Nem írok le mindent a kezdetektől fogva. Az nem egy bejegyzés lenne, hanem egy egész könyv. Onnan kezdem, hogy tavaly nyáron a Nyugati-Tátrába mentünk nyaralni. Magas hegyek, gyönyörű völgyek, évszázados várak. Mi ezt láttuk, amikor kinéztünk az autóból, a libegőből, vagy a hegytetőről. És mit látott ebből a két legnagyobb fiunk? Semmit. Miközben Árva vára mellett mentünk el (ahol pár évvel korábban már jártunk, most azért nem álltunk meg ott), a hátsó sorból olyanokat hallottunk, mint: Zonda vagy Baluka, Supercell, Mindecraft, Sajt32, Uborcraft. A sor a végtelenségig folytatható. Ki se néztek az ablakon. 

Az ő világuk ez: a videojátékok. Ezeket a gyerekeket minden szülői példamutatás, lelkesedés és ráhatás ellenére a legkevésbé sem érintette meg sem a természet, sem az épített környezet szépsége, a képzeletüket pedig nem mesék vagy irodalmi alakok töltik ki, hanem youtuberek. Olyanok lettek, mint a kábítószeresek, akiknek az egész élete az anyag megszerzése, majd élvezete körül forog. A fiainkat sem érdekli semmi más a videojátékokon kívül. Vagy játszanak vele, vagy vágynak rá, vagy arról beszélgetnek, vagy könyvet olvasnak róla, vagy videót néznek róla a youtube-on. Van egy csomó játékuk, társastól Legón át kísérletező készletig, de nem játszanak velük. Van egy gyönyörű, nagy kertünk - hintákkal, labdákkal, trambulinnal, kutyával -, ahová maguktól szinte sose mennek ki, és jóformán büntetésnek élik meg, ha kikergetem őket játszani. A végtelenségig el tudják nézni, ahogy egy vadidegen videojátékozik a saját gépén, és idióta kommenteket fűz hozzá, amiket ő nagyon viccesnek és menőnek gondol. Ez számukra a követendő példa, akire hasonlítani akarnak. Nem tűzoltó vagy katona akarnak lenni, ha nagyon lesznek, hanem youtuberek. Broáf. :(  

Most vasárnap elmentünk kirándulni. Nem volt se hosszú, se meredek, se technikás, kifejezetten nyugdíjas tempó volt: egy erdészeti úton minden lihegés nélkül felsétáltunk egy kilátópontig. Sütött a nap, csicseregtek a madarak, gyönyörű volt a kilátás a völgyre meg a szemközti sziklákra. Február másodikát meghazudtolóan langyos idő volt, pólóban üldögélhettünk a réten. Veronika élvezte is. A fiúkat azonban teljesen hidegen hagyta. Szokás szerint puffogtak, hogy miért jöttünk az erdőbe fákat nézni, mikor otthon is van fa, amikor meg nem puffogtak, akkor a Minecraft-ról beszélgettek hangosan ordibálva. Minden egyes közös képen úgy szerepelnek, hogy dislike-ot mutattak a hüvelykujjukkal. Felneveltünk két, totálisan tökkelütött gyereket... Sírni szerettem volna. :( 

És az a feneség, hogy mintha csak mi látnánk a bajt. A körülöttünk élő legtöbb felnőtt - főleg az, aki még gyermekvállalás előtt áll - magából indul ki: őket vagy nem zavarja az állandó képernyő, vagy - mivel már felnőttek - ők uralkodnak rajta, nem pedig fordítva, és fel tudnak állni mellőle. De egy gyerek nem képes erre. Egy felnőttnek már van kialakult személyisége, értékítélete, értékrendje, jó esetben tud súlyozni, és a képernyő/kütyü okozta élvezetet képes a kapcsolatok és az elvégzendő munka MÖGÉ sorolni. De egy gyerek, akinek a személyisége meg a felelősség-tudata még csak kialakulóban van, értékrendje semmi, az élvezeteket csak minimális mértékben képes halasztani... ha erre a gyerekre rászabadítjuk a korlátlan képernyőt/kütyüket, annyi erővel heroint is nyomhatnánk a kezébe. Az se ártana kevesebbet. 

