Kísértet járja be Amerikát, a demokratikus szocializmus kísértete. E mozgalom évtizedek homálya után lett mindent átalakító tényező. Szellemi középpontja a Jacobin magazin, amelynek alapítója, Bhaskar Sunkara, egy „kiáltványban” értelmezte a Bernie Sanderst körülvevő politikai felzúdulást.

Miért fontos, hogy egy kortárs politikai kiáltványként megírt könyv főleg történelmi fejtegetéseken keresztül építse fel érvelését? A múlt nem kincsestérkép, de a történelmi tanulságok elengedhetetlen fogódzkodót jelentenek. A reformok és intézmények használata az egyik fő stratégiai kérdés, így e recenzió gerincét is ez adja. Ennek értelmezéséhez megnézzük a Második Internacionálé politikai vitáit, a modern szociáldemokrácia hullócsillagát, François Mitterandot, majd ezek kapcsolatát Bernie Sanders politikai mozgalmával.

A könyv szerzője, az amerikai Jacobin magazint megalapító Bhaskar Sunkara szerint

három dolog szükséges a szocialista politikához: a kapitalizmus kritikája, egy vízió az ideális társadalomról, és az odavezető út leírása.

A baloldalnak főleg elemzése van, de hiába látjuk a pénzügyi rendszer, a makrogazdaság mozgásait, ha közben (szinte) fogalmunk sincs arról, hogyan menjünk előre. És főleg arról, hogy mi vár ránk ott. Itt kezdődik a probléma, amelyre Sunkara történelmi elemzésen keresztül próbál megoldást találni: mi a jó politikai stratégia? Hogyan történhet meg a szocializmusba való átmenet?

A szocialista szellem hullámvasútján

Történelmi leckegyűjteményként a könyv a demokratikus szocialista politika mibenlétéről szól. Sok bevezető jellegű könyv, esszé, és pamflet célja a kapitalizmus kritikáján keresztül megindokolni saját pozícióját. Ha elég ilyet olvastunk, és tudjuk, hogy a kapitalizmus rossz stb., akkor idővel a praktikus kérdések is mindinkább előtérbe kerülnek:

hogyan juthatunk el egy másik rendszerbe? Hogyan próbálták meg ezt mások, és mi sikerült akkor félre? És pontosan milyen is lenne az a másik rendszer?

Ezek már ijesztőbb kérdések, amelyek megválaszolásához részletekbe menő történeti elemzésre van szükség. Ennek megágyazva a könyv egy szokatlan gondolatkísérlettel indít: milyen lenne a szocializmus az Egyesült Államokban, és hogyan változna meg egy egyszerű tésztaszószgyárban dolgozó munkás élete? Így vázolja fel a könyv által érintett fő problémákat és saját politikai horizontját.

E rövid példában egy új, populista baloldali mozgalom megnyeri a kongresszusi helyek többségét és Bruce Springsteen személyében szocialista elnököt ad az Egyesült Államok élére. A változást egy tömegmozgalom teszi lehetővé, amiben a militáns szakszervezetek, a környezetvédők, és a feketék egyenjogúságáért küzdők együtt harcolnak. Megvalósul az Amerikai Szociáldemokrácia™ széleskörű szociális reformokkal, miközben a kapitalista vállalatok sértetlenül jelen vannak továbbra is. A mozgalom válaszút elé kerül: a taktikai kiegyezést választja a tőkével, vagy halad tovább előre? A mozgalom ez utóbbit, a korábbi rendszerrel való részleges szakítás útját választja.

A vállalatok így munkástulajdonba kerülnek, államosítják a bankokat és más kulcsfontosságú szektorokat, új technológiák segítségével tervezik a gazdaságot, és egyre rövidebbé teszik a munkaheteket. Ez a folyamat jól leírja Sunkara és az őt körülvevő mozgalom, a Democratic Socialists of America, röviden DSA gondolatvilágát. Ez túlmutat az „egyszerű” szociáldemokrácia céljain és vizióján, miközben annak eszközeit és (szervezeti) formáit használja. Ez a kortárs amerikai demokratikus szocializmus újszerű, de gondolati forrásai több mint százévesek: a Második Internacionálé, Kautsky, Luxemburg és Lenin írásaiban és tetteiben gyökereznek.

Reformok reformizmus nélkül

A könyv nagy részét történelmi elemzés teszi ki, ami egyrészt megágyaz Sunkara politikai programjának, és amiből másrészt kirajzolódik a demokratikus szocializmus kortárs amerikai víziója.

