Festmény és fotó határán

2020. március 21.
Most már nemcsak a pilóták és a madarak élvezhetik légi perspektívából a Földet, hanem azok is, akik Radisics Milán budapesti művész fotográfiáit szemlélik. Bemutatjuk a Tágítsd ki a teret! című fotópályázatunk zsűrijének elnökét. Most az áprilisi Marie Claire-ben megjelent interjú hosszabb verzióját közöljük.

Amikor pár hónapja megismerkedtem életem első Radisics-fotójával, rögtön beállítottam háttérképnek a számítógépemen. Olyan volt, mint egy akvarellfestmény, mintha az alkotó ráöntött volna egy zöld, sárga és türkizszínű festéktubust a vászonra. A jugoszláviai születésű fotós már húsz éve sikeres a szakmában, az utóbbi két évben a drón az ecsetje. Alkotásaiban nehéz határt húzni absztrakció és dokumentum, líra és dráma között, fényképei egyszerre esztétikai élményt nyújtó művészeti alkotások és dokumentarista lenyomatai a kornak, amiben élünk, és amit a magatartásunkkal rombolunk. Miután megismertem Milánt személyesen is, rájöttem, hogy ez a kettősség nemcsak a munkáiban, hanem a személyiségében és a megjelenésében is jelen van: az egyik szeme zöld, a másik kék, bal kézzel ír, jobb lábbal rúgja a labdát, magyarul beszél édesanyjával, szerbül az édesapjával. Ami viszont ugyanúgy jellemző a tulajdonságaira és az alkotásaira is, az a sokrétűség.

Amikor beléptem a stúdiójába, Milán éppen egy japán fotópályázatra szerkesztette a képeit, az utolsó simításokat végezte A szennyezés művészete című sorozatán. Milán fotói geológiai, bányászati, mezőgazdasági és művészeti szempontból is izgalmasak: valaki a szántóföldeken hajlongó idős bácsit fedezi fel rajtuk, valaki Miró alakzatait és Picasso figuráit, valaki a vadnyúl lábnyomait a homokban, valaki pedig a bokrok ágaiba akadt műanyagzacskót. Ám ami a legfontosabb, hogy a festői szépségen túl mindegyik felhívja a figyelmet az egyik legégetőbb társadalmi problémára, a környezetszennyezésre.

Élőlények nem szerepelnek a képeiden, viszont gondolatiságban mindegyiken ott az ember, mert bemutatod, hogyan pusztítjuk a Földet.

Egy boszniai fotózás alkalmával majdnem sírva fakadtam, amikor rádöbbentem, hogy emberi életek forognak kockán a vegyszerezett folyóvizeink miatt. Éppen egy vörösiszap-tározót fényképeztem, amikor megszólított egy helyi néni: „Csak kattintgass, fiam, hagy lássa a világ, mi zajlik itt, én ebbe fogok belehalni.” A néni szomszédjában két métert emelkedik évente a vörös iszappal teli tó, a kertjét már elérte, pár év múlva már a bejárati ajtajánál lesz. Mivel a méreg folyamatosan szivárog a földbe, így a kútból már nem ihat, ásványvízre pedig nincs pénze.

A művészetednek nagy felelőssége van a természetvédelemben.

Hogyne! Az a küldetésem, hogy a művészet eszközeivel minél több embernek megmutassam, milyen méreteket ölt a szennyezés világszerte, ugyanakkor milyen gyönyörűen formálja a víz a Földet. A mai növekvő világban egyre több mérgező hulladékot termelünk, egyes zagytározók felett például akkora mágneses kisugárzást tapasztalok, hogy a drónom iránytűi teljesen megzavarodnak, amikor az égbe repítem. „Strong magnetic field” – jelzi a képernyőjén. Nem vicc, ami körülöttünk zajlik.

Te is az égbe repülsz, vagy csak a kamerád?

Csak a drón repül, én lentről, a tabletemről irányítom. Ám olyan euforikus érzésem van minden alkalommal, hogy én is szárnyakat kapok. (Nevet.) Ezt az adrenalint nem lehet megszokni, függőséget okoz. Az első drónommal éjjel-nappal gyakoroltam az erdőkben, le-föl szlalomoztam a fák között, hogy elsajátítsam a rutint. A légi fotóknak az az érdekessége, hogy eltűnik a horizont, azaz a viszonyítási alap, amihez képest kicsinek vagy nagynak tűnik valami. Ha ránéz valaki a munkáimra, nem tudja eldönteni, hogy több kilométer hosszú rajta a folyó, vagy csak pár méter. A színek is mások fentről, nincs fénytörés, nincs visszatükröződés. A levegőből igazi karakterét mutatja a táj, és több dimenziósnak hat: ha közelről nézzük, felfedezhetjük minden apró részletét, távolról pedig a folthatásában gyönyörködhetünk.

Olvastad már?

Némelyik képeden úgy néznek ki felülről a folyók, mintha vérerek lennének, mintha azokon keresztül lélegezne a Föld. Amikor pedig a szárazságot mutatod be, sebhelyeket látok.

