Hallatlan népszerűségén ma ugyancsak elcsodálkozna a holland festőművész, aki több mint 2000 művet hozott létre, azonban életében igencsak híján volt a sikereknek. Haláláig mindössze egyetlen festményét sikerült eladnia, a múlt század közepén azonban már a festészet történetének legnagyobbjai között emlegették, manapság pedig dollármilliókat fizetnek egy-egy posztimpresszionista művéért. “Ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz” – mondta róla halála után pályatársa és barátja, Camille Pissarro. Vincent Willem van Gogh éppen százharminc éve, 1890. július 29-én halt meg, ennek alkalmából feltárjuk a festőzseni hányattatott életútját 10 híres festményének bemutatásán keresztül.  

MP – 061.hu

Vincent van Gogh 1853. március 30-án látta meg a napvilágot Groot-Zundertben, egy protestáns lelkipásztor legidősebb fiaként. Testvérei közül a legszorosabb kapcsolat öccséhez, Theodoriushoz (Theo) fűzte, aki szellemileg és anyagilag is mindig segítette őt. Több internátusban is megfordult, majd 16 évesen otthagyta az iskolát, és Hágában, Párizsban és Londonban dolgozott egy műkereskedő vállalkozásánál. 1877-ben Amszterdamba utazott, hogy teológiát tanuljon, két évvel később misszionáriusnak küldték egy bányászfaluba, ahol betegeket ápolt, gyerekeket tanított és szabadidejében rajzolt. A hely komorsága és szürkesége rányomta bélyegét első alkotásaira, tanúság erre Krumplievők című festménye.

Krumplievők (1885)

Van Gogh 1880-tól teljesen a festészetnek szentelte magát: először bányászok életét örökítette meg vázlatain, majd a parasztok mindennapjait ábrázolta sötét tónusú, a megszokott polgári nyugalom sugallatát messzire kerülő képeken. A szegények asztalát mutatta be sötét színekkel, lerí róla az őt körülvevő nyomor, kilátástalanság. Ebből a korszakából származik első nagy visszhangot kiváltott képe. Művén megfosztotta a parasztok ábrázolását az elvárt pátosztól: fáradtaknak, kimerültnek, füstszagúaknak ábrázolta őket. „A fejekről újabb tanulmányokat készítettem, és változtattam a kéztartásokon is. Mindent megteszek, hogy életet vigyek bele…” – írta. Ezzel van Gogh felrúgta az addigi szabályt, amely a parasztokat a föld egyszerű, boldog népeként ábrázolta. Kitört a botrány, és a művész távozott Hágából.

Brüsszelből hazatérve van Gogh egyre jobban eltávolodott a családjától és több szerelmi csalódás is érte. Az 1880-as évek első felében már egyedül öccse, a műkereskedő Theo tartott ki mellette, aki támogatta, műtermet szerzett neki, igyekezett képeit értékesíteni, igaz, sikertelenül. A két testvér 1886-tól közösen bérelt lakást Párizsban, ahol Vincent van Gogh olyan festőkkel kötött barátságot, mint Henri de Toulouse-Lautrec, Camille Pissarro és megismerte Paul Gauguint is. Életének erről az időszakáról keveset tudni, mert a két testvér együtt lakott, így nem váltottak levelet.

Tanguy apó (1887)

Julien Tanguy (1825-1894) ismert műkedvelő, kép- és művészfesték-kereskedő volt, aki a Montmartre-on található boltjában a Tizian-vöröstől a Van Dyck-barnáig százféle festéket és más, a művészeknek szükséges kellékeket árult. Szoros kapcsolatban állt a párizsi művészekkel, elsősorban az impresszionistákkal, akik közül sokan a barátjuknak tekintették, Renoir, Manet és Van Gogh is gyakran megfordult a kis boltban. Sokszor képekkel fizettek a festékért, vászonért, ecsetekért, de Rodin is vásárolt nála a szoborvázlatok készítéséhez szükséges tollakat, tintát. Tanguy apó festő barátainak képeit próbálta eladni váltakozó sikerrel. Van Gogh egyik festményét sikerült is eladnia, A vörös szőlőhegyet mindössze 400 frankért. A festő ekkor harmincöt éves volt és ez az egyetlen képe, amelyet megvettek életében. A művészek gyakran összejöttek Tanguy apó boltjának hátsó szobájában és megbeszélték közös dolgaikat. Nemcsak a kép japán fametszeteket ábrázoló hátterében, de stílusában is felfedezhető az akkor divatos japonizmus, azaz a japán kultúrának a XIX. század végi európai művészetre gyakorolt erőteljes hatása. Az bizonyos, hogy a festő ekkor hagyta maga mögött a komor színvilágot és érdeklődni kezdett a japán fametszetek iránt. 

