Folytatjuk az optimista sci-fiket felvonultató sorozatunkat, amivel kicsit ellenpontozni kívánjuk napjaink pesszimizmusát és a karantén idején elővett vírusfilmek (Az Androméda-törzsVírus, 12 majom) állításait. Hiszen az éremnek mindig két oldala van, bántó együgyűség lenne csak a Földet és a civilizált társadalmakat veszélyeztető jóslatokról beszélni. Ahogy múlt heti válogatásunkban már több film kimondta, az élet még sosem állt meg, és nem pusztán újabb, meg újabb problémák törtek fel a múltban, hanem számtalan csodálatos találmányra, művészeti alkotásokra és szép emlékek sorára emlékezhetünk, ha végignézünk történelmünkön. Ezt a sort folytatjuk most olyan bölcs alkotásokkal, amik nem tekintik eleve pusztulásra ítélt fajnak az emberiséget.

Harmadik típusú találkozások (1977)

Mi mással indíthatnánk ezt a felsorolást, mint Spielberg 1977-es opuszával, ami olyannyira iskolapéldája a pozitív szemléletű műveknek, hogy ezzel indult útjára a hatvanas-hetvenes évek forradalmi korszakát felváltó önfeledt, játékos, optimista újromantikus-éra a filmtörténetben. Hosszú science-fiction áttekintésünkben már részletesen írtunk az inváziós tematikáról, amiben az idegenek megítélése természetükhöz mérten és koronként változott, vagyis attól függött, hogy az alkotók és a közönség aktuálisan melyik valóságos szereplőt vagy csoportot látta bele a fiktív idegenekbe. A Harmadik típusú találkozások tulajdonképpen a néhány évvel később szintén Spielberg tollából született E.T.-t előlegezi, amennyiben a másik megértését hirdeti. Sőt ’77-es munkája nem is annyira a lehetséges emberi előítéletekre koncentrál, hanem a földönkívüliek barátságos attitűdjére. A grandiózus színpompába burkolózó fő jelenetben (amit a kiváló Zsigmond Vilmos operatőrnek köszönhetünk) a zene válik a civilizációk közti kommunikáció közös pontjává, mutatva a művészet megfoghatatlan, csodálatos erejét és a mindannyiunkban ott rejtőző lelkiséget. Ez a meglehetősen patetikus koncepció szerencsére azért kicsit oldódik a finálét felvezető parodisztikus jelenetekben, amikben a szerző a korabeli amerikai társadalom rendszeres ufólátomásait karikírozza. (Érdekesség: kevesen tudják, pedig az űrhajózás korszakos hatásáról elmond valamit, hogy egyszer még a később elnöki székig jutó Jimmy Carter is látni vélt egy idegen csészealjat Amerika szép egén.)

closeencounters392012.png

Tron, avagy a számítógép lázadása (1982)

Igazi gamer-klasszikusról van szó, az egyik első a filmtörténetben. Érződik rajta, hogy mennyire el van ragadtatva saját forradalmi vizualitásától, és ennek jegyében a forgatókönyv kidolgozásával már nem kívántak szöszölődni az alkotók. Ez volt ugyanis az első nagyjátékfilm, amiben a CGI jelentős mértékű alkalmazására kerül sor (noha a számítógépes animáció kidolgozása egy magyar műhelyhez és Bódy Gábor Pszichokozmoszok c. kísérleti filmjéhez kötődik). Hőseink saját játékukba csöppennek bele, hiszen a mesterséges intelligencia áttranszformálja őket a másik dimenzióba. Életveszélyes útvesztőkben keringenek, izgalmas csatákat vívnak a rájuk vadászó karakterekkel, végül pedig heroikus diadalt aratnak az MI felett. Kétség kívül rendkívül látványos és izgalmas filmről van szó, ugyanakkor kicsit zavaros a történet és a végső párbaj kimenetele is. Egy biztos, a végjáték egyértelműen az ember, a humánum csodáját és dicsőségét zengi, a „gépeket” pedig sikereink elérésének eszközeinek tekinti. Külön szót érdemel a zárlat, ahol a nyolcvanas évek technológiai ugrást végrehajtó Amerikáját és a friss, sikerorientált yuppie-életmódot festik elénk az alkotók, ami a valóságos földi paradicsomként jelenik meg a vásznon. Gamereknek és a nyolcvanas évek eszményeit követőknek kötelező darab!

tron-1982.jpg

Vissza a jövőbe 2 (1989)

