a hazai reformközgazdaságtan e meghatározó munkája fontos szerepet játszott a gazdálkodás mechanikus felfogásának elterjesztésében (Pinkasz 2013: 5, 4. lj).

A mechanizmus kifejezés tulajdonképpen analógiát teremtett a műszaki és a gazdasági gépezetek között: mindkettő működéséért szakértő felel, az egyik esetben a mérnök, a másik esetben a közgazdász (Pinkasz 2013: 5). A „gazdálkodás egész gépezetének”, a gazdaság teljes mechanizmusának reformja ebből következően teret adott a reformközgazdászok professzionalizáció és autonómia iránti igényeinek: saját szakértői feladatkört jelölt ki a számukra.

Ahogyan ugyanis a gépezetek megtervezése, irányítása és működtetése sajátos műszaki szakértelmet és szakértőt (mérnököt) igényel, úgy a reformközgazdászok is arra törekedtek, hogy „a gazdálkodás egész gépezetének” szakértőiként kizárólagos joguk lehessen az új gazdasági mechanizmus megtervezésére, irányítására és működtetésére.

És ahogyan a mérnöki szakértelem legitimációja szerint akár a legkisebb szakszerűtlen beavatkozás is veszélybe sodorhat egy egész gépezetet, a gép teljes működését, úgy a reformközgazdászok is arra törekedtek, hogy elhatárolják saját tudományos szakértelmüket a laikusok szakszerűtlen beavatkozásaitól. A reformközgazdászok igyekeztek felértékelni és nélkülözhetetlenné tenni saját speciális szakkompetenciájukat. Gazdaság és politika, szakértőiség és laikusság, tudományos szakszerűség és politikai beavatkozás, kompetencia és hozzá nem értés efféle elválasztása tehát emancipálni kívánta a gazdaságra vonatkozó szakértői tudást korábbi, a politikának alávetett, „szolgálóleányi” helyzetéből.

A neoliberalizmus kialakulása

A reformközgazdászok stratégiája, amely minduntalan a piaci mechanizmusok hatékonyságára és ésszerűségére hivatkozott, mindazonáltal nem magyar találmány és nem is a hazai reformközgazdászok megkülönböztető sajátossága.

Az államszocialista Kelet-Közép-Európában a piaci szocializmust megvalósítani kívánó reformközgazdászok ugyanúgy a piaci mechanizmusok hatékonyságára és ésszerűségére hivatkoztak, mint a piacokat a kapitalista intézményes környezetben felszabadítani kívánó nyugat-európai és észak-amerikai kollégáik.

Míg keleten a reformközgazdászok fő ellenfelei a hol „vörösöknek”, hol „dogmatikusoknak”, hol „ideológusoknak”, hol „bürokratáknak” nevezett (és lenézett) politikusok voltak (Magyarországon például az előbb Komócsin Zoltán, majd Biszku Béla vezette „munkásellenzék” volt a fő ellenfél), addig nyugaton a piacpártiak fő ellenfelei a keynesiánusok voltak. Azok a keynesiánusok, akik – egyebek mellett – kontraciklikus gazdaságpolitikát folytattak, progresszív adórendszert vezettek be, esélyteremtő (nép)jóléti intézményeket építettek fel és általában véve a társadalmi és gazdasági viszonyokat formáló állami beavatkozások pártolói voltak.

„A neoliberalizmus ma ismert formája ebben a kelet–nyugati párbeszédben alakult ki, és a transznacionális hálózatokon keresztül onnan utazott vissza az Egyesült Államokba, hogy végül egyeduralkodóvá váljon” (Bockman–Eyal [2002] 2014: 125).

Nem véletlen tehát, hogy a neoliberalizmust „nyugati” eredetű szellemi terméknek tekintjük, amely a Chicagói Egyetemen, a Mont Pelerin Társaságban és más hasonló think tankekben jött létre. És nem véletlen az sem, hogy úgy hisszük: a neoliberalizmusnak legfeljebb csak Ludwig von Mises és Friedrich von Hayek révén, vagyis a bécsi központú osztrák közgazdasági iskolán keresztül van némi köze Kelet-Közép-Európához.

Érthető, hogy így hisszük, mégis tévedünk, amikor ezt gondoljuk.

A kelet–nyugat párbeszéd alapjául szolgáló transznacionális hálózat ugyanis a kétirányú kölcsönhatások ellenére is aszimmetrikus, egyenlőtlen viszony volt. A nyugati oldal intézményes pozíciói voltak sokkal erősebbek, akadémiai erőforrásai pedig jóval nagyobbak voltak, mint a keleti partnereké.

Ez tehát az oka annak, hogy a kelet–nyugat párbeszéd tudástermelésének eredményét javarészt egy-egy nyugati szerző (például Friedrich von Hayek vagy Milton Friedman) intellektuális teljesítményének tulajdonítjuk. És ez az oka annak is, hogy egy-egy nyugati intézményt (például a Mont Pelerin Society-t vagy a University of Chicago-t) tekintjük „a neoliberalizmus bölcsőjének”.

Ebből következően különös megítélést érdemelnek e kelet–nyugat párbeszéd olyan intézményei, mint amilyen az olaszországi CESES[1] és annak nagy hatású konferenciasorozata volt (Bockman 2007, 2011: 133–156). Ennek javarészt olaszországi találkozói a hatvanas évek közepétől hozzávetőlegesen a nyolcvanas évek közepéig tartottak, céljuk a kelet-közép-európai viszonyok jobb megértése, valamint a szocializmus-, tervezés- és államellenes nézetek terjesztése volt.

