Visszatérni az álmainkhoz - interjú Lóth Balázzsal, a Pesti balhé rendezőjével

Hollywoodi művek híján Lóth Balázs Pesti balhé című, holnap debütáló filmje ígérkezik az idei év nagy slágerének a mozikban. A rendező szerint a produkció amerikai recepten épülő, de ízig-vérig magyar akció-vígjáték.

Számos kisjátékfilm, videoklip, reklám után vágott bele az első profi egészestés produkciójába. Miért várt ki ilyen sokáig?

A Pesti balhén öt évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni. Ebben közrejátszott az a tény is, hogy mi abba a generációba tartozunk, akiknek a projektje beleesett a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnése a Magyar Nemzeti Filmalap létrejötte közötti csaknem kétéves űrbe. Mindeközben persze kerestük azt a formát, mely hozzám és a csapatomhoz közel áll: hogy olyan filmet tudjunk létrehozni, melyen a közönség velünk sír, velünk nevet.

Azért három iskolát is elvégzett, mire leforgatta a Pesti balhét.

Visszakérdezek: filmrendezőként lehet, vagy érdemes a rövid úton járni? Egy szórakoztató film elkészítéséhez is nagyon szükséges az a tapasztalat és szakmai tudás, hogy élő karaktereket alkoss, melyekkel a néző azonosulni tud. Van, aki erre húszévesen is képes, én érni szerettem volna. Nyilván nekem ezek az évek egyfajta útkeresést is jelentettek, de, most látva a végeredményt, tudom, hogy ilyen filmeket szeretnék készíteni.

Vígjátékokat?

Nem kizárólag. Műfaji filmeket. A hatáskeltés mestersége érdekel. Legyen az izgalom, katarzis, öröm – a lényeg, hogy képes legyek a néző figyelmét két órán keresztül magamnál tartani.

Ezt örömmel hallom olyan alkotótól, aki az SZFE-n végzett, mivel a kritikus hangok szerint ott csupán alanyi művészképzés zajlik.

Az SZFE számomra a szabadságot jelképezte, nagyon hálás vagyok minden tanáromnak. Én a Pesti balhét szerzői műfajfilmnek tartom, ha szabad ilyesmit mondanom. Nyilván ez a produkció egy amerikai recepten épülő, de ízig-vérig magyar akció-vígjáték. A főszereplő karakter, Marcell életútja, aki csodagyerekként indult, majd a pénzszerzést választotta, melyben megcsömörlött és mindeközben elfelejtette gyermeki énjét, sokunknak ismerős. Leszámolunk az álmainkkal, melyekhez néha szeretnénk mégiscsak visszatérni. Én nem voltam csodagyerek, de emlékszem, hétéves koromban apám kamerájával a kezemben elkészítettem az első gyurmafilmemet és készültem a nagy rendezői karrierre. Ehhez képest, tényleg hosszú utat tettem meg, mire elkészült a Pesti balhé, mely több mint nyolcvan vásznon kerül a magyar mozikba.

Mit szól az SZFE-t érintő modellváltáshoz, mely ellen számos mostani és volt hallgató, elismert művész tiltakozik?

Mélyen együtt érzek és nagyon bízom abban, hogy a fordulatok ellenére jövőben az SZFE megmaradhat az a szabad alkotóműhely, ami mindig is volt. Amikor a New York Film Academy-t végeztem Amerikában, bárkivel beszélgettem, két egyetemet ismert a régiónkból: a Łódź-I Nemzeti Filmiskolát és a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemet. Ez nem véletlen, hiszen elképesztő sikerek állnak az intézmény mögött.

Annyit elárulhatunk, hogy a Pesti balhéban a csapat nem ki, hanem belopni akar egy festményt egy aukcióra. Ez kinek jutott az eszébe?

Sajnos nekem! Vállalom a fordított képrablás ötletét. Írótársaimmal eleinte egy osztálytalálkozó-szerű filmben gondolkodtunk, melyben egy baráti csoport, úgy dönt, hogy elkövet valamiféle közös dolgot, nemes cselekedetet. Erre jött a gondolat, hogy a sikertelen festő barátjuk képét belopják egy aukcióra, hogy megmutathassa magát a világnak és az őt sosem támogató apjának.