Ezenkívül a mi felnőtt generációnk más. Mi máshogyan szocializálódtunk. Én a könyvtárban nőttem fel, a tévében napi egy esti mesével, és úgy vártuk a vasárnap délutáni Disney-összeállítást, mint a karácsonyt. Nem volt telefonunk. Nemhogy nekem a kezemben, hanem családilag se. Hozzánk 16 éves koromban kötötték be a vonalas telefont, amikor már bőven kollégista voltam, 100 km-re hazulról. A tv-ben sokáig csak egy-két csatorna volt. 20 éves voltam, amikor az első földi sugárzású, magyar kereskedelmi csatornák elindultak Magyarországon. 23 éves koromban, diploma után lett mobiltelefonom és saját pc-m, betárcsázós (!) internettel. (Ki emlékszik még a 160 forintos kedvezményre?) És alig négy éve van okostelefonom. Persze beletanultam, belenőttem, a mindennapjaim részévé vált az internet és az okosteló, azok minden előnyével. De még én is, felnőtt fejjel is küzdök a kísértéssel nap mint nap, mert az internet meg a telefon csábít, hogy azzal töltsem az időmet, ott olvassak, azzal játsszak, azon nézzem a sorozatokat, a videókat, arra fordítsam a tekintetem. Nem akarok olyan szülő lenni, aki a gyerekének háttal ülve a képernyőre bámul, vagy a mobilját pöcögteti. De ha nekem 42 évesen küzdenem kell a kísértés ellen (és túl gyakran veszítem el a harcot), akkor hogyan várhatom el egy 8-10 éves gyerektől, hogy legyen erősebb, mint én, és ne ragadjon oda a képernyő  elé vagy a kütyü mellé naphosszat?

Jelenleg egyik gyerekünknek sincs saját tulajdonú kütyüje. A tabletünk is elromlott. A házban van három pc, azokat pin-kóddal védjük, mert ha nem tennénk, a gyerekek egyfolytában előtte ülnének, és idióta videókat néznének a youtube-on. A telefonjainkkal ugyanez a helyzet: csak azért nincsenek folyton a gyerekeink kezében, mert le vannak kódolva azok is. Ugyanúgy, ahogy a tévé és a játékkonzol is a nappaliban. Nem akarjuk a gyerekeket teljesen elzárni ezektől, de muszáj korlátokat szabnunk, mert ők még nem tudnak. Sok mindent próbáltunk már. Jelenleg egy egyszerűsített és mindenki számára értelmezhető táblázat függ a konyhában és a gyerekszobában. Ha a gyerek megcsinálja az aznapi dolgait felszólítás nélkül, akkor aznap jogosult félóra képernyőidőre, amit tetszése szerint használhat fel. (A youtube kizárva.) Ha mellette olvas egy óra szépirodalmat, akkor kap másik félóra képernyőidőt. Ha csak egyvalami is kimarad, az aznapi képernyőidő ugrott. Terveim szerint ezzel három legyet ütünk egy csapásra: 1. szabályozva van a képernyőzés 2. evés közben jön meg az étvágy, talán rákapnak az olvasásra 3. különösebb ordítás nélkül elvégzik a feladataikat. Amik nem számosak. Vessék be az ágyukat, készüljenek el reggel az elinduláshoz időre, készítsék el a házi feladatukat, pakoljanak be a táskájukba, tartsanak rendet maguk körül. Valamint minden gyerek kapott kemény egy darab házimunkát, ami maximum tíz perces erőfeszítést igényel tőle. A dolog működik: amióta ezt az egyszerűsített táblázatot (régebben volt bonyolultabb is, amiben a szülők teendőit is felírtuk és naponta kipipáltuk) bevezettük, tényleg el tudunk indulni minden nap ordítás nélkül, és a gyerekek felszólítás nélkül elvégzik a napi feladataikat. 