Látogatóik és résztvevőik köre jól mutatja, hogy valóban teret adtak a kelet–nyugat-párbeszédnek: 1967 es 1973 között a konferenciák 257 résztvevője közül 93 érkezett Kelet-Közép-Európából vagy a Szovjetunióból, a 37 előadó közül pedig 23 volt kelet-közép-európai (Bockman–Eyal [2002] 2014: 125–126). De ideológiailag is színes volt a résztvevők, valamint az előadók köre: a jobboldaliak, piaci libertáriusok és neoliberálisok mellett jelen voltak baloldaliak, szocialisták és szociáldemokraták is – keletről és nyugatról egyaránt.

E tudástermelés és -csere elsődleges hasznát mindennek ellenére e hálózat nyugati csomópontjaiban fölözték le. A nagyszabású elméletek, könyvek, irányzatok ma a nyugati kutatók nevéhez kötődnek, mert ők rendelkeztek erős pozíciókkal a tudományos és gazdaságpolitikai intézményrendszerekben.

Mindent egybevéve tehát érthető, hogy a neoliberalizmus annak ellenére is vegytiszta nyugati találmánynak tűnik, hogy létrejötte és formálódása e kelet–nyugat párbeszédben gyökerezik.

„Mindazonáltal a neoliberalizmus e hibrid és dialogikus eredete – és nem pedig a nyugati monológ arroganciája és hatalma – ad magyarázatot a kapitalizmusba való radikális és gyors átmenetre Kelet-Európában a kommunizmus bukása után” (Bockman–Eyal [2002] 2014: 130).

A neoliberális tanokat így nem 1989 után és nem is nyugatról kellett a térségbe importálni. Nem késztermékként kellett az országba „becsempészni”. Meggyőződéses képviselői már 1989 előtt is jelen voltak Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is.

A neoliberalizmus kelet-közép-európai és azon belül magyarországi képviselőinek, „hordozócsoportjának” magját tehát e kelet–nyugat dialógusban résztvevő, az államszocializmust előbb megreformálni, majd lebontani kívánó közgazdászok, a tervezés kritikusai, a piaci mechanizmusok elkötelezett hívei alkották.

Önmagukat „a gazdálkodás egész gépezetének” szakértőiként határozták meg, érveiknek szaktudományos legitimációt vindikáltak, gazdaságpolitikailag pedig a (világ)piaci mechanizmusok mind teljesebb érvényesítését tűzték ki célul.

Irodalomjegyzék

Berend T. Iván (1988): A magyar gazdasági reform útja. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Bockman, Johanna (2000): Economists and Social Change: Science, Professional Power and Politics in Hungary, 1945–1995. (PhD Dissertation.) San Diego: Department of Sociology, University of California. (Elérhető innen.)

Bockman, Johanna (2007): The Origins of Neoliberalism between Soviet Socialism and Western Capitalism: „A Galaxy without Borders”. Theory and Society, 36 (4): 343–371. (Elérhető innen.)

Bockman, Johanna (2011): Markets in the Name of Socialism: The Left-Wing Origins of Neoliberalism. Stanford, California: Stanford University Press. (Elérhető innen.)

Bockman, Johanna (2012): The Long Road to 1989: Neoclassical Economics, Alternative Socialisms, and the Advent of Neoliberalism. Radical History Review, (112): 9–42. (Elérhető innen.)

Bockman, Johanna (2013): Neoliberalism. Contexts, 12 (3): 14–15. (Elérhető innen.)

Bockman, Johanna – Eyal, Gil ([2002] 2014): Kelet-Európa mint a közgazdaságtani tudás laboratóriuma: A neoliberalizmus transznacionális gyökerei. (Ford.: Rapcsák Balázs.) Fordulat, (új folyam) 7 (21): 102–149. (Elérhető innen.)

Bockman, Johanna – Bernstein, Michael A. (2008): Scientific Community in a Divided World: Economists, Planning, and Research Priority during the Cold War. Comparative Studies in Society and History, 50 (3): 581–613.

Kornai János ([1957] 1990): A gazdasági vezetés túlzott központosítása: Kritikai elemzés könnyűipari tapasztalatok alapján. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Pinkasz András (2013): Technokraták vs. populisták: Tudomány és ideológia viszonya a hatvanas évek Magyarországán. Kéziratban.

Pinkasz András (2018): Nyers Rezső és a balliberális értelmiség. Mérce, 2018. június 29. (Elérhető innen.)

Szalai Erzsébet (1989): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Szalai Erzsébet (2000): Szereppróba: Válogatott tanulmányok, publicisztikai írások és interjúk (1982–1993). Budapest: Századvég Kiadó.

Szalai Erzsébet (2014): Vezető közgazdászok vitája Magyarország jövőjéről az 1960-as évek közepén. In uő.: Autonómia vagy újkiszolgáltatottság: Tanulmányok és publicisztikai írások 2012–2014. Budapest: Kalligram Kiadó.

Szalai Erzsébet (2018): Balliberálisok? Reformértelmiség a Kádár-korszakban. Mérce, 2018. július 15. (Elérhető innen.)

Ez az írás szerkesztett részlet az alábbi tanulmányból: Éber Márk Áron (2019): Neoliberálisok az államszocialista Magyarországon: A neoliberalizmus hordozócsoportja és az átmeneti osztály a tőkés világgazdaság kelet-közép-európai félperifériáján 1989 előtt. In Antal Attila (szerk.): Neoliberális hegemónia Magyarországon: Elemzés és kritika. Budapest: Noran Libro, 128–148.

[1] CESES (Centro Studi Economici e Sociali vagy Centro Studi e Ricerche su Problemi Economico-Sociali) azaz Gazdasági és Társadalmi Tanulmányok Központja vagy Gazdasági és Társadalmi Problémák Tanulmányozásának és Kutatásának Központja 1964 és 1988 között működött milánói székhellyel (Bockman 2007, 2011: 133–156).