Ez pedig remek lehetőséget adott arra, hogy cinikusan tekintsenek a művészvilágra.

Nem akartunk pálcát törni a magas művészet előtt, nem lépünk túl a fricska határain.

Jól bevált „sikerarcok” mellett a Pesti balhé nagy felfedezése Inotay Ákos. Nem tudja, hol volt ő eddig?

A sikerarcok kérdése tekintetében: Mészáros Bélát már 2016-ban kiválasztottuk a főszerepre, amikor még alig szerepelt magyar filmben. Hála Istennek, hogy más is úgy gondolta, hogy csillogó tehetség és mára sztárrá vált – ez nekünk jó. Inotay Ákos húsz éve jó barátom, mint számos más filmet, közösen írtunk. Én elkezdek egy mondatot, ő pedig befejezi. Hozzánk csatlakozott Kis-Szabó Márk, aki Katarban élt, így igazi nemzetközi munka volt. Ákossal természetes szövetség volt és amikor formálódtak a karakterek beugrott, hogy tökéletes lenne az egyik szerepre. Hogy hol volt ő eddig? Ákos nem egy extrovertált színész és nem igazán önmenedzselő típus. Én évek óta tudom, hogy generációja egyik legjobb filmszínésze és főleg sorozatokban és kisfilmekben láthattuk. Meglepő módon több amerikai filmben lehetett látni, mint magyarban. Remélem, hogy végre a magyar nagyközönség is felfedezi magának.

A Pesti balhét látva sokszor Guy Ritchie jutott az eszembe.

Ez az előzetesre igaz inkább. Előttem sokkal inkább a heist movie műfaja, azaz a képrablásos filmek lebegtek, mint az Ocean’s Eleven vagy Az olasz meló. Illetve számos haver és felnövéstörténet, mint a Másnaposok. Nagyon mélyen merítettünk és rengeteg a referencia a Pesti balhéban, de hiszem, hogy végül egy tökös magyar zsánerfilmet készítettünk, melyre nagy szükség van a mozikban. Azt hadd tegyem hozzá: könnyű műfajt csak nézni könnyebb, nem csinálni.

A magyar zsánerfilm fogalma eddig többnyire kamara kabaré jellegű komédiákat jelentett, melyeket többnyire lehúztak a kritikusok, de a pénztáraknál meglepően jól teljesítettek.

A kritika szubjektív műfaj, én nyilván azt szeretném, hogy az ítészek is jól szórakozzanak a Pesti balhén, hiszen ők is csak nézők.

Történelmi filmet készítene?

Történelmi indíttatású filmet igen, mert önállóan a zsáner nem létezik. A kosztümös film is csak technikai fogalom. Amúgy meg, miért ne? Ha az adott film története eljut a szívemig, ezáltal tudok vele hatni, az élet szép oldalát mutatja meg, érdekel.

A mohácsi vésznek van esetleg ilyen oldala?

Hollywood minden bukásban megtalálja a kis emberi sikertörténeteket, megfogható katartikus momentumokat. Akár a mohácsi vész esetében is meg lehet találni ezeket, melyektől egy kataklizma elviselhető, sőt felemelő lehet annyira, hogy gazdagabban jöjjünk ki a moziból.

Gondol még a Celluloid Műhelyre? A kilencvenes években fiatalokból álló csoportra, akik autodidakta módon készítettek filmeket.

Hogyne, hiszen olyan alkotók kerültek ki innen, mint Orosz Dénes, aki sorra szállítja a közönségsikereket. De hosszan sorolhatnám azokat a neveket, akiknek mi adtuk meg a lehetőséget első kisfilmjeik megvalósítására: ez volt a Celluloid Workshop melynek keretében, film nyersanyagra két-három nap alatt hat-nyolc kisfilm készült el. Ez a műhely nagyon demokratikus kezdeményezés volt, ahol senkinek sem az ego volt a lényeg.