Két év múlva ráunt a nagyvárosi életre, erős vágyat érzett arra, hogy “a természetet fényesebb égbolt alatt lássa”. 1888-ban a dél-franciaországi Arles-ba ment, ahol 190 merész színezésű képet alkotott, sárgára festett, bérelt háza a fontos dolgok és a boldogság jelképévé vált számára. Ekkor készültek legismertebb művei, például a Gauguin karosszéke, a Napraforgók, a Vincent háza Arles-ban, a Roulin postás és a Virágzó fák. Barátja, Gauguin követte őt, több hónapig együtt laktak, festettek és ittak, de néhány hónap múlva összekülönböztek.

A Langlois-híd (1888)

A Pont de Langlois (Langlois hídja, más néven az arles-i híd) Vincent van Gogh négy, 1888 tavaszán festett képének a témája és egyben – különböző variációkban – a művészettörténészek által használt elnevezése. A márciusában és áprilisában készített olajfestményeken mosónők is szerepelnek a képen, míg májusban egy esernyős hölggyel örökítette meg a hidat. Mindhárom változatban feltűnik egy lovaskocsi a háttérben ciprusokkal. Van Gogh-ot ezek a hidak hazájára emlékeztették, amint arról fivérének írt leveleiben is megemlékezett. Az olajfestmények közül az egyik a kölni Wallraf-Richartz-Museum-ban, a másik az otterlói Kröller-Müller Múzeumban, egy harmadik az amszterdami Van Gogh Múzeumban látható, míg a negyedik magántulajdonban van. Van Gogh ecsetvonásai rendkívül plasztikusan jelennek meg a kölni festményről itt látható fotón.

Napraforgók (1888)

Van Gogh hét napraforgós csendéletet festett. Az első négyet 1888 nyarán – amikor a provance-i Arles-ba költözött, hogy a vidéki magányában ihletet kapjon, és a friss falusi levegő csillapítsa asztmatikus köhögését -, majd az elkészült képeket téli magányában később még háromszor lemásolta. Sokan próbálták megfogalmazni, miért is annyira varázslatosak ezek a képek. A ragyogó színek, az expresszív formák mellett talán szerepe van benne annak is, hogy Van Gogh nem csak úgy odavágta a formákat és színeket, valójában az antik szépségeszmény szigorú szabályait követte: a virágfejek spirális mintájában visszaköszönnek például az aranymetszés szabályai. A Napraforgók-sorozat festményei ma a világ legnagyobb múzeumainak a féltett kincsei. Az Amszterdamban őrzött példány mára jelentősen megfakult, amit a Van Gogh Múzeum kurátora annak a csekély tudású, hanyag hágai múzeumi gondnoknak a számlájára írt, akit a festő mintegy 200 művének restaurálásával bíztak meg a két világháború között. Egy festményt 1948 óta titkos helyen őriz egy milliárdos, egy kép pedig elpusztult a második világháborúban. 1945. augusztus 6-án, amikor Hirosimára atombombát dobtak, Japán más részei is támadás alatt álltak, Koyata Yamamoto, a híres műgyűjtő tengerparti házára is bomba pottyant, a tűzben pedig Van Gogh képe is elégett – az egyetlen a sorozatból, amelynek kék volt a háttere. Martin Baley művészettörténész bukkant rá 2013-ban egy színes fotóra, amelyen ez az alkotás is megcsodálható.

