Ábel Anita: Tenerifén lesz állatorvos a lányom

Túl van az első élő adáson, mik a tapasztalatai? Mi az, amin ön szerint lehetne változtatni a következő hetekben?

Semmin. Ennek a műsornak pont az a lényege, hogy mi is úgy éljük meg és lelkesedünk az egészért, mint a gyerekek, épp ezek a pillanatok viszik el a műsort. Amikor Szőke Zoli levette a jelmezt, mi is döbbenten álltunk. De nemcsak Zolinál, hanem Vajna Timinél vagy Jollynál is meg volt ez a katartikus, gyermeki élmény.

Mennyire nehéz meggyőzni magukat és egymást, hogy tényleg az van a jelmez alatt, akire gondoltak? Gyakorlatilag a csapatával két jelmezest is lelepleztek, mégsem arra az emberre voksoltak.

Az énekhang becsapós, hiszen Timit a hangja alapján nem ismertem volna fel, de érdemes figyelni a kisfilmekben elejtett információkat is, mert azokból talán össze lehet rakni, ki lehet a maszk alatt. De például Szőke Zoli esetében ez sem működött, hiába segítettek azzal, hogy az életében nagy szerepet játszik a spiri­tualitás. A lényeg szerintem, hogy a nézőkön kívül a sztárcsapatok tagjai is élvezzék az egészet, és ahogy megyünk majd előre az időben, egyre jobbak leszünk a leleplezésekben.

Meddig tudnak elmenni a kritizálásban és a folyamatos csipkelődésben, ami az első adást jellemezte?

Nagyon fontos dolog, hogy mi egyáltalán nem gonoszkodunk a másikkal. A folyosón is ugyanúgy beszólogatunk egymásnak, megy a zrikálás, és direkt ezért választották pont ezt a hat embert a sztárcsapatokba, mert tudták, hogy milyenek vagyunk. Itt senki nem sértődik meg semmin, ez egy show-műsor, aminek mi egy elég fontos eleme vagyunk, és még soha nem szóltak a szerkesztők, hogy ez vagy az durva. És volt már olyan zsűrizés, ahol sokkal durvább dolgok hangoztak el.

És közben magukon is tudnak nevetni.

Magunkra is mondunk cifra dolgokat, nem csak egymással vagyunk ilyenek, így kicsit olyan, mintha a néző is köztünk ülne.

Saját magával szemben kritikus?

Elég régóta vagyok ebben a szakmában, pontosan tudom, milyen vagyok, van egy kialakult stílusom, aminek a humor az alappillére minden műsoromban. Nem nagyon szoktam visszanézni magam, de ha én magam vagyok a műsorvezető, legyen az NőComment! vagy korábban a Drágám, add az életed!, ott az elején megnéztem, mit akarok változtatni magamon vagy mit kellene esetleg másképp csinálnom.

A párja meg szokta nézni a tévében?

Nem téma kettőnk között, ugyanúgy, mint bármilyen más párkapcsolatban, az ember elmondja, hogy mi történt vele aznap, ő is elmondja, a gyerek is elmondja, és mindent kibeszélünk. Attól működik egy párkapcsolat, hogy az ember elfogadja és meghallgatja a másikat.

Kislánya, Luca is ott volt a show-n, és egy nagyon aktív, eleven kislánynak tűnt, aki nem volt megilletődve a közegtől.

Többször látott már tévéstúdiót, szereti ezt a légkört, de inkább a háttérben szeret lenni. A vezérlő, a stábtagok, a szerkesztők – inkább ez a világ érdekli. Tizenegy éves, tisztában van azzal, ki az édesanyja. De ugyanígy szeret az édesapja irodájába bemenni és felvenni a telefonokat, és ugyanúgy szeret a páromhoz is bemenni a konyhába. Ahogy minden korabeli gyereket, őt is nagyon érdekli a felnőttek világa.

Lát benne affinitást, hogy esetleg ő is a művészi pályát választja?

Az a szerencse, hogy látja ennek a világnak az árnyoldalait is, nem csak a csillogását. Nagyon nehezen viseli például, ha az újságokban rosszakat írnak rólam, és pontosan tudja, hogy ez nem egy könnyű pálya. Erről sokat beszélek is vele, de egyébként is mindent megbeszélünk, hiszen ez a normális egy szülő-gyerek kapcsolatban. Amit én látok benne, hogy megfelelően kezeli ezt az egészet, és érdekli ez a világ, de nagyon sok más is. Már több éve nagyon határozott elképzelése van arról, mi akar lenni.

Nocsak.

Állatorvos szeretne lenni Tenerifén a Palmitos Parkban. Csodálatos elképzelés ez, és ebben csak támogatni tudom, hiszen csak öt óra repülővel, így akkor nagyon sokat tudok majd odamenni.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hisz a változás erejében. 2020-tól mit vár?

Elég régóta teljesedek már, nagyon jó munkák találtak meg mindig is. Egyet tanultam meg az elmúlt években: hinni kell az álmainkban, és igenis merni kell lépni, mert az visz előre. Úgy gondolom, hogy nem szabad félni a változásoktól, mert azok nem feltét­lenül rosszak, és mindig hoznak valamit, hogyha az ember figyel és türelmes. Utóbbi nyilván nehéz. Amit igazán sze­retnék, az egyelőre még nem teljesíthető: szeretném, hogy az emberek kicsit elfogadóbbak és figyelmesebbek legyenek egymással, értékeljük a másikat.

Hisz abban, hogy az ember bevonzza magának a jó dolgokat?

Azt vallom, hogy próbáljunk meg mindig a jó dolgokra figyelni. Én is ugyanúgy örülök, ugyanúgy sírok, mint az, aki nyolctól négyig dolgozik, és nem vagyok más attól, hogy nekem „fényesebb” a munkám.

Hisz abban, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk irányítani?

Biztos van sorsszerűség, de én inkább magamban hiszek és abban, hogy nagyon sok minden az én döntésemen múlik. Ha nem adunk fel egyetlen szelvényt sem, sosem fogunk lottóöttöst nyerni. Bizonyos dolgokat tenni kell, hogy az ember élete más irányt vegyen. Az a tapasztalatom, hogyha mersz lépni, bátran felvállalod a dolgokat és elindulsz, akkor a sors vagy az, amiben épp hiszel, megsegít téged.