Igen, az erezetek élettel táplálják a Földet és a lakóit. Ahol nincs víz, ott sebes a bolygó, olyan, mint a száraz bőr. Ám még több heg lesz rajta, ha a víz eltűnik. Szemmel látható a folyóink és a tengereink felszívódása, ezért egyes helyekre többször is visszamegyek, hogy dokumentáljam a változást.


Utánanézel a fotóidon látható természeti jelenségek hátterének? Nagy szakértelemmel mesélsz róluk.

Sokat kutatok, de nemcsak azért, hogy a képek alá oda tudjam írni, hogy mi látható rajtuk, hanem azért is, mert minden fotóhoz tartozik egy sztori, amit a helyiek mesélnek. Nagyon sok mindent megtanulok tőlük. Általában út menti kocsmákban szoktam tölteni az akkumulátoraimat, és amíg a ledek villognak, a sors olyan embereket sodor az utamba, akik elképesztő történetekkel vérteznek fel.

Műholdas képek alapján készülsz fel az útjaidra. Mindig az a látvány fogad, amit a Google Earth mutat?

Vagy még jobb! Ám arra is volt már példa, hogy a víz, amit kinéztem, már kiszáradt, mire odaértem. Az előzetes felkészülés nemcsak abban segít, hogy megnézzem, mely tájak esztétikusak felülről, hanem abban is, hogy megmutatja, hogyan tudok megközelíteni például egy lagúnát. Órákat szoktam térképezéssel tölteni.

A képeid sokkal részletgazdagabbak, mint a térképek.

Igen. Mivel szeretem, ha a képeim óriás méretben díszítik a falakat, kell a sok pixel. Kitaláltam egy sajátos technikát: a fűnyíró mozgásának megfelelően pásztázom az égből a tájat, szakaszosan készítek képeket a merőlegesen lefelé fordított kamerámmal, majd egy számítógépes szoftver összeépíti a képdarabkákat. Személyes rekordom, hogy ötvennyolc kis darabból puzzle-öztem össze egy munkám. Ez a panorámázás adja a képeim részletgazdagságát.

Nagyon sok fotódról eszembe jut egy festmény.

Ne is mondd, én Mark Rothkót látom minden tájban! (Nevet.) A talaj négyzetszerű felosztása a világon mindenhol megjelenik, főleg a sólepárlóknál. Összesen huszonkettőnél jártam eddig Portugáliától egészen Azerbajdzsánig. A sós vízben olyan algák élnek, amelyek karotin pigmentet termelnek, tőlük lesz élénk rózsaszín, narancssárga a sós víz színe. Pont olyan, mint az absztrakt expresszionista festők képeinek árnyalatai. De láttam már olyan tájat is, amelyről Csontváry, Miró, Dalí vagy Picasso jutott eszembe.

Halszálka alakú mocsár, rózsa alakú repedés, elefánt és kakas alakja rajzolódik ki a képeiden. Direkt úgy fotózol, hogy felfedezhető legyen bennük egy-egy motívum?

Sokszor előfordul. Könnyebb megemésztenie a befogadónak az absztrakt képeket, ha talál bennük kapaszkodót, amelyhez intenzív érzelmeket társíthat. Így a kötődés is erősebb, és az üzenet is célba ér. A kávé habjában és a felhőkben is felismerhető alakzatokat keresünk, ezt a jelenséget pareidoliának hívják. Valentin-nap előtt például sláger volt a Horvátországban lencsevégre kapott szív alakú sziget és gejzír a képeimen.


Belőled mi vált ki mély érzelmeket? Mi az, ami inspirál?

Minden. Ennek a csokinak a csomagolása is, amit most ajándékba kaptam tőled, egy szépen berendezett filmjelenet, vagy akár egy divatos tornacipő. Megtanultam nemcsak nézni, hanem látni is a világot. Már a barátaim is megjegyezték, hogy ha ők kör alakot látnak valamiben, én biztos, hogy annak az arányait vagy a vonalvastagságát fogom észrevenni. Gyerekkorom emlékei is tudnak inspirálni, ezért mostanában fel szoktam keresni kamaszkorom meghatározó olvasmányainak és zeneélményeinek helyszíneit.

A polcodról is a gyerekkorod köszön vissza, tele van képregényekkel. Rajongójuk vagy?

Igen, régen annyi volt, hogy a padláson tudtam csak tárolni őket. Suli után felvonultam oda, és elmélyedtem Asterix, Alan Ford vagy Lucky Luke világában. De azért sok ismeretterjesztő könyvet is nagy kíváncsisággal olvastam.


A képregény szekvenciái segítettek a képriportszerű gondolkodásod kialakításában?

Igen, talán a képregényeknek is köszönhetem, hogy tudok fotóesszében, azaz fotók által elmesélt történetben gondolkodni, de ebben inkább a szakirodalom, a nagy külföldi mesterek és a sok gyakorlás volt hasznomra. A természetfotó-riport műfaját én honosítottam meg Magyarországon, méghozzá a szürke marhákról szóló képsorozatommal. Ma már ritkán olvasok képregényeket, inkább a digitális tartalomgyártást falom.