Saját kütyüjük azonban nincs, a teljes képernyőidejüket a szüleik eszközeivel tölthetik, amiket az ellenőrzésünk alatt tudunk tartani. Ráadásul nem vonulhatnak el vele valami félreeső sarokba, hanem ott vannak szem előtt, a nappaliban vagy a dolgozószobában, és többnyire EGYÜTT játszanak. Még ha képernyő előtt is, de együtt (a PS4 képes egyszerre négy kontrollert is kezelni). Ezt különösen a férjem tartja nagyon fontosnak, hogy ha már képernyő, akkor legalább ne elvonulós képernyő legyen, magányos kütyüzés, hanem közös időtöltés, hiszen család vagyunk, vagy mi a szösz. Valamint ha már videojáték, akkor ne olyan, ami a végtelenségig folytatódik, hanem aminek van egy íve, van egy sztorija, van vége, van egy cél, amit el lehet érni benne (azon túl, hogy gyűjtesz valamit). Saját tapasztalatból beszél, mert fiatal korában őt is benyelték a végtelenített videojátékok. A Microsoft parental control-jával ellenőrizni és szabályozni tudjuk, hogy milyen programokat tölthetnek le, milyen appokat használhatnak, és mennyi időt tölthetnek el ezekkel. És azt látjuk, hogy már ez a napi félóra is sok nekik, hiszen így is a videojáték uralja a mindennapjaikat, a gondolatvilágukat, és alapvető befolyással van a társas kapcsolataikra is. Mindjárt meg is magyarázom, mit értek ez alatt. 

De a java csak akkor jött, amikor szülői után elbeszélgettünk az osztályfőnökkel. Neki is van gyereke, már felsős, egyedül jön-megy a városban. A tanár szülők odaadták neki a saját kinőtt, elavult okostelefonjukat, hogy napközben el tudják érni egymást. Most már látják, mekkora hiba volt. Ha telefonálni akarnak a gyerekükkel napközben, arra butatelefont kellett volna venni. És ez csak a probléma saját részről kitermelt oldala. Hozzájön még a kívülről szerzett. Az illető lány arról panaszkodik, hogy nem tud beszélni a fiúkkal - korábban fiúbarátai voltak főleg -, mert a szünetekben minden fiú a telefonjába bújt, és... pornót nézett. Ötödik osztályos gyerekekről beszélünk, kérem szépen, ráadásul egyházi iskolában! Mi lehet másutt! Egy másik ismerősük gyereke meg - egy 12 éves lány! - pornófüggőként jellemezte saját magát, és le akarja vágatni a haját, mert ő mostantól leszbikus akar lenni. Mivan?????

Amikor ezeket hallottam, úgy kellett felkaparnom az államat a padlóról. Olvastam már, hogy a magyar gyerekek átlagosan 11 évesen látnak először pornófilmet. De nem hittem, hogy velünk is megtörténhet. Azonban ez reális esély sajnos. Ez vár a mi gyerekeinkre? És mi a nagyfiunk tizedik születésnapjára saját okostelefont akarunk adni neki, nehogy megvegye a zsebpénzéből titokban, a hátunk mögött? Az egyik legutolsó dolog, amit a gyerekemnek kívánnék, hogy éretlen gyerekként pornót kezdjen nézni. Amire minden esélye meglenne akkor, ha lenne saját kütyüje, nem csak a mi gépeinket használhatná, szülői felügyelettel. 

Az osztályfőnök csak azt a tanácsot tudta adni, hogy minél későbbre toljuk ki a saját kütyüt, annál jobbat teszünk a gyereknek. Ő a saját gyerekeivel már elkésett. Mi még nem. És szerinte nagyon is jól tesszük, hogy kitartunk, árral szemben is. 

Erősen küzdünk a csoportnyomás ellen, de vesztésre állunk. Az iskolában szinte az összes gyereknek van már saját okostelefonja, és mindenki többet gépezhet, mint a mi gyerekeink. Hiába tiltottuk le az itthoni pc-ken a youtube-ot meg a Brawl Stars-t, és hiába van tiltva a telefonhasználat a saját osztályukban, ha a felsősök telefonján szó szerint bármit megnézhetnek, bármihez hozzáférhetnek. Tegnapig azt hittem, a hátunk mögött csak a videojátékozó youtuberek videóihoz férhetnek hozzá mások telefonján, ennél nagyobb kár nem éri őket. Ma már joggal tarthatok attól, hogy kemény pornóval találkoznak, és esetleg rá is szoknak. És a pornó manapság nem annyiból áll, hogy két meztelen felnőtt dug a félhomályban, de nem ám. Mindenféle agyament perverzitással lehet találkozni a neten, a kakiszextől a pedofílián át egészen a nemi erőszakig. Jó, egy felnőtt azt csinál magával meg az életével, amit csak akar. De egy gyerek nem! Isten óvja a gyerekeimet attól, hogy a férfi-nő kapcsolatot meg a szexualitást pornófilmekből ismerjék meg, hogy abban nőjenek fel: az a normális, amit a hardcore felnőttfilmekben látnak. :(

