Megérkezett az új NAT, ami a szó mai értelmében véve nemzeti, minden mást már leírtak róla a hozzáértők!

A szokásos menetrend szerint zajlanak az események. A Facebook-on és különböző social media felületeken megy a hangulatkeltés, de érdemben, a megírt levelek, és vélemény nyilvánításokon kívül semmi nem történik.

Mert általában ez zajlik ebben az országban. Mindenki a fotelben ülve tudja, mi a legnagyobb probléma ebben a hazában, aztán úgy nagyjából ezzel le is tudta hazafias, és persze gyerekeket megóvó cselekedeteit, és roppant büszke magára, amiért megosztott egy két állásfoglalást eme témában, esetleg megspékeli Vekerdy idézettel. (És itt most nem Vekerdy gondolatainak értékességét, és munkásságát szeretném lekicsinyíteni, SŐT!). De attól nem fog semmi történni, ha megosztunk egy, két idézetet, és egy két állásfoglalást!

Miért is változna?

Amit én láttam az elmúlt 25 évben, tanárként, szülőként. 25 éve még volt a tanároknak tekintélye. Emlékszem Pali bácsira, aki soha nem emelt kezet a diákjaira, mégis fegyelmet tudott, és tartott az osztályokban, miközben megtanította a rajz szeretetét a diákoknak, és bevezette őket a művészet rejtelmeibe. Mindig igazságos volt, de, ha egy diákja úgy érezte, hogy vele bizony nem, és ezt szóvá tette, akkor megbeszélték, mi történt, és volt, hogy a diáknak adott igazat. Végtelen jellem volt, mert bizony, ha ilyen eset megtörtént, ő nem félt bocsánatot kérni. És a diákok ugyan féltek tőle, de nagyon szerették. Megtanította a diákoknak, hogy igenis álljanak ki az igazukért, és megtanította, hogy beismerni a tévedést, nem lekicsinyíti az embert, hanem naggyá teszi.

Sokszor kaptak a tanulói iskolán kívüli feladatokat, amiért bizony még vagy huszonöt éve, el kellett menni a könyvtárba, és utána nézni a dolgoknak. Pali bácsi a feladatok kiosztása előtt, bement a könyvtároshoz, és megbeszélte, ha megjelennek a fiatalok, mi az, amire szükségük lesz, mire gondolt, mit kért. És a gyerekek csapatokba vergődve, ki biciklin, ki gyalog elment a könyvtárba, és tették a dolgukat. Mert akkoriban így mentek a dolgok.

Nem is emlékszem volt-e valaki, aki meg merte volna támadni a tanárát, vagy csak tiszteletlenül beszélni vele. Tudom más világ volt, ahol bizony elcsattanhatott egy két pofon, de valljuk be őszintén, az igazi pedagógusnak sosem volt szüksége agresszióra, az igazi pedagógus sosem pofonnal, vagy erőszakkal próbált rendet tartani.

Persze voltak olyan tanárok is, akik bizony eme eszközhöz folyamodtak. És akkor mi történt? Hazament a fiatal, elpanaszolta az esetet aztán a szülőtől is kapott még egy pofont, de legalábbis is nagy lecseszést, hogy viselkedjen, és ne hozzon szégyent az ő szülői fejére. Harminc éve teljesen elfogadható volt a tanári és szülői agresszió. Szintem inden nap belebotlik az ember egy egy olyan történetbe, hogy mi zajlott a négy fal között. És nem szép történetek ezek.

Aztán változott a világ, majd hirtelen felgyorsult,. Már nem lehet fizikailag bántalmazni egy gyermeket sem, viszont lelkileg a földbe lehet döngölni. Tényleg azt hiszed, a gyereked az iskola rendszertől válik "rosszá", jövő nélkülivé? Manapság mindenki rohan, senkinek semmire nincs ideje, még a gyerekeire sem, de persze otthon megy a veszekedés, ez miért kettes, ez miért egyes? Ilyenkor a legegyszerűbb levonni a következtetést, a tanár és az iskolarendszer a felelős, a szülő és a diák semmiképp.

Hiszen hogyan lehetne felelős egy szülő, aki a saját elcseszett életét a gyerekén keresztül akarja megjavítani, és belekényszeríti a gyereket abba, hogy az ő meg nem valósított álmait váltsa valóra?

Aztán, ha a gyereknek ez nem jön össze, mert ugye neki is megvan a maga útja, vagy meglenne, de ugye azt nem követheti, csak a szülei által kijelöltet, akkor persze a szülő nem magába néz, hanem egyből a tanárokat, és a rendszert hibáztatja. De persze, fizikailag semmit nem tesz. Ha valóban ennyire veszélyes ez a rendszer, akkor minden szülő kiskorú veszélyeztetését követi el, amikor reggel elengedi a gyereket az iskolába.

A legrosszabb, amikor történjen bármi is, a kedves szülő, nem a tanárral beszéli meg, hanem a facebook valamelyik csoportjában elpanaszolja az eseményeket, ahol aztán hasonlóan véresszájú szülők  bőszen neki adnak igazat, e  kedves szülő nem megy be az iskolába, és nem beszél a tanárral, mert attól fél, akkor az ő gyerekét bizony szívatni fogja az a tanár. Ezért inkább otthon a gyereket a tanár ellen hergeli, és kezdetét veszi egy soha véget nem érő körforgás, ahol mindenki felelőssé teszi a másikat, de a nagy fotelharcon kívül más nem történik, megoldás nem születik.