Saját rovatod is indult nemrég a National Geographicban.

Igen, Magasabb szempontból címmel.

Szeretsz a magasból rálátni a saját életedre is?

Egy barátom azt szokta tanácsolni, hogy meditálás közben lépjek ki a testemből, és onnan nézzek le saját magamra, mert úgy fogok teljes képet kapni a személyiségemről. Néha egy ősz hajú, ötvenéves, komoly Milánt látok, néha pedig egy hipszteres, színes sportcipős újítót, aki a gyermekeivel deep house-ra csápol. (Nevet.)

A gyerekeidet is érdekli a fotózás?

Ők nem fotóznak, de mindig kikérem a véleményüket a munkáimról. Jó kritikusok, és motiválni is tudnak, néha el szoktam vinni őket egy-egy utamra. Öreg havernak hívnak, a legjobb cimborák vagyunk. Felnőttként kezelem őket, talán azért alakulhatott ki ez a jó kapcsolat köztünk.

Te harmincéves voltál, amikor elkezdtél fotózni, a szüleid mérnöknek szántak.

Teljesült az ő kívánságuk is, mert beiratkoztam a Műszaki Egyetemre, de délutánonként a művészeti iskolában töltöttem titokban az időt, éjszakánként pedig grafikusként dolgoztam az újvidéki Forumban, a Magyar Szó napilap reklámjait rajzoltam tussal. Este tízkor kezdtem a melót, és hajnali kettőre be kellett fejeznem, hogy reggelre már a boltokba kerülhessen az újság.

Most is jelen van az életedben a reklámtervezés, az elmúlt harminc évben saját reklámügynökséged kreatív igazgatójaként tevékenykedtél. A fotóművészet mellett nem érzed hamis világnak a reklámszakmát?

Bár a reklámban is van fotó, és a fotózáshoz is kell a reklámozás, a két világ nagyon különbözik egymástól. Fényképezéskor a Föld igényeit szolgálhatom, a reklámszakmában egyszerre kell figyelni a megbízó és a vevők óhajaira. Az utóbbi is izgalmas, de az évek során rájöttem, hogy fotózáskor vagyok igazán önmagam. Ezért döntöttem úgy két éve, hogy a fotózásra fókuszálok, az ügynökségemet csak felügyelem.

Az öltönyt túrabakancsra cserélted.

Így van. Amikor terepen vagyok, teljesen átszellemülök, és eggyé válok a tájjal: vadkempingezek és konzerveken élek. Nem azért alszom a szabad ég alatt, mert megspórolom a szállodát, hanem azért, mert nem akarok semmi olyannal foglalkozni, ami a fotózástól elviszi az időt és az energiát. Mindent a fényképezés alá rendelek. Túrázás közben közel kerülök magamhoz, egyedül és csendben vagyok heteken keresztül, csak a gondolataim és a természet vesz körül.

Mi a végcél?

Hogy cselekvésre ösztönözzek a képeimmel. Az elmúlt két évben huszonkét országot jártam be, évente ötvenezer kilométert tettem meg, a water.shapes.earth honlapon tekinthető meg ennek az eredménye. Tervezek egy nagyszabású multimédiás vándorkiállítást, amely Európa múzeumaiban és nagy terein mutatja be bolygónk eddig láthatatlan részeit, és készül egy exkluzív könyv is. Ha ez mind megvalósul, talán én leszek a mai kor Yann Arthus-Bertrandja.

Vagy George Clooney-ja, ugyanis silver modellnek is felcsaptál az elmúlt években.

(Nevet.) Képzeld, még Messivel is forgattam egy chipsreklámot Barcelonában, de együtt dolgoztam már a Porschéval és a Hyundai-jal is, sőt egyszer felbukkantam az amerikai Homeland című sorozatban is. Nincs pocakom, nem hullott ki a hajam, ezért ötvenévesen is be tudtam vágódni a modellszakmába. Nagyon érdekes a kamera másik oldalán állni, megtapasztalom, mit éreznek azok, akiket én fényképezek, és sokat tanulok magamról és a stábmunkáról is.

Az otthonodban vannak saját fotóid?

Egy ideig nem tettem ki nagyításokat a lakásomba, mert azt gondoltam, hogy nárcisztikus hozzáállás lenne. Most már másképpen látom magam és a munkám is, így már élvezettel tudok elmerülni a saját alkotásaimban is. A képeim ma már az életem részei.

És másoké is, ugyanis sokan vásárolnak tőled. Magánemberek vagy cégek keresnek fel?

Általában magánember szeret bele a munkámba, de a cégében vagy a nyaralójában teszi ki a műalkotást. Például legutóbb egy San Fransisco-i környezetvédelmi iroda írt rám, hogy megveszi húsz képemet, és egy olasz parafagyár 2020-as naptárát is színesítik az alkotásaim. Kereskedelmi galériák és otthonok falain is lógnak a fotóim, egészen fantasztikus belegondolnom, hogy mennyi ember életében jelen vagyok a művészetemmel.

Szerző: Gazsó Orsolya

A pályázatról bővebben: