Time Goes By

Quo Vadis 1951

2019. december 15. 13:42 - Time Goes By

8 Oscar-díjra jelölték az 50-es években rendkívül népszerű műfaj, az ún. szandálos, vallásos, színes epikus filmek egyik legismertebb és a műfaj népszerűségét elindító darabját, a Quo Vadist. Nem véletlenül voltak nagyon népszerűek ezek az epikus filmek, hiszen általában nagy költségvetésű és nagy léptékű, mindent elsöprő látványosságra építő, hatalmas díszletekkel dolgozó, erőteljes érzelmeket kiváltó, a megszokottnál hosszabb játékidejű és gyakran híres és válogatott színészcsapattal, stábbal dolgozó produkciók voltak, ami alól nem kivétel a Quo Vadis sem, ami megjelenésekor az addigi legdrágább filmnek számított a több, mint 7 millió dolláros budgetjével. A történet az őrült Néró császár uralkodása alatt i.sz. 64-68-ban játszódik az ókori Rómában a keresztényüldözések időszakában. A film legfontosabb szerepeit olyan népszerű színészek játszották, mint Robert Taylor, Deborah Kerr, Peter Ustinov.

Marcus Vinicius tábornok (Robert Taylor) három évi sikeresen megvívott háborúzás után tér vissza Rómába. Egy már visszavonult idős tábornok, Aulus Platutius (Felix Aylmer) udvarában találkozik vendéglátója mostohalányával, Lygiával (Deborah Kerr). Marcusnak azonnal megtetszik a nő, akiről nem tudja, hogy az ebben az időszakban egyre népszerűbbé váló új vallás, a kereszténység követője. Bár Lygia Platutius udvarában nőtt fel gyerekkorától kezdve, hivatalosan azonban a római császár politikai túsza, ezért Marcus, a császár udvarában befolyásosnak számító nagybátyja, Petronius (Leo Genn) segítségével ráveszi Néró császárt (Peter Ustinov), hogy hadi szolgálataiért ajándékozza neki a fiatal nőt, nyilvánvalóan nem minden hátsó szándék nélkül. Lygia neheztel Marcusra az egyezség miatt, de a későbbiekben beleszeret a férfibe, akinek felkelti az érdeklődését a keresztény vallás iránt is, annak ellenére, hogy kezdetben Marcust ez a legkevésbé sem érdekli. Idővel azonban kereszténnyé válik a vallás követői számára nehéz és veszélyes időszakban, nem sokkal azelőtt, hogy Néró felgyújtja Rómát, amivel majd a keresztényeket vádolja meg…A film elkészítésének nagyon hosszú története volt, ami még a ’30-as évek végén kezdődött. Az MGM stúdió ekkor szerezte meg Henryk Sienkiewicz lengyel író világhírű, 1896-os regényének megfilmesítési jogait. Úgy tervezték, hogy Orson Welles és Marlene Dietrich játszák a történet szerelmes párját, Charles Laughton pedig Néró császárt. A későbbiekben, 1949-ben már a második variációt jelentették be, amit John Huston rendezésében és Gregory Peck, Elizabeth Taylor főszereplésével láthattunk volna. Végül 1951-ben alakult ki a végleges változat, immár Robert Taylorral, Deborah kerrel, Peter Ustinovval a főszerepekben és Mervyn LeRoy rendezésével. A film számos jelenetét Angliában és Olaszországban forgatták, ezért rengeteg angol és olasz stábtag és statiszta látható benne, többek között olyan későbbi sztárok, mint Sophia Loren és Bud Spencer kredit nélküli szerepekben, miközben az egyik rendező asszisztenst úgy hívták, hogy Sergio Leone.

A Quo Vadis a régi epikus filmek egyik tipikus példája. Valós történelmi helyszínen és időszakban játszódik, miközben valós történelmi eseményt dolgoz fel, ami ez esetben a keresztény vallás felemelkedése és a keresztényüldözések, amibe kitalált történetszálakat is fűz. Főszereplői heroikus és/vagy történelmi figurák, császárok, próféták, hadvezérek részben valós, részben fiktív szereplőkkel. Történetében erős, sőt központi szerepet játszik a vallás és olyan eseményeket mutat be, ami valamilyen szempontból meghatározta, esetleg megváltoztatta az emberiség vagy egy adott közösség további sorsát. A hollywoodi epikus művek többségére jellemző szentimentalizmus, pátoszosság és grandiózusság szinte kötelezően több-kevesebb giccsességet eredményezett, azonban ez a közönséget soha nem zavarta, amit mutat ezen filmek órási népszerűsége is, és ami miatt a kritikusok is általában megbocsátóbbak a hibáikkal szemben. A Quo Vadisban központi szerepet játszik a vallás, és mint minden ilyen típusú régi filmben, úgy itt is fennáll az a kockázat, hogy túl prédikálónak, pátosszal telinek tűnhet, aminek érzete idővel csak exponenciálisan fokozódik. Az, hogy ezt ki mennyire tartja soknak vagy zavarónak, nyilván attól is függ, hogy ki mennyire és hogyan vallásos. Sőt, akár politikai oldalak szerint is megosztó lehet, hiszen politikai párhuzamokat is lehet vonni a manapság a világ egyes pontjain, pl. Nyugat-Európában és a muszlim világ nagy részében érzékelhető keresztényüldözések között, még ha ezek mértéke és formája roppant eltérő és változatos lehet a gúnyolódástól és megalázástól a keresztény közösségek ellen irányuló tömeggyilkosságokig és lényegében népirtásig bezárólag. Az a fura helyzet áll fenn a Quo Vadis esetében, hogy bár a filmen szemmel láthatóan erősen nyomot hagyott az idő vasfoga és egy mai nézőnek meglehetősen teátrálisnak tűnhet, azonban az általa bemutatott témára akár azt is mondhatnánk, hogy aktuálisabb, mint valaha volt Néró óta. Vagy legalábbis a kommunizmus bukása óta, mivel a mai kor erőszakos és arrogáns, dekadens liberalizmusával is erős párhuzamokat fedezhetünk fel benne, amikor bárkit keresztre feszítenek ideológiai okok miatt. Lehetőség szerint minél kegyetlenebbül, fejjel lefelé. Miközben a másik oldal pátosszossága és beszűkült naivsága és/vagy hipokritasága is roppant idegesítő lehet esetenként, bár a filmnek ez utóbbi nyilvánvalóan nem állt szándékában, azonban műfajánál fogva ez szinte elkerülhetetlen volt. 