Váza tizenkét napraforgóval

A bombázásokban megsemmisült kék hátterű festmény

Az arles-i nő (1888)

Marie Jullian, azaz Madame Ginouxve és férje vzették a Café de la Gare vendéglőt, ahol Van Gogh szállást kapott 1888 májusától szeptemberéig, mielőtt a híres Sárga Házba költözött. Az akkor szintén Arles-ban tartózkodó Paul Gauguin tudta rávenni a tulajdonos asszonyt 1888 novemberében, hogy üljön modellt számukra, a 40 év körüli nő pedig a legendás sötét hajú arles-i szépségek helyi viseletében ült le velük. A két barát nagy örömmel látott munkához és alig egy óra alatt elkészítették alkotásaikat: Gauguin egy szénrajzot, Van Gogh egy gyors festményt, a Gauguin által hozott zsákvászonra. Ez az első változat jelenleg a párizsi Orsay Múzeumban látható. Van Gogh később elkészítette a festmény egy új változatát is, immár a kereskedelmi forgalomban kapható kikészített festővászonra. Ezen a képen az asztalon kesztyű és esernyő helyett (üzleti) könyvek láthatók. A festmény, amelynek egyszínű felületei, az alak határozott körvonalai a két barátot akkor erősen foglalkoztató japán stílust tükrözik, ma a Metropolitan Múzeum tulajdonában van. Miután Van Gogh bevonult a Saint-Rémy-i szanatóriumba, további négy képet festett Madame Ginoux-ről, Gauguin szénrajza alapján.

Pszichológusok és művészettörténészek a mai napig vitatkoznak a festő betegségéről és művészetére gyakorolt hatásáról. Eddig több mint 30 különféle diagnózist állítottak fel, ezek között szerepel skizofrénia, bipoláris zavar, a belélegzett festék miatti betegség, temporális lebeny epilepszia, ezek valamelyikéhez társulhatott a gyakori éhezés, az álmatlanság és a túlzásba vitt abszintfogyasztás.

Önarckép levágott füllel (1889)

Van Gogh sokat szenvedett Gauguin szerinte fölényeskedő, lekezelő modorától, és attól is rettegett, hogy barátja elutazik Provance-ból. Feltehetően ez a félelem robbantotta ki 1888. december 23-án azt a veszekedést, amelyben van Gogh pengével támadt barátjára, majd levágta saját bal fülét. A levágott testrészt megmosta és a helyi bordélyházban a következő szavakkal adta át egy prostituáltnak: “Őrizze meg jól ezt a tárgyat!” Más kutatók szerint a dulakodás közben Gauguin vágta le.) Gauguin másnap Párizsba utazott, a magára maradt van Gogh álmatlanságtól és hallucinációktól szenvedett. Az őrültnek tartott festőt a szomszéd gyerekek kövekkel dobálták meg és kigúnyolták. Ő is tisztában volt mentális állapotával, ezért maga kérte felvételét a közeli Saint-Rémy-ben található apátság szanatóriumába. Az itt töltött egy év alatt sem hagyott fel a festéssel, de színkezelése és formavilága elkomorodott.

Van Gogh szobája Arles-ban (1888)

A művész arles-i szobájáról három csaknem egyforma autentikus festmény vált híressé. Szobája a Lamartine tér 2. szám alatti fogadóban volt, ami a Sárga ház néven vált híressé – szintén Van Gogh képei alapján. Az épület a második világháborúban egy légitámadás alatt megsérült és később lebontották. A kutatók azonban megtalálták eredeti alaprajzait, és ez eldöntötte a vitát, hogy a szoba ábrázolása a festményen a művész sajátos látásmódja, esetleg betegsége miatt szabálytalan-e, vagy pedig ilyen volt a valóságban is. Az utóbbi a helyzet, a szoba szabálytalan, trapezoid alakú volt, ez nem a művészi fantázia terméke. A szemben lévő fal az ablakkal a bal oldali fallal tompaszöget, a jobb oldalival hegyesszöget zárt be. A jobb oldali ajtó a lépcsőházba nyílt, a bal oldali egy vendégszobába, amit Van Gogh barátja, Gauguin számára tartott fenn. Élénk, vidám színeket használt: az egyszerű, szegletes bútorok nyugalmat árasztottak szándékai szerint, a pihenést jelképezték.

Csillagos éj (1889)