A szülő megoszt egy mai iskolarendszert szidó írást, és békében hátradől, hogy bizony ő nem tehet semmit, mert a rendszer rossz, és ennyi.

A liberális nevelés. Ugye, ebben a szóban benne van a nevelés, de manapság eme szóösszetétel annyit takar, hogy hagyjuk a gyerek azt csináljon, amit akar, nehogy sérüljön a kicsi lelke. Aztán bekerül az óvodába, iskolába, és jönnek a szakvélemények, hogy bizony a gyerek sajátos nevelési igényű. És az igazi problémák csak itt kezdődnek. A szülőnek természetessé válik, hogy az iskola, óvoda megoldja a fejlesztéseket, majd nyugodtan hátradől, a gyerek végig üvöltheti az utazásokat, megölheti a szurikátákat, tehet bármit, hiszen SNI-s, vagyis nincs mit tenni. És a kedves szülő elvárja, hogy a társadalom bizony legyen reá tekintettel, és fogadja el, hogy az ő gyereke ilyen.

Nagyon sok gyerek, nem érti a NEM szót, hisztiznek, visszabeszélnek, káromkodnak, agresszívek, és persze fel vannak vértezve különböző címkékkel, ami, vagy amelyek mintegy felmentik őket és szüleiket a viselkedés szabályai alól.

Jöhetnek az iskolarendszer hibáiról szóló megosztások, a mutogatás a tanárokra.

A pedagógusoknak szinte semmilyen eszközük nincs, vagy nem maradt a diákok kordában tartására.

Naponta látom, hogy a szülőnek mennyire nincs ideje, vagy nem kerít időt a gyerekével való foglalkozásra, egyszerűbb hagyni, hogy azt csináljon, amit akar, kezébe adni az okostelefont. Persze, ha utána nézünk, kiderül, hogy valójában minden anya szuperanya, és órákat olvas,  rajzol,  foglalkozik a gyerekkel.

Vajon kinek hazudnak? Maguknak?

Miközben megy az egymásra mutogatás, és a rendszer hibáztatása, addig gyerekek nőnek fel úgy, hogy bármit megtehetnek, nincs következménye tetteiknek. Megrugdoshatják a tanárokat, leköphetik őket, fenyegethetik az osztálytársaikat.

Tényleg az oktatástól válnak ilyenné a gyerekek?

Rossz a rendszer, sok a tanulnivaló, de ez csak egy dolog. A 21.században, az internet világában olyan széles látókörűvé válhatnak a gyerekek, amiről mi annak idején nem is álmodozhattunk. És tényleg azt hiszed, hogy az oktatási rendszer öli meg az egyéniséget? Milyen egyéniséget? A korlátok nélküli, mindent megtehetek egyéniséget?

Mit látnak otthon a gyerekek? A szülők nem állnak ki sem önmagukért, sem a gyerekeikért. A teher, amit az oktatási rendszerben el kell viselniük a fiataloknak, ama teher egy része szülő felől érkezik. Hányszor hallom, hogy tanulj! Csak az ötös az elfogadható! Eladom a kiskutyát, ha még egyszer hármast hozol! Nem mehetsz edzésre, nem találkozhatsz a barátaiddal! De persze ezek nem terhek a gyerekeknek? Ugye nem? Hogyan lehetne az, hiszen minden nap úgy megy iskolába a diák, hogy attól retteg, ha hármast kap, már nem várja otthon a szeretett kiskutyája, mert anya elajándékozza? De persze ezek mind mind nem számítanak. Csak az iskolarendszer, meg a NAT. Egymásra mutogatás helyett talán együtt kellene dolgozni szülőnek, pedagógusnak. Facebookos megosztások helyett felállni a fotelból, és cselekedni, nem áthárítani a felelősséget valaki, vagy valami másra.

Miközben megy a véres köpködés a rendszerre, addig szuper tanárok teszik a dolgukat nap, mint nap és tesznek meg mindent, hogy segítség a fiatalokat. Amíg az egymásra mutogatás megy, addig pedagógusok próbálnak meg apjuk helyett apjuk, anyjuk helyett anyjuk lenni, elhanyagolt, családból kirekesztett gyerekeknek. Amíg megy az egymásra mutogatás, addig diákok százainak kell elviselni agresszív osztálytársaikat, amíg megy az egymásra mutogatás, addig gyerekek százainak nehezítik meg tanulását olyan fiatalok, akik leköpik, megrugdossák, szidalmazzák a tanárokat, zavarják az óráikat. És persze tehetetlen mindenki.

A legtöbb gyerek se nem SNI-s, se nem ADHD-s, se nem autista, egyszerűen csak egy szabályok nélküli világból beleesik a közoktatás rendszerébe, ahol bizony bizonyos elvárásoknak meg kell, vagy meg kellene felelni. A szülőnek pedig a legegyszerűbb, ha nem saját felelősségét keresi a történetben, hanem szépen hátradőlve nyugtázza, hogy az oktatás, a tanárok, és a NAT felelős mindenért.
Platón mondta: "Nem az a tragédia, amikor egy gyermek fél a sötétben. Az igazi tragédia az, amikor a felnőttek félnek a fénytől."