Svédországban élünk, ahol az az általános mentalitás, hogy nem rohangálunk mindenféle aprósággal az orvoshoz. Erre találtak ki egy olyan telefonvonalat, amelynek a végén egy ápolónő fogadja az aggódó anyukák hívásait, hogy megnyugtassa vagy éppen valóban orvoshoz irányítsa őket.

Most sokat kellett várni, hogy élő emberi hangot halljunk, egy óra is eltelt, amíg csöngött a hívás, még meg is vacsoráztunk közben.

A tüneteket hallva az ápolónő azt javasolta, hogy menjünk be a kórházba egy kivizsgálásra, hogy ki lehessen zárni valami komolyabb betegséget. A legközelebbi kórház 30 kilométerre található. Bár már este nyolc körül volt, fogtuk magunkat, be a kocsiba, és irány a szomszéd település!

Akciófilm

A sürgősségi szárny bejáratánál biztonsági őr kérdezte meg, hogy mi járatban vagyunk. Nem léphettünk be a főbejáraton, hanem egy ápolónő jött ki hozzánk, akkor még mindenféle védőfelszerelés nélkül. Miután elmondtuk, mi a helyzet, koronavírus-gyanúsnak találta az esetet, és egy oldalsó bejárathoz irányított bennünket, mondván, ő is hamarosan odaér belülről, és kinyitja nekünk.

Ekkor már-már egy akciófilm hősének éreztem magam, kezdett szürreálissá válni az egész. Odakint 3 fok volt, és a gyereken nem volt kabát, úgyhogy ráadtam az enyémet. Az ápolónő csak nem jött. Visszamentünk a biztonsági őrhöz, hogy mitévők legyünk. Végül előkerült az ápolónő, és kiderült, hogy a kórház osztályait napról napra szervezik át, felkészülve a nagyobb számú megbetegedésekre, és egy-egy osztály másnap már nem biztos, hogy ott van, ahol előző nap volt, így az ápolónő nehezen talált helyet nekünk.

Szkafander, lilában

Végül bebocsátást nyertünk egy zuhanyzóból átalakított, de egyébként jól felszerelt szobába, igaz, számítógép nem képezte a berendezés tárgyát, az adatainkat az ápolónő telefonon diktálta be egy kollégájának, hogy elvégezhesse az adminisztrációt.

Ekkor már teljes menetfelszerelésben volt, védőruhában, maszkban, szemüvegben, gumikesztyűben. A lila öltözete felett vékony, esőkabátszerű köpenyt viselt: később mutatta szegény, hogy mennyire leizzadt alatta. Ez az ápolónő volt az őrangyalunk: végig ott maradt velünk. (A svéd kórházakban a páciens kap egy szobát, ahol várakozhat, és ahol a vizsgálat zajlik majd, és nem ő megy be a rendelőbe, hanem az ápoló és az orvos jön be hozzá a szobába.)

Nem tesztelték

Az ápolónő ekkor már azt mondta, nem gondolja, hogy koronavírusról lenne szó, és ebben végül az orvos is megerősítette. Fogalmam sincs, miből állapították meg ezt ilyen biztosan, hiszen nem tesztelték a kisfiamat – azt mondták, csak akkor tesztelnék, ha valamilyen okból a befekvés válna indokolttá.

Közben az is bevillant, hogy korábban a kisfiam elesett a biciklivel, de mivel hamar túltette magát a dolgon, nem foglalkoztam vele különösebben. Most minden jel arra mutatott, hogy ez a kis baleset okozhatta a nyaki fájdalmát, az pedig csak véletlen egybeesés, hogy éppen előtte volt láza és a torokfájása.

Bűntudat, aggodalom

Nagyon megkönnyebbültünk, és nagy örömömben legszívesebben lefotóztam volna a kedves ápolónőt a „szkafanderében”, de végül nem szántam rá magam, hogy megkérdezzem. Elmondtuk, hogy nagyon hálásak vagyunk a munkájukért.

Utána bűntudatot éreztem, hogy végül is egy semmiséggel tartottuk fel őket, és azon is elkezdtem izgulni, hogy ha eddig nem, mi van, ha éppen ott, akkor kaptuk el a koronavírust. Remélem, nem így történt. Továbbra is maradok a svéd egészségügyi dolgozók híve, otthonról.