Provance-ban az intenzív fények és színek óriási hatással voltak van Gogh festészetére. Mindent megfestett, amit látott: embereket, épületeket, szobabelsőket, virágokat, a saját bőrcipőjét stb. A mediterrán égbolt nappali ragyogása éppúgy lekötötte figyelmét, mint az éjszakai ég, amelynek jelenségeit meglepően pontosan rögzítette alkotásain. Az utóbbi évek kutatásai derítették ki, hogy megfestett égitestei nem csak művészi látomásként értelmezhetők: a Hold vagy a csillagok elhelyezkedése alapján némelyik festmény keletkezési idejét napra, sőt órára pontosan meg tudták határozni a csillagászok, akik ezekkel az adatokkal a művészettörténészek munkáját is segítették. Az egyik leghíresebb alkotása és a modern kultúra egyik leghíresebb képe, a New York-i Modern Művészeti Múzeumban látható Csillagos éj Saint-Rémy-t ábrázolja (itt vonult szanatóriumba a művész) egy ciprusfával, amit utólag adott van Gogh a kompozícióhoz. Az éjszakai égbolt furcsa örvényei más képein is megfigyelhetők, talán elhatalmasodó skizofréniája kivetüléseit, lelke kavargását festette meg bennük, esetleg az asztrofotográfia ihlette a motívumot – akkoriban jelentek meg az első felvételek a spirálgalaxisokról, és a csillagászat iránt is érdeklődő festő láthatott ilyen képeket. A ciprustól jobbra látható ragyogó égitest a Vénusz, és a számítások alapján a kép 1889. június 19-én készülhetett – legalábbis a kora esti égbolt képe aznap volt ilyen.

Dr. Gachet portréja (1890)

A legkalandosabb történettel rendelkező van Gogh-festmény szereplője, Paul-Ferdinand Gachet a festő orvosa, barátja és kevés csodálója egyike volt, aki olyan híres személyiségeket kezelt sikeresen, mint Gustave Courbet, Victor Hugo, Paul Cézanne, Auguste Renoir vagy Henri Nestlé. Neve mégis azzal a páciensével fonódott össze, akit végső soron nem tudott meggyógyítani. 1890 tavaszán költözött a Párizshoz közeli Auvers-sur-Oise-ba a műpártoló doktorhoz, aki orvosi felügyeletét is ellátta. Gachet portréját a művész halála után hét évvel adták el először, de még sokszor cserélt gazdát, amíg a nácik le nem foglalták, hogy bemutassák az Elfajzott művészet kiállításon. Ezután Hermann Göringhez került, onnan egy holland gyűjtőhöz, majd tisztázatlan körülmények között egy bankár birtokába, aki gyűjteménye többi becses darabjával az Egyesült Államokba menekítette. A Kramarsky család később kölcsönadta a New York-i Metropolitan Múzeumnak, a festmény onnan került a Christie’s aukciójára, ahol rekordáron, 82,5 millió dollárért cserélt gazdát 1990-ben. Soha azelőtt festményért ennyi pénzt nem adtak. Egy tokiói japán gyáros és műkereskedő vásárolta meg, akinek a halála után a festmény rejtélyes módon eltűnt a nemzetközi műkincspiacon. Holléte továbbra is ismeretlen.

Kevéssel azután, hogy orvosa tünetmentesnek nyilvánította 1890 júliusában, újabb roham tört van Goghra, aki a hónap végén tett sétája közben szíven lőtte magát az auvers-i vár közelében (más vélemények szerint véletlenül sült el a pisztoly, és felmerült az is, hogy talán helyi tinédzserek okozhatták a végzetes sérülést). Sebesülésébe két nappal később, 1890 július 29-én belehalt. Harminchét éves volt.

Hollók a gabonaföld felett (1890)

Hosszú időn át makacsul tartotta magát a mítosz, hogy a Hollók a gabonaföld felett című festmény volt az utolsó alkotása. Az éjfeketébe boruló égen szárnyaló baljós madarak és a kép középpontjában kanyargó, semmibe futó ösvény persze könnyen adaptálható a művész búcsújaként az élettől, ám mint az elmúlt években kiderült, nem ez volt van Gogh utolsó vászonra rakott víziója halála előtt. A Van Gogh Múzeum vizsgálódása alapján ma már kijelenthető, hogy a Gyökerek című festmény az, amit a megtört, magányos, meg nem értett művész festő életében utoljára alkotott. Halála után 130 évvel, éppen a napokban találták meg Auvers-sur-Oise-ban azt a fákkal és gyökerekkel benőtt dombot, amely megjelenik a képen. A festményen látható nagy fatörzs ma is látható a helyszínen, amire a helyi Van Gogh Intézet igazgatója, Wouter van der Veen bukkant rá egészen véletlenül. Egy több mint száz éves képeslapot talált, amelyen egy domb szerepelt a jellegzetes fákkal és gyökerekkel.

Hollók a gabonaföld felett. Sokáig ezt a képet hitték van Gogh utolsó festményének

A festő utolsó alkotása valójában a Gyökerek című festmény