De nagyon-nagyon nehéz széllel szemben pisilni. Egyrészről a kütyük kikerülhetetlenek. Nem csak ezzel telefonálsz, hanem ezen ér el a főnököd, a főnököd titkárnője, a kollégád, a gyerekeid összes pedagógusa, a gyerekeid társainak összes szülője, az adóhivatal, a futárszolgálat. Ezen vásárolsz, ezen van a naptárad, a bevásárlólistád. Ezzel fényképezel, ezzel videózol, ezen vannak a családi fényképeid, a zenéid, a munkádhoz a háttéranyagaid. Ezen jelentkezel vizsgákra, ezzel fizetsz a pénztárnál. Ezzel világítasz éjszaka. Ezen olvasol újságot, ezen nézed a híreket. Én még a Bibliát is ezen olvasom. Vicces, hogy amikor a bibliakörön elővesszük a "bibliánkat", mindenki kiteszi az asztalra a mobiltelefonját. Amikor 10 éve eljöttem szülni, még papíralapú Bibliát vittünk magunkkal. Hatalmasat fordult a világ ez alatt a tíz év alatt is. 

Másrészről a saját családunk sem partner. Mert az összes felnőtt, akire rábízhatjuk a gyerekeinket, teljes lelki nyugalommal ülteti le őket a képernyő elé órákra, vagy nyomja a kezükbe a kütyüt. Hadd gyakoroljon, elvégre digitális világban élünk, ne maradjon le. Mellette meg örülnek, mert a gyerek elvan, boldog, nem kiabál, nem zsibong, nem rongál, nem rohangál, megül a fenekén, nincs vele baj.  Neadjisten még büszkélkednek is vele, hogy milyen jó gyerekek, milyen jól elvannak a tévé előtt. Miközben tele van a net azzal, hogy a képernyő mennyire káros a fejlődő gyerekekre, különösen a kreativitásukra és az idegrendszeri fejlődésükre. Hogy minél több mesét néznek a képernyőn, annál több mindent kapnak készen, amiért az agyuknak nem kell megdolgozni, míg ezzel szemben az esti meseolvasásnál mindent nekik maguknak kell elképzelni, és ez mennyivel jobb és hasznosabb a gyereknek. (Mi éppen ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy ha egy történetet megfilmesítenek, akkor előbb olvassuk el, és csak azután nézzük meg képernyőn.) Azzal is tele van a net, hogy a gyerekeknek szabad mozgásra lenne szükségük, kattintgatás helyett sok-sok szabad játékra és rengeteg mozgásra. Már eddig is sok kárt szenvedtek a gyerekek, ez jól látszik, de még nem késtünk el teljesen. Ha Isten is megsegít, még megszerettethetjük a gyerekeinkkel a természetet, a mozgást, az olvasást, az igazi értékeket. Komolyan felmerült bennünk, hogy mi is elpakoljuk a tévét, a számítógépet, a playstation-t, nem lesz SEMMI képernyő. Lesz helyette mozgás, kerti munka, udvari játék, esti mese, olvasás, társasjáték, minden hétvégén kirándulás. De ehhez segítség kell: az összes olyan felnőtt támogatása, akire akármennyi időre is, de rábízzuk a gyerekeinket. Valamint a mi részünkről komoly elhatározás, és kitartás az elhatározás mellett. 

Tudatosult bennem, hogy a gyerekeink közvetlen veszélyben vannak. Nagyobb veszélyben, mint eddig sejtettem. Cselekedni kell, amíg még lehet. Kell, hogy legyen valami módja, amivel visszafordítható ez a folyamat, aminek során digitális zombi válik a gyerekeinkből. Vagy 12 évesen pornófüggő.