A reformokért folytatott harc nem egyenlő a reformista politikával. (Ezt részletesebben lásd itt és itt.) A szocialista pártokhoz nem a mesebeli víg kommunizmus absztrakt vágyálma miatt csatlakoztak az emberek. Hanem (legalább részben) a „felvilágosult önérdekkövetés” miatt. Ezért a (forradalmi) szocialisták a politikai-gazdasági reformok kérdését és a szakszervezeti szervezést arra használták, hogy a politikai harcot előbbre vigyék.

A politikai stratégiát nem egy eszköz használata minősíti, sokkal inkább használatának módja és célja.

A könyv nagyjából három (nem élesen elhatárolt) stratégiát ír le a reformok használatára:

• az evolucionista reformizmust (Bernstein, majd a későbbi nyugati szociáldemokráciák stratégiáját),
• az „osztályharcos szociáldemokrácia” reformizmusát (ez Kautsky hatása Sunkarára), és az
• átmeneti követelések reformjait (ez a forradalmi szocialisták: Lenin, Luxemburg és Trockij iránya).

A különbségeik megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy Sunkara elképzelése világosan kirajzolódjon.

Ennek alapja az állam természetéről szóló vita: semleges intézmény-e az állam vagy sem? A reformista államelképzelés – amelyben Bernstein és Kautsky egyaránt osztoztak – szerint semleges: az államot lehet a munkások érdekében is használni, és lehet azok ellenében is, az állam önmagában semleges. Az állam eszerint egy autonóm eszköz, amit elfoglalva hatékonyan lehet dolgozni a gazdaság (és a társadalom) átalakításáért. Így a kockázatos (és költséges) osztályharc feleslegessé válik, és – korlátozott értelemben – a szakszervezeti munkában folytatódik, ha az élet úgy kívánja. Ezzel megszűnik az utcai politizálás, a militáns munkahelyi akciók, a párt körüli politikai közösség átalakul, politikai gondolkodása következetlenné válik és megmerevedik. Központi helyen a szakszervezeti bürokrácia vezető pozícióiban ülők és a párt magas rangú tagjai, miniszterei, elnökei stb. ülnek, lényegében ők gyakorolják a „felülről jövő” osztályharcot (ami így megszűnik osztályharcnak lenni).

A forradalmi szocialisták ezzel szemben másként tekintenek a reformokra, azokat eszközként használják. Az értük vívott harc a munkásmozgalom iskolája, a tér, ahol a politikai tudat felépítése, a szervezés, az agitáció, a toborzás folyik. E forradalmi szocialista reformfelfogást az állam természetének eltérő értelmezése formálta. Elméletükben az állam („burzsoá demokrácia”) nem független és autonóm, hanem a tőkés érdekek kiszolgálását szolgáló politikai forma.

Ez más, mint az állam „foglyul ejtéséről” szóló elméletek: nincs kit foglyul ejteni, a kapitalisták legfeljebb saját fejükhöz tarthatják a pisztolyt. Így nem lehet az államhatalmat olyan céllal megragadni, hogy a jelenlegi viszonyok újrarendezésével hajtsák végre a szocialista átalakulást. Emiatt nevezte Luxemburg a reformizmust sziszifuszi elképzelésnek. A klasszikus szociáldemokrácia az első világháború idején megfeneklett, az új internacionálén kívülálló bukott angyal lett. Évtizedek kellettek, amíg a lassú átmenet gondolata tömegeket hozott lázba. Ennek egyik tökéletes példája François Mitterand és a kommunistákkal szövetséget kötő kormánya.

A kövek görgetői

„Az osztályharcos szociáldemokrácia utakat nyit a radikálisok előtt.” Ez Sunkara első programpontja, amivel arra a kérdésre válaszol, hogy miben más ez, mint a modern szociáldemokrata reformizmus mint a bernsteini evolucionista reformizmus leszármazottja? Ezt Francois Mitterand szocialista kormányán keresztül érthetjük meg.

Franciaország Ötödik Köztársaságában évtizedekig nem alapítottak kormányt baloldali pártok. A sztálinista vonalat képviselő Francia Kommunista Párt rengeteg városban adott képviselőket és polgármestereket, de komoly országos választási sikere nem volt. A kispályás Szocialista Párt volt a második erő, amíg 1981-ben nem jött Mitterand, a zavaros múltú politikai tévelygő. A két párt „Közös Programja” a gazdaság radikális szocialista átalakítását tűzte ki céljául. Hogy lássuk, politikáját hogyan fogta fel, a forradalom vagy reform kérdésről így nyilatkozott Mitterand:

„Reform vagy forradalom? Azt mondanám… igen, forradalom. És ezzel együtt egyből leszögezném… az átformáló erejű reformokért folytatott mindennapi harc forradalmi természetű is lehet”

Ez teljesen felrázta kábultságából a francia baloldalt. Megválasztását hatalmas utcai ünneplések kísérték, több támogató tömegjelenethez azonban már nem volt szerencséje, mert kezdődtek a reformok. Széles körű államosítások, több százezer új munkahely az állami szférában, emelkedő bérek és vállalati adók, csökkenő munkaidő. Egy neki tulajdonított idézet szerint:

„A gazdasággal kapcsolatban két megoldás van. Lehetsz leninista. Vagy olyan, aki semmin sem változtat.”

