Céline Sciamma (Csajkor) legújabb mozija felől már hallhattunk korábban: szépen szerepelt a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon, mégpedig olyan szépen, hogy nem csak a Legjobb forgatókönyv díját zsebelte be onnét, de a Queer Palmot is elnyerte - ezzel pedig ő volt az első nő, aki ezt megtette. [Mellékinformáció, hogy a Queer Palmot 2010 óta osztogatják és kifejezetten LMBTQ-tematikájú filmek szelekciójából kerül ki a győztes - 2015-ben például Todd Haynes Carol-ja vitte haza.] Sciamma alkotása mostantól pedig a mi szívünket is rabul ejtette. 

A film a tizennyolcadik század Franciaországába repít vissza bennünket. A nyitójelenetben egy művészeti órát láthatunk, a tanárnő éppen modellt ül a diákjainak, majd figyelmét megfogja egy festmény a háttérben, melyet - mint kiderül - az egyik tanítvány hozott ki a raktárból, és amit még ő festett régebben. Amint meglátja, a látványba beleremeg, érezhetően emlékek tömkelege gyülemlik fel benne, az elkövetkezendő két órában pedig ennek a festménynek a létrejöttét láthatjuk. Pontosabban: mindazt, ami inspirációul szolgált. Marianne visszaemlékszik a történtekre, amikor is egy a nagyvárosi forgatagtól távol eső francia szigetre érkezett, hogy megfesse a fiatal Héloïse portréját azzal a céllal, hogy férjez adják őt egy milánói férfiúhoz. A festményt titokban kellett elkészítenie, lévén a lány őelőtte már több festőt elküldött melegebb éghajlatra. Tisztes távolból, lopva kell tehát ellesnie a jellemző arcvonásokat, hogy még időben el tudja készíteni a művet. 

Lopva alkotni - már ez is érdekes ötletnek bizonyulhat egy filmhez, Sciamma azonban ezekből az elharapott pillantásokból egy olyan történetet álmodott vászonra, amely két ember szerelmét mutatja be és azt, hogy sokszor bármennyire fájdalmas, az emlékek azok, amelyekből táplálkozhatunk, amelyek erőt adhatnak. Emlékezni szükséges - állítja a film. Még akkor is, ha a szívünk beleszakad.

Marianna és Héloïse szerelmének felfestésében a vonzódási folyamat apró mozzanatai azok, amelyek igazán fontosak és amelyek igazán lehengerlő hatással bírtak rám. Sciamma nem sieti el ezeket a jeleneteket, a két lány között lévő kémiát lassan építi fel - először csak hagyva, hadd súrlódjon egymáshoz a két jellem, majd finoman háttérbe vonul, jöjjön csak magától az a szikra. A szikra pedig jön - lassan, biztosan -, amolyan keresetlen természetességgel. De annál kérlelhetetlenebbül. Két olyan karakter között történik meg mindez, akik először palástolni próbálják egymás, és úgy en bloc az emberek elől saját jellemüket, majd szép lassan megnyilvánulnak és a kezdeti jégcsap engedni kezd. Mind Adele Haenel (Héloïse szerepében), mind pedig Noémie Merlant (Marianna szerepében) finom mimikával, apró részletekkel érzékeltetik ezt a távolságtartást, miközben lassan, de biztosan érzékeltetik, mindketten ugyanarra a személyes szabadságra, felszabadultságra vágynak, melyet aztán egymás társaságában lelnek meg. 

Sciamma filmje nem olyan végletesen naturalista, mint például az Adele élete volt, bár alapvetően nem áll a két film olyan távol egymástól. Egyik alkotás sem az egyneműek egymás iránti vonzalmára hivatott helyezni a hangsúlyt, inkább azt próbálják visszafejteni, hogy miként alakul ki a szerelem maga két ember között, akik épphogy megismerkedtek és hogy végül miként próbálja a két fél mindezt feldolgozni. Míg az Adele már-már dokumentarista stílusban prezentálja mindezt, addig a Portré... gyönyörű tájképekkel, hivalkodástól mentes, ám annál pompásabb kompozíciókkal és árulkodó gesztusokkal, sokatmondó pillantásokkal teszi ezt. Finomra ívelt, letisztult darab, amelyben mindvégig össze vagyunk ugyan zárva három lánnyal (Marianna és Héloïse mellett ugyanis ott van a szobalány is, akinek szintén igyekszik megfelelő figyelmet szentelni a film), de soha nem éreztem vontatottnak, unalmasnak. Épp ellenkezőleg: a feszültség mindvégig jelen van, a levegőben. Egymás felismerésének és megismerésének a feszültsége. Mutassa ezt be a rendezőnő akár egy közös kábítószerezéssel, felolvasással, vagy egyéb játékkal. 

Sciamma nem fáraszt minket egyéb mellékszálakkal, nem akarja elvonni a figyelmünket. A képzeletbeli nagyítójával mindegyre a szerelmet fürkészi, miközben itt-ott azért elszór egy-két érdekességet arról is, milyen lehetett nőnek lenni a tizennyolcadik században, valamint felsejlik a férfi-női viszonyok mibenléte, a kötöttség, a nem várt anyaság okozta problémák. Ugyanígy a háttérben munkálkodik az alkotó és alkotás közti kapcsolat is: Marianne többszöri nekirugaszkodásra sem képes úgy megfesteni Héloïse portréját, hogy az képes legyen visszaadni azokat a jellemvonásokat, melyek a lány tulajdonát képezik (ezért mindig újat kezd). Hogyan adózzunk valaki személyiségének méltóképp? Megismerni, majd megfesteni talán nem is olyan egyszerű dolog - le kell hatolni egészen a személy esszenciájáig, hogy ezt megtegyük. Ami Marianne-nak - ha nagy lelki szenvedések árán is - de sikerült. Ahogyan Sciammának is sikerült esszenciájára lebontania azt a nagybetűs vonzalmat, amely két ember között jöhet létre. És bár sok szép szerelmesfilm készült az elmúlt években (akár gondoljunk a Szólíts a neveden-re, A víz érintésére, vagy az Adele életére), bensőségességével, finoman pajzán humorával (figyeljük csak azt a tükröt!), belülről fakadó szépségével és személyes hangvételével sikerült úgy megfogalmaznia gondolatait, ahogyan másnak nem. Az az utolsó jelenet pedig úgy mesteri, ahogy van. Gyönyörű film.