Boldogulhatnak-e a diákok magántanár nélkül, vagy ez lett az oktatás hálapénze?

Kiépült iparággá vált mára a magántanári szolgáltatások rendszere, ami ráadásul szinte teljesen átláthatatlanul működik: szájról szájra terjed a szülők között, hogy kihez érdemes vinni a gyereket, és az órabért is zsebbe fizetik. De lehet, hogy pont a transzparencia hiánya a garancia a minőségre? Egyáltalán mennyi magántanár lehet a pedagógustársadalomban, mennyi az órabérük, és vannak-e opportunista csalók ezen a piacon? Beleástuk magunkat az oktatásügy árnyékgazdaságába.

A frontális tanítási módszernek köszönhetően és az alternatív módszerek figyelmen kívül hagyásával egyre nagyobb nehézséget okoz a vállalhatatlan tananyagmennyiség megtanulása. Ezért a szülők próbálnak valamilyen megoldást találni, hogy az iskola által támasztott irreális elvárásoknak megfeleljen a gyerekük” – indokolja egy szülő, Hajnalka, hogy miért is van igény, sőt, egyre növekvő igény a szerinte mára kiépült iparággá vált magántanári szolgáltatásokra.

Ezt erősíti meg egy másik szülő, Dia is, aki szerint a növekvő igény erősen összefüggésbe hozható azzal, hogy a szülők a magántanárok segítségével igyekeznek bejuttatni gyerekeiket a 6 és 8 osztályos gimnáziumokba.

És valóban, az Azonnali által megkérdezett szülők és tanárok egybehangzó véleménye, hogy bizony – Bárány Balázs volt történelemtanár szavaival élve –

De előbb: hány magántanár van ma Magyarországon?

Mivel a magántanári munkából befolyó jövedelem jellemzően zsebbe megy, ezért a jelenség felmérését objektíven nem is lehet elvégezni, legfeljebb a tanárok névtelen önbevallására tudunk támaszkodni.

Ezt a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) tavaly ősszel el is végezte. A pedagógusok munka- és munkaidőterheléséről végzett kutatásban 4281 tanár töltötte ki azt a 47 kérdésből álló kérdőívet, ami többek között a magántanítványok vállalására is rákérdezett. Az eredmények alapján 1116 fő, a megkérdezettek 26 százaléka nyilatkozta, hogy magántanítványokat is fogad. Ehhez képest a 2008-as TÁRKI-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ által végzett kutatásban a megkérdezett 3285 pedagógus 70 százaléka, 2300 fő mondta ugyanezt.

A bő tízéves és a mostani adatok közti nagy különbségnek több magyarázata is lehet. Egyrészt egyik minta sem volt reprezentatív a teljes pedagógustársadalomra: a TÁRKI-kutatás mindössze a településtípusra és az intézménytípusra (gimnázium, szakközépiskola, stb.) adott reprezentatív adatokat, a szakszervezet felmérése pedig egyáltalán nem volt reprezentatív. A reprezentativitás hiánya leginkább abból fakad, hogy hagyományosan nehéz elérni a társadalom ezen szegletét: rengeteg tanár például azért utasítja vissza a részvételt, mert nem hisz abban, hogy valós képet lehet kapni az ilyen kutatásokból.

Másrészt a TÁRKI hangsúlyozza is, hogy az önbevallásnál arra kérte a válaszadókat, hogy az eseti jellegű, szívességből vállalt plusz órákat is vegyék számításba, míg a PSZ ilyen előzetes instrukció nélkül tette fel a kérdést, hogy a tanár foglalkozik-e magántanítványokkal, vagy vállal-e gyermekfelügyeletet. Azaz az utóbbi kutatásnál jóval nagyobb eséllyel adhattak csak azok igenlő választ, akik rendszeresen vállalnak ilyesfajta kötelezettséget. Ezt a feltételezést erősíti, hogy a TÁRKI-kutatásban a megkérdezettek mindössze 20 százalékát tette ki a rendszeresen magánórákat adók aránya, ami már nem esik olyan messze a PSZ 26 százalékos eredményétől.

Objektív képet tehát egyik kutatásból sem kapunk, de

Továbbá a PSZ kutatása szerint a magántanári tevékenység átlagosan heti 4,37 órát vesz igénybe, településtípusok szerinti pedig – nem meglepő módon – a fővárosban a legmagasabb a különórát vállaló pedagógusok száma: az 1116 fő csaknem 45 százaléka fővárosi, 40 százaléka városi, 15 százaléka pedig kistelepülési illetékességű.