A belföldi kispolgárság (kiskereskedők, gazdák), valamint a nemzetközi tőke sztrájkja óriási ellenállást váltott ki, mindez a világgazdaság megtorpanásának, majd újraszerveződésének idején, a nyolcvanas évek második felében.

A gyors reformokat ez után előbb megtorpanás, majd felfoghatatlan sebességű hátraarc követte, egyenesen a neoliberális megszorító reformokig. A közös program kormánya így változott pár év alatt radikális szociáldemokrata álomból neoliberális rémálommá.

Adott volt tehát egy megjelenésében, jelszavaiban, programjában radikális politikai formáció, ami rég nem hallott témákról beszélt, ráadásul teret engedett a rendszerkritikus elképzelések széles spektrumának is. Mi volt akkor a baj? Franciaország gazdasága mélyen kapcsolódott az Európai Unió – és különösen a német – tőkeérdekekhez, az európai monetáris rendszerhez való csatlakozás után. A gazdaság és a pénzügyi rendszer ilyen szintű függése már a kisebb reformokat is nehézzé tette. Ezért tőke és munka harcában nagy támogatásra volt szüksége Mitterand pártkoalíciójának. Ehhez hiányzott egy mozgalom, ami képes választásokon elért hatalmán keresztül kifejezni osztályérdekeit. Ez Sunkara szerint a döntő kérdés. Olyan politika kell, ami ennek érdekében építkezik. Mitterand koalíciója és a szövetségesként mellette álló szakszervezeti bürokrácia nem ezt tette, e belső feszültségeket el akarta kerülni, politikája nem volt lehorgonyozva egy tömegmozgalomban.

Sunkara szerint Bernie Sanders politikai elképzelése azonban pont ilyen: olyan reformokat akar keresztülvinni, amelyeket kizárólag az elittel való konfrontáción keresztül lehet megvalósítani.

Ez egy olyan folyamat, ami képes a baloldali politikai spektrum különböző pontjain lévő szervezeteket összefogni. A(z intézményesült) politika nem „pár ember megválasztására használja a küzdelmekben létrejött politikai tőkét”, hanem „a munkásosztály küzdelmeit erősíti választási kampányokon keresztül”.

Hogyan gondolja ezt? Sunkara politikai viziójában a reformok és az átformáló erejű követelések központi helyen szerepelnek. Ennek tökéletes példája a „Medicare for All” törvényjavaslatért vívott harc. Ez az egészségügyi/egészségpolitikai reformcsomag – az amerikai politikában radikális módon – államosítaná, és mindenki számára elérhetővé tenné az egészségügyi ellátást. Az egészségipar lobbija miatt az Egyesült Államokban igen meghökkentő az a gondolat, hogy az embereknek ne kelljen választani a halál, rossz egészségi állapot és az adósrabszolgaság között. Így e népszerű és megvalósítható javaslattal Bernie Sanders és a DSA hatékonyan jelöli ki az osztályérdekek frontvonalait.

Az effajta választási politika hatékony tematizálással az osztályviszonyok antagonizmusait és harcait erősíti, nem okoz „vámpírhatást”, vagyis nem a mozgalom harcait kiszipolyozva épül a választási gépezet. Ezt a mozgalmat és politikai gondolatát „osztályharcos szociáldemokráciának” nevezi Sunkara.

Osztály és párt

Az osztályelemzés adja ennek kiindulópontját: „A munkásosztály megváltozott az elmúlt 150 évben. De nem annyira, mint gondolnánk.” A munkásosztály homogenitása mindig illúzió volt, ahogyan idealizált kép a fegyelmezett, kiszámítható foglalkoztatásban dolgozó munkás emléke is. Az ipari proletariátus arányának csökkenése nem jelenti azt, hogy már nincsenek munkások és munkahelyek, amelyek megszervezhetők lennének.

A fejlett országok lakóinak hatvan százaléka továbbra is vagyon nélküli bérmunkás ^[1]. Ha szétnézünk, és mégsem látunk munkásokat, bennünk van a hiba: a társadalom jelentős része továbbra is munkaerejének bérbeadásából él.

Ez a kapitalista gazdaság megváltoztathatatlan tulajdonsága, így az osztályközpontú politika is elévülhetetlen, változatlanul szükség van rá. Ez azonban nem a munkakörülmények javításáért, a magasabb bérért stb. folytatott gazdasági harc elsődlegességét jelenti. Sunkara univerzalista politikai víziója a kizsákmányolás mellett az elnyomás további formáit is a demokratikus szocialista politika tárgyának tekinti.

A kizsákmányolás és az elnyomás fontossága együtt alkotja politikáját, ezzel elkülöníti magát a szociálliberálisoktól és a keményvonalas ökonomistáktól.

Másik fontos alapvetés a szervezeti forma. Sunkara a DSA-n belül a központosító „kormányzati szocialista” irányzathoz tartozik, amelynek legfontosabb szócsöve a Jacobin magazin. Így a politika ideális szervezeti formája számára a párt (annak „klasszikus” szociáldemokrata változata).

A szerző ugyanakkor óva int a lejáratott, (egykori) szociáldemokrata pártoktól. Mégis saját politikai projektje a Demokrata Párt „belső forradalma”. Különös választás ez, a baloldal az 1980-as évekig „be sem tette ide lábát”, érthető módon: a pártot sokáig a gyárosok, gazdák, rabszolgatartók és rasszisták alapították és uralták. Ez megváltozott, amint a párt megmerítkezett a polgárjogi mozgalmakban, így a DSA már egészen új környezetben jött létre.

Ezzel párhuzamosan figyelmeztet az új formációk gyengeségeire is. Különösen a társadalmi mozgalmakból táplálkozó, „a mozgalmak mozgalma” jellegű kísérletekre, ahol „a munkásmozgalmi kérdések csak egyet jelentenek a sok közül”. Fontos ez, mert az eurokommunizmus hullócsillaga óta nem volt ilyen erős baloldali pártélet. Sunkara szerint több előremutató irányzat is van: a meglévő nagy baloldali pártok belső forradalma (Brit Munkáspárt, Demokrata Párt), valamint a társadalmi mozgalmakra és/vagy kisebb pártok koalíciójára épülő baloldali platformok (először a portugál Baloldali Blokk, majd Syriza, Podemos, kelet-európában a lengyel Razem és a szlovén Levica).

Pártfelfogása egy baloldali „big tent” gyűjtőszervezetet jelent, ahol a „radikálistól a reformistáig” mindenki együtt dolgozhat. Politika- és pártelmélete így egy visszatérés a klasszikus (első világháború előtti) marxista szociáldemokráciához, így nem mentes azok ellentmondásaitól sem.

Kritika és lezárás

Sunkara szövegét egyfajta kettőség lengi be: arról beszél, hogy a radikális szociáldemokrácia utat nyit a radikálisok előtt. De nem tudjuk, kik ezek a radikálisok és mik ezek az utak. Ő maga nem beszél másról, csak az államhatalmat megragadó politikai menetelésről, történelmi elemzésében is erre koncentrál. Miközben írásából is tökéletesen kirajzolódik a kortárs (antikapitalista) baloldal – szinte univerzális – problémája: nincs összeköttetése a munkásosztállyal, de már az elnyomottakért folytatott harcban (pl. Pride, Black Lives Matter) sincs vezető szerepe.

Az intézményes politika berögzült elutasítása doktriner szektásság, de hasonlóan problémás a mozgalomszervezés és a választási politizálás összekötése. Az erőforrásaink végesek és politikai döntés kérdése, mire használjuk fel őket.

Nehéz úgy elérni valamit, újraéleszteni egy szocialista mozgalmat, hogy közben valami teljesen másra készülünk (választásokra, kormányzásra), és ezekre építünk intézményeket.

A kopogtatás még nem szervezés: így egy-egy kampány lecsengése után sokszor kevés marad a mozgalomnak. A „kormányzati szocialisták” meggyőzően érvelnek nemcsak a szociáldemokrata tömegpárt visszatérése, de meghaladása vagy „továbbgondolása” mellett is. A választásokat eszköznek tartják a politikai közbeszéd megváltoztatására, emberek bevonására, csupa olyan dologra, ami inspirációt jelent az alulról szerveződő, grassroots politikai kampányoknak.

Álláspontjuk egyik fő hiányossága azonban pont az, hogy fordított irányba nem képesek gondolkodni. Arról, hogy az alulról jövő – először a munkásosztályon belül bázist építő – mozgalmak hogyan használhatják a választásokat. Ezek a könyv fő gyengeségei, ami azonban ezek ellenére is fontos írás.

Bhaskar Sunkara könyve visszahelyezi a demokratikus szocialista mozgalmat a kezdőpontra, tökéletes kiindulópontot ad gondolkodásnak és kritikának, így pedig elengedhetetlen adalék a kortárs mozgalmi gondolkodáshoz.