Az autókat díszítő szárnyak sokszor csupán esztétikai értékkel bírnak, de bizonyos teljesítményszint felett elengedhetetlenek az aerodinamikai tulajdonságot javító tulajdonságuk miatt. A pejoratív szóval vasalódeszkaként emlegetett karosszéria-elemek ritkán mutatnak jól utólagos kivitelezésben, ellenben akadnak olyan klasszikussá érett modellek, amelyek megjelenésén sokat dob egy-egy esztétikusra sikerült szárny. A múlt irányából napjaink felé időrendben haladva álljon itt egy áttekintés az autóipar legkarakteresebb légterelőiről. Lesz közöttük pusztán a méretével kitűnő példány éppúgy, mint a visszafogottsága mellett is karakteres változat.
1. Plymouth Roadrunner Superbird (1970)
Az 1960-as évek végén tomboló NASCAR láznak köszönhetően a Dodge, a Ford, a Mercury és a Plymouth is előállt a maga „légharcos” modelljével. A homologizációs célból épített Plymouth küldetése a hétszeres Daytona 500-győztesként visszavonult, ’69-ben már kétszeres bajnok Richard Petty visszacsábítása volt a Fordtól.
2. BMW 3.0 CSL Batmobile (1973)
Egyetlen gyárból kigördülő autón sem volt látható a hatalmas hátsó szárny, mégis a légterelővel ismerjük a modellt. Akkoriban Németországban nem forgalmazhatták a típust a jellegzetes kiegészítővel, így a csomagtartóba kellett rejteni átadás előtt. Nem volt érdemes céget alapítani az utólagos szerelési munkára: összesen 39 példány készült a 3,2 literes Batmobile-ból. Nem a hátsó szárny volt az egyetlen aerodinamikai elem az autón: több kisebb szárny és a hátsó szélvédő fölötti szárnyacska is növelte a stabilitást nagyobb sebességnél.
3. Porsche 911 (1974)
A 930-as kódjelű 911 Turbo hozta meg az áttörést hátsó szárny fronton a Porschénál. De nem ez volt az első légterelős modelljük: az egy évvel korábban megjelent Carrera RS 3.0-nál debütált az elem.
4. Ford Escort RS2000 (1976)
Leszorítóerőt ugyan nem, felismerhetőséget viszont biztosított a sportos Fordnak a mai szemmel talán nem is túl vonzó toldat. Több mint 10 ezer példány kapta meg a szárnyacskát, hiszen az RS2000 előtt már az 1600 Sport és az RS Mexico is büszkén viselte.
5. Lamborghini Countach (1978)
Az LP400 talán letisztultabb vonalakkal bírt, de az LP400S-en megjelent v-alakú hátsó szárny is népszerű volt. Ha a tulajdonos kedve úgy tartotta, egyszerűen el lehetett távolítani a kiegészítőt. Felszerelt légterelővel bő 15 km/órát veszített csúcssebességéből az autó, cserébe stabilabban viselkedett nagyobb sebességnél.
6. Ford Sierra RS Cosworth (1985)
A háromajtós kivitel mögött jelentős felhajtóerő alakult ki, ezért bár a vezetőség nem lelkesedett érte, Lothar Pinske kijárta, hogy szárnnyal szereljék a sportos modellt. Végül az ikonikussá váló modell eredményességéhez is nagyban hozzájárult: már az utcai változat is 240-es végsebességet tudott stabil menet mellett, a még gyorsabb versenygépeknél pedig még nagyobb jelentősége volt az elemnek.
7. Audi Quattro Sport S1 E2 (1985)
Még egy német autó 1985-ből. A raliban legendává vált típus hatalmas első és hátsó légterelőkkel rendelkezett. A B-csoportos szörnyetegnek szüksége is volt az aerodinamikai támogatásra: a sima Quattro modell rövidített tengelytávú változata 540 lóerős teljesítményre volt képes, tömege viszont alig lépte át az egy tonnát. A Pikes Peak-re készített verziót egészen 750 lóerőig izmosították, Walter Röhrl pedig történelmet írt az S1-gyel.
8. MG Metro 6R4 (1985)
Az üvegszálas anyagból készült légterelők jellegzetes megjelenést kölcsönöztek az MG-nek. Ezen kívül praktikus szempontból is szerették a csapatnál: viszonylagos olcsósága mellett könnyű és könnyen cserélhető alkatrész hírében állt. A raliváltozatnak mindössze bő három másodpercre volt szüksége a 100-as sprinthez.
9. Ferrari F40 (1987)
A Pininfarina stúdióban dolgozó Leonardo Fioravanti hitvallása az volt, hogy ne csak a versenyzés során hasznos formát adjon az F40-esnek, hanem valami olyasmivel ruházza fel, amitől a tulajok már a garázsban álló autóra pillantva is csak a versenysportra gondoljanak. A hatalmas beépített szárny pontosan ezt a célt szolgálta. Súlycsökkentési megfontolásból igyekeztek minimális mértékben fényezni a karosszériát. Ennek köszönhetően néhol előtűnnek a karbonszálak az autó színe alól.
10. BMW M3 E30 Sport Evolution (1989)
A 600 darabra korlátozott széria különös ismertetőjegye volt az egyedi kiképzésű, csomagtartóra szerelt szárny. Hasonlóan a Sierrához, a bajorok modellje is a homologizációs előírások miatt került a piacra. Három pozícióban lehetett rögzíteni a leszorítóerő kifejtésére is képes elemet, és már az alapbeállítással is kiváló autó hírében állt az M3.
11. Mercedes-Benz 190E 2.5-16 Evo II (1990)
A Mercedes válasza az M3-ra az Evo volt. A gigászi hátsó szárny egyértelművé tette, hogy a csúcsmodellel van dolgunk. Bár a show-t ellopta a hátsó szélvédő tetején elhelyezett légterelő elől, ez utóbbinak is fontos szerepe volt az autóról leváló légtömeg irányításában.
12. Lancia Delta HF Integrale Evo (1991)
Szintén egy három pozícióban rögzíthető hátsó szárny: az olaszok ralis aranykorát a Delta jelentette. Magyarországon is legyőzhetetlen volt a típus az örökös bajnok Ferjáncz Attilával a volánjánál.
13. Toyota Supra (1993)
Az első japán szereplő a listán a Toyota sportos autója. Hatalmas szájjal és arányaiban megfelelő hátsó szárnnyal jelezték a Toyotánál, hogy immár 325 lóerős, de egyébként teljes béketűrésben szénné tuningolható motor dolgozik az elődjénél 100 kg-mal könnyebb karosszériában. Az elődök visszafogottabb stílusa után pozitívan fogadták a változást, napjainkra talán ez a negyedik generációs A80 érdemelte ki leginkább a klasszikus Supra minősítést.
14. Subaru Impreza 22B (1998)
A nyolcvanas évek európai megoldásai évtizedes késéssel jelentek meg Japánban – a kiegészítő karosszériaelemekre legalábbis igaznak tűnik e megállapítás. A méretes hátsó szárnnyal felszerelt Imprezák egyértelműen a WRC világát idézték. A Colin McRae által szerzett világbajnoki cím után nem volt meglepő, hogy a 400 darabos széria 24 órán belül elkelt.
15. TVR Sagaris (2003)
Modern vezetői segédek hiányában a sofőr kénytelen volt a hátsó szárny adta aerodinamikai segítségre támaszkodni. A gyártó legjobban sikerült modelljét 400 lóerő repíthette egészen a 300 km/h feletti végsebességig. Jegyezzük fel Peter Wheeler nevét – az ő tulajdonlása alatt szép sikereket ért el a napjainkra kissé fényét vesztett, de ismét próbálkozó márka.
16. Dodge Viper ACR (2008)
Az American Club Racing nevével fémjelzett Viper küldetése egyszerűnek tűnt: legyen a kínálatban egy olyan modell, amit „bárki” megvásárolhat, és versenyezhet vele. A ZB II kódon elkészült 2008-as évjárat büszkélkedhetett először a szénszálas anyagból készült hátsó szárnnyal. A műanyagdarab 240 km/óránál 455 kg leszorítóerőt fejtett ki – ez pontosan a tízszerese az egyszerű utcai változat értékének.
17. Pagani Zonda R (2009)
Módos vásárlók pályanapi autójának szánták a Zonda R-et. Mivel a másfél millió fontos vételárba belefért némi kísérletezés, ezért a sima Zonda alkatrészeinek mindössze tizede egyezett meg az R változatéval. A hosszútávú autóversenyzésből merítettek ihletet az állítható hátsó szárnyhoz is – hathatós segítségével értek el 6 perc 47 másodperces köridőt a híres Nürburgringen.
18. Honda Civic Type R (2015)
Mindössze két évig gyártották a kilencedik Civic generáció csúcsmodelljét. A hondások komolyan vették az optikát: a messziről észrevehető szárnnyal szerelt forró ferdehátúval nehéz meglepetést okozni egy lámpától gyorsulásnál. Michelisz Norbert révén is ismerős lehet a Type R: 2017-ben egy ilyen modell ülésében szerzett második helyezést a WTCC-ben.
19. McLaren Senna (2017)
Bár már 1994 óta nincs közöttünk a legendás versenyző, nevében mégis őt idézi a wokingiak szuperautója. Igazán összetett működésű szárnyat kapott a McLaren: akár 800 kilós leszorítóerőt képes kifejteni úgy, hogy fékezéskor és gyorsításkor is képes a stabilitás megőrzéséhez szükséges optimális pozícióba állítani magát.
20. Porsche Panamera Turbo (2017)
A második szériás Panamera az elődjénél nagyobb szárnyat igényelt. A mérnökök egy különleges, három részből álló elemet terveztek a kocsihoz. Alacsonyabb sebességnél teljesen belesimul a karosszéria vonalaiba az elem, a sebességnek megfelelően elektromotor állítja a megfelelő pozícióba: óránként 200 kilométeres sebességig a fogyasztás alacsonyan tartása a cél, ennél gyorsabb tempó esetében pedig a stabilitás növelése élvez prioritást.
21. Ford GT (2017)
A modern technika jegyében a GT-nél is több funkciót lát el a hátsó spoiler. Az alapesetben rejtett elem 110, illetve 145 km/órás sebességtől javítja a stabilitást – a sofőr által választott üzemmód függvénye, hogy mikor aktiválódik. A vezető igényének megfelelően választható fixen nyitott és zárt állapot. Fékszárnyként is funkcionál a csúcstechnikás darab, amennyiben a sofőr legalább 120 km/órás sebességről intenzív pedálkezeléssel fékezi meg az autót.
Egy pillanatra eltűnődhetünk, hogyan alakulhat a méretes hátsó szárnyak jövője. Az elektromos autóknál is szükség lehet a minél áramvonalasabb karosszéria mellett kanyargós utakon a megfelelő leszorítóerőre. Így nem vetjük el annak lehetőségét, hogy az elektromosan vezérelhető vezérsíkok továbbra is élni fognak – valószínűleg továbbra is csak a drágább autókon. Önök szerint szép, szükséges rossz vagy egyszerűen csak túlzás a megoldás?