Mennyit és kik fizetnek a magántanároknak?

Ahhoz, hogy átfogóbb képet kaphassunk a magántanári piacról, három különböző hátterű magántanárt is megkerestünk. Közülük ketten, Dóra és Krisztina a közoktatásban is dolgoznak: előbbi egy budapesti szakképző iskolában tanít angolt, utóbbi a főváros agglomerációjában, általános iskolában magyar nyelv és irodalmat. Ők mindketten zsebbe kapják a pénzt, míg a harmadik tanár, Sándor egy vidéki megyeszékhelyen vállalkozóként, számlát adva tanít matekot és fizikát, de egyébként soha nem tanított a hagyományos oktatási rendszerben.

Abban egyetértés volt a tanárok között, hogy

Ilyen tekintetben hatalmas szakadék van gyerek és gyerek között – mondja Dóra, aki szerint az elitgimnáziumokban, az úgynevezett „táltosképzőkben” nem elég az, ha az órai anyagot jól elsajátítja a gyerek: kimondatlan elvárás az annál is magasabb szint. Az „elitszülők” pedig – másokkal ellentétben – anyagi helyzetük okán megengedhetik maguknak, hogy ezt az elitképzésre jellemző várakozást megfinanszírozzák, és akár 8-10 ezer forintokat is kifizessenek egy-egy magánfoglalkozásért. Így az elitcsalád és a többiek gyerekei teljesen elkülönülnek egymástól.

Ebből is adódik, hogy a megkérdezett tanárok körében jóval alacsonyabb az órabér: Krisztina és Sándor is 2500 forintot kér hatvan percért, míg Dóra négyezret, de 90 percért. Krisztina elmondása szerint nagyjából ez az árszabás a realitás és az etikus, míg Sándor szerint ennél többet legfeljebb Budapesten lehet megfizettetni a szülőkkel, vidéken nem.

Kik járnak magántanárhoz: a bukást elkerülni akarók vagy az élbolyt üldözők?

Abban már van eltérés az egyes tudományterületek között, hogy felkészültségüket tekintve milyen diákok járnak a három magántanárhoz. Sándorhoz jellemzően a küszködők járnak, akik a kettesekért, hármasokért tepernek.

Szerinte ez leginkább abból fakad, hogy a matek és a fizika kifejezetten egymásra épülő tananyagokból áll, és ha a gyerek elfelejti – márpedig elfelejti –, amit korábban tanult, akkor később sem fog tudni teljesíteni: itt jön képbe a magántanár. Sándor szerint ezt a negatív spirált csak tetézi, hogy – diákjai elmondása szerint –

„Erre a magánórán nincs lehetőség, itt sokkal intenzívebb tanulási folyamat zajlik, mint az iskolai órán.”

Ennek némileg ellentmondó tendenciákat tapasztal Dóra, akihez jellemzően akkor mennek angolból magánórát kérni, ha nyelvvizsgára vagy érettségire készülnek a diákok, vagy akár a dolgozó felnőttek. Vagy azért vesznek órát, mert szükségét érzik a plusz erőbefektetésnek a sikeres továbbtanuláshoz, vagy azért, mert a munkahelyük megköveteli tőlük a nyelvtudást, nem pedig azért, hogy ne bukjanak meg. „A nagyon gyenge és rossz anyagi helyzetű diákokat inkább ingyen korrepetáljuk, és addig kupáljuk őket, amíg meg nem lesz a kettes” – fűzi hozzá Dóra.

A tanítványok minőségét tekintve Krisztinának sem lehet oka a panaszra: elmondása szerint hozzá leginkább azok a jó képességű gyerekek járnak, akik valamiért az iskolai keretek között lemaradnak, és nem tudják kihozni magukból a maximumot. Számukra az a heti plusz hatvan perc kell, amiben újra elmagyarázza nekik és begyakoroltatja velük az iskolai anyagokat, így érve utol magukat és jobban teljesítő társaikat.

Azonban – ellentétben Dórával és Sándorral – Krisztina tapasztal az elmúlt két évben némi változást:

Krisztina szerint ennek háttere az lehet, hogy megugorhattak a középiskolai ponthatárok, és erre reagálnak az érintett szülők is, amikor nagyobb számban keresik meg őt. Ez azonban csak megérzés, hangsúlyozza Krisztina: biztosat nem lehet tudni, hiszen a középiskolák jelentős része – ellentétben az egyetemekkel – nem teszi közzé a bekerülési ponthatárait.

Akár van ebben valami, akár nincs, jogosan merül fel, hogy a megnövekvő ponthatárok miatt nem kéne magántanárt fogadni, hiszen ott vannak a középiskolák felvételire felkészítő szolgáltatásai. Azonban ezek ugyanúgy költségtérítésesek, és Krisztina szerint sok szülő inkább abban hisz, hogy ha már fizet, akkor csak az ő gyerekével foglalkozzon a tanár.

Mekkora terhelést jelent magántanítványt fogadni?

Abban mindegyik megkérdezett tanár egyetértett, hogy maga a magánórára felkészülés nem túlzottan megterhelő, inkább a tanításra szánt idő az, ami komolyabb energiát emészt fel. Krisztina több, mint húsz éve van a szakmában, ennyi idő alatt – ahogy mondja – megszerezte azokat a plusz anyagokat, amiket folyamatosan tud használni, csak jól kell tudni felmérnie, hogy éppen melyikre van szükség.

Ugyanezt mondja Dóra is: csak ki kell választani az ideális nyelvkönyvet, és az ott található anyagot kell a tanítványnak addig magyarázni és gyakoroltatni, amíg meg nem érti. „Ehhez persze sok türelem is kell” – teszi hozzá.

Sándor sem szokta túlidegeskedni magát a felkészülésnél: szerinte általában akkor tudja meg az ember, hogy a gyereknek mire van szüksége, amikor eljön hozzá órára, így készülni sem tud igazán. Ez viszont megköveteli tőle, hogy tudjon improvizálni, és ehhez pedig mindenből maximálisan felkészültnek kell lennie, így nem érik kellemetlen meglepetések. Főleg akkor nem, ha az ember a különböző évfolyamok tanulóitól szerzett tapasztalatokkal is gazdagodik: egy idő után rutinból érzi már ő is, hogy hol tarthatnak a diákok, és könnyen hozzájuk tudja passzintani a magánórát.

Sándorhoz hasonlóan Dóra is a tapasztalat fontosságát hangsúlyozza. Szerinte,

Kell-e félnünk az opportunista csalóktól?

Ilyen tekintetben azonban Dóra szerint komoly minőségbeli különbségek alakulhatnak ki azok között, akik a tanári állásuk mellett vállalnak magántanítványokat, és akik csak otthoni környezetben találkoznak néhány gyerekkel. Ez utóbbi kategóriába tartozó ismerősének például sokkal nagyobb fejtörést jelentett eldönteni, hogy mit is gyakoroltasson a tanítványával.

Ezen felül Dóra szerint az is megfigyelhető, hogy a kizárólag magánórákat adó tanárok sokkal többet, 7-8 ezer forintokat is hajlamosak elkérni egy 90 perces, idegennyelvi óráért, mint akik amúgy is foglalkoznak diákokkal.

Dóra szkeptikus véleményét nem osztja a másik két tanár. Ugyan nem tagadják, hogy találhatunk példát ilyen lehúzó, és még csak a minőséget sem garantáló magántanárokra, de ironikus módon pont a piac szabályozatlansága, szürkezónás jellege a garancia arra, hogy ilyennel ne találkozzon a szülő.

Ugyanis, mint arra Krisztina felhívja a figyelmet, az információk nem állnak meg a magántanár küszöbén:

Ugyanezt tapasztalta Sándor is, aki még a magántanári pályája elején szórólapozott és online is hirdetett, majd az első néhány szakmai siker után rájött, hogy már teljesen felesleges így folytatnia: miután a környéken elterjedt a reputációja, egymásnak adták és adják a mai napig a kilincset a szülők. „A kezdet nehéz, de ha jól csinálod a dolgod, egy idő után már megy minden magától.”

Ezen tanári véleményekre rezonálnak a szülők is, akik szerint mindenképp kell valamilyen kapocs – legyen az emberi vagy szakmai –, mielőtt rábíznák a gyereküket valakire. Diának például a magántanár-választásnál a legfontosabb, hogy a gyereke és a tanár között bizalmi viszony alakuljon ki, hogy merjen kérdezni a gyerek, és ne szégyellje magát, ha valamit nem tud. Márpedig ezt Dia szerint sokkal könnyebb elérni olyan tanárnál, akit valahonnan már ismer a gyerek. „A legjobb, ha egy távolabbi rokonunk vagy barátunk ez a pedagógus” – fűzi hozzá.

Míg Diánál a személyes ismerettség a kulcs, addig egy újabb szülőnél, Szilviánál a szakmaiság. Angoltanár esetében például prioritás az anyanyelviség, a kiejtésen túl már csak azért is, mert szerinte minden bizonnyal olyan tanárra bízhatja a gyerekét, aki fejlettebb oktatási kultúrából jön, és élvezetes órákat tart.

Magántanár-közvetítő oldalak: egy lehetséges megoldás?

Persze nem csak személyes ismeretségek és másoktól hallott tuti tippek alapján lehet magántanárt választani: ott vannak a magántanár-közvetítő oldalak is, ahol a regisztrált tanárok maguk reklámozhatják szolgáltatásaikat, egyúttal fehérítve is ezt a szürkezónás piacot, hiszen a tanárok között így transzparensen, összehasonlíthatóan kereshet bárki.

Sándor azonban igencsak szkeptikus ezekkel az oldalakkal szemben: ott szerinte bárki írhat magáról bármit, nincsen valódi garancia a minőségre. Szerinte ilyen oldalakon inkább csak azok a szülők keresnek magántanárt, akik nem kapnak tanácsot az ismerőseiktől, hogy kihez vigyék a gyereket.

A Pedagógusok Szakszervezete sem a magántanár-közvetítőkben látja a megoldást: szerintük

Például összhangba kéne hozni a felsőoktatásba vezető felvételi követelményeit a középiskola által biztosított tudásanyaggal. A problémára rávilágító egyik eklatáns példa volt a PSZ szerint a B2-es, komplex (tehát mind írásbeli, mind szóbeli) nyelvvizsga megkövetelésének ötlete a felsőoktatásba való bekerüléshez, amit ugyan felfüggesztettek tavaly év végén, de ettől még tény: a középszintű nyelvi érettségi továbbra is csak a B1-es szintnek felel meg, amivel az egyetemeken már nem lehet boldogulni.

A magántanári piac szabályozásával kapcsolatban megkerestük az ország legnagyobb online elosztóját, a TUTI magántanár-közvetítő oldalt is, ahol jelenleg 518 magántanár regisztrálta magát.

Arra voltunk kíváncsiak Pötörke Csillától, az oldal alapítójától és tulajdonosától, hogy a regisztrált tanárok körében milyen megoszlásban vannak jelen a különböző tudományterületek képviselői, és hogy a TUTI magántanár-közvetítő tulajdonképpen hogyan tekint saját magára: ők jelentik a magántanári piac fehérítésének megoldását, vagy csupán tüneti kezelésként veszik számba magukat? Az írásbeli és telefonos megkeresésünkre azonban végül Pötörke Csilla nem kívánt válaszolni.

De akkor most hálapénz magántanárt fizetni, vagy sem?

Végül arra is kíváncsiak voltunk, hogy az elmondottak fényében mit gondolnak a megkérdezettek: ugyanazt a funkciót tölti-e be a magántanár órabére, mint az egészségügyben a hálapénz? Ahogy az utóbbiban, úgy az oktatásban is külön fizetni kell már a minőségért?

A vélemények megoszlottak a kérdésben. Krisztina nagyon rossz és helytelen analógiának tartja ezt: szerinte hálapénzt nem az extra, hanem az alapszolgáltatásért ad az ember a mai egészségügyben. Ezzel szemben a magántanári szolgáltatás nem alapot, hanem valóban pluszt ad, aminek magyarázata egyszerű:

Ugyanezt látja az egyetlen előnynek az egyik megkérdezett szülő, Szilvia is, aki hozzátette: a magántanárok is ugyanabban az oktatásban részesültek, mint akik nem vállalnak ilyen munkát, így módszertani hozzáadott értéke nincs a magántanárnak.

A PSZ szerint a kettő össze sem vethető, hiszen míg a hálapénzt az állami rendszerben lévő kórházakban a jobb egészségügyi ellátásért adják, addig a magántanítványok fogadása az iskolán kívüli rendszerre tevődik át.

Sándor ezzel szemben a maga szakterületén úgy gondolja, sajnos betölti a magántanár órabére a hálapénz szerepét, pont azért, mert az iskolai matek- és fizikatanárok jelentős része nem tudja jól, érdekesen elmagyarázni az anyagot. Ezért az ő munkája nemcsak az egyéni foglalkozás, hanem a tanítás minősége miatt is olyan extra, amit külön meg kell fizetni.

MONTÁZS: Azonnali

A cikkben megszólalók azt kérték, ne legyenek beazonosíthatóak, így a szövegben álnevek szerepelnek. A szülők megkereséséért köszönet a Szülői Hang Közösségnek.