Mi mással folytatódhatna a sor, mint egy újabb habkönnyű, de rendkívül bölcs mesével a nyolcvanas évekből. A Zemeckis-testvérek ugyanakkor – az előbbi stábbal ellentétben – a látvány mellett adtak történetük és karaktereik alapos kidolgozására is. Olyan ez, mint egy ifjúsági Nolan-film, aminek csavaros történetét századik nézés után sem egyszerű követni. Amiért felkerülhetett listánkra, az a második rész eleje. Itt ugyanis Zemeckis-ék bemutatják a jövőt (2015-öt), és ezzel teljes tablót készítenek a múlt-jelen-jövő hármasról. Két egymásnak látszólag ellentmondó állítása van a trilógiának: 1.) az emberi jellem és vágyaink alapvetően nem változnak az idők során, csupán a külsőségek alakulnak át korról korra 2.) sorsunk a mi kezünkben van, életünk saját szabad döntéseinktől függ (ráadásul a legapróbb tettüknek is jelentősége van). Zemeckis-ék láthatóan rendkívül nyitottak a technikai újdonságokra, az emberiséget pedig nem hibátlan, ám szerethető közösségként ábrázolják. Ez a szemlélet süt a jövőben játszódó jelenetekből is. Jóllehet némi élcelődés keretében jósolják meg a soha véget nem érő filmes franchise-okat, az emberi kapcsolatok leépülését és a hétköznapi élet elgépiesedését. Habár meséről van szó, felszabadult stílusával együtt is reális képet fest a jövőről.

back-to-the-future-musical.jpg

Pleasantville (1998)

Két olyan film következik, ami egy szemléletmódot, élethez való hozzáállást sugall nézőinek. A kilencvenes évek klasszikusa két beszűkült látásmódú, szemellenzős középiskolást követ. Egyikük folyamatosan arról fantáziál, hogy szóba elegyedik a suli legszebb lányával, barátnő híján viszont csupán imádott sorozatával foglalkozik, nővére pedig nem lát túl a menőséghez szükséges gesztusokon, kötelező körökön. A törést egy váratlan esemény hozza, amikor váratlanul átkerülnek az említett széria világába, az utópisztikus-idilli módon működő, hibátlan karakterekkel tömített Pleasantville-be. Itt aztán a fiú előtt teljesen új kilátások nyílnak, végre kibontakozhat, ami a valóságban sose sikerült neki. Míg a lánynak lehetősége támad az élet más vonatkozásait is felfedezni, mint amivel addigi életében foglalkozott. Az eredetileg sablonos, szó szerint fekete-fehér világ fokozatosan kiszínesedik az új jövevények szenvedélyes viselkedésétől. Rengeteg vonatkozása van a filmnek (kisebb példázat ez az emberiség ébredéséről, ahogy a klasszikus korból átlépett a modernitásba), de a legfontosabb eleme Gary Ross történetének, hogy hőseink felfedezik az élet csodáit. Amik egyébként nem is csodák, hanem mindannyiunk előtt ott tornyosuló önmegvalósítási lehetőségek. Az egész film legkatartikusabb pontja és fő tanulsága a zárójelenet, amiben David kiszabadul saját zárkózott életéből és sematikus sorozatkarakterek helyett környezetére árasztja érzelmeit, gondolatait, törődését.

maxresdefaultsdgsdghadtwwerfds.jpg

Galaxis útikalauz stopposoknak (2005)

Az eredeti Star Wars-trilógia testvérfilmjének is tekinthető, annyi párhuzamos esemény történik a két produkcióban. Annak ellenére, hogy a Douglas Adams pazar regényfolyama még veszedelmesebb és sötétebb helyként festi le a végtelen univerzumot, mint a Mos Eisley-ból induló Star Wars-saga, a Galaxis útikalauz stopposoknak könnyed hangvétele hordoz egy kis c'est la vie-jellegű életfilozófiát. A galaxis valamennyi faja és karaktere pontos karikatúrája bizonyos földi embertípusoknak, akikkel a való életben minden nap találkozhatunk. Szimbolikus, hogy a történet alapkonfliktusa egy olyan fajok közti nemtörődömségből fakadó tragédia, ami kicsiben már a cselekmény elején a Földön, emberek közt is megtörténik. Adams nem árul zsákbamacskát, nem szépíti az emberi jellem hibáit, de nem is dramatizálja az életet (pl. egészen rendhagyó módon parodizálja és teszi zárójelbe a minden más sci-fiben éterinek vagy véresnek gondolt ember-MI viszonyt), hanem angolos pragmatizmust, felülemelkedést javasol az élet nehézségei felett.

guida-galattica-per-autostoppisti.jpg

Jövő héten folytatjuk a listát és előkerülnek az elmúlt évtizedben született optimista sci-fik is, amik első kézből tárgyalják korunk legégetőbb problémáit.