A Quo Vadis keresztény szempontból mutatja be az ókori Róma dekadenciáját a történetben fontos szerepet játszó promiszkuitás, szabados szexuális életen és orgiákon keresztül, ahol ráadásul rabszolgasorban tartott embereket használnak szexuális vágyak kielégítésére, mint manapság valamilyen dildót vagy felfújható guminőt. Ezzel nemcsak az erkölcstelenség bűnét követik el, de mindezt súlyosbítják a rabszolgatartással, ami szintén ellentmond minden keresztényi törvénynek. Az ókori Róma ráadásul moralitás szempontjából az egyik legszélsőségesebb és legsötétebb időszakát élte Néró császár korában, amikor mindez még kontrolálhatatlan őrülettel is párosult, ahol az egyén minden korábbi érdeme egy másodperc alatt válhat semmissé. Ezzel a kegyetlen és mindeki számára veszélyes őrülettel áll éles kontrasztban a keresztények tisztasága és ártatlansága, akik még a kínhalálban is istenhez fohászkodva énekelnek. Marcus Vinicius karaktere mutatja azt az utat, amit a világnak és az emberiségnek be kell járnia, hiszen ő kezdetben a dekadens és ezen tulajdonsága miatt szükségszerűen a bukásra ítélt pogány Róma megtestesítőjeként látható, hogy aztán a történet végén már a jövőt jelentő kereszténységet képviselje.Nagyon hasonlót szimbolizál a film címe, a Quo Vadis is, ami latinul azt jelenti, hogy „hová mész?”. A hagyomány szerint a vértanúság elől Rómából menekülő Péter apostol a Via Appián találkozott a feltámadott Jézussal, és megkérdezte tőle, hogy „Quo vadis, Domine?” Jézus pedig azt felelte rá, hogy „Rómába, hogy Péter helyett megint keresztre feszítsenek.” Péter ezen szavak hatására megfordult és a biztos kínhalál tudatában visszatért a városba, ahol fejjel lefelé keresztre feszítették. Ez a történet természetesen a filmben is megjelenik.  

A közel 3 órás játékidőt jelentő forgatókönyvet Henryk Sienkiewicz azonos című regénye lapján S. N. Behrman, Sonya Levien és John Lee Mahin írták. Mint általában adaptációk esetén, úgy a Quo Vadisra is igaz az a megállapítás, hogy a regény jobb, mint a film, aminek ez esetben az a legfőbb oka, hogy a regény túl sok olyan kisebb részletet meg akarták jeleníteni a vásznon, ami a regényhez igen, de a filmhez nem sokat extrát tett hozzá, és inkább csak lelassították az ütemét.

Mint minden hollywoodi filmben, úgy a Quo Vadisban is egy központi romantikus történettel szándékoztak eladni a film valódi, vallásos keresztény üzenetét. A pár tagjai kezdetben két nagyon különböző dolgot értenek a szerelem alatt: a pogány Marcus a testi, míg a keresztény Lygia a lélek örömét, amely felállás egyben a pogány Róma és a keresztény Új Világ szembenállását is szimbolizálja. A két szereplő további tulajdonságai is ennek a leosztásnak megfelelőek, Marcus harsány férfiassága, gazdagsága áll szemben a Lygiára jellemző keresztényi visszafogottsággal, szerénységgel, hogy aztán a dekadens őrület miatt összeomló birodalom közepette Marcus is felfedezze a világ valódi értékeit.A film karakterizálása nem túl összetett, mivel szinte minden fontosabb szereplőnek az a legfontosabb feladata, hogy szimbolizáljon valamit ebben a vallásos, történelmi drámában. A színészek alakítása nagyon vegyes volt. Régi epikus vallásos filmeknél szinte elkerülhetetlen az old school típusú mesterkélt és pátoszos játék, amire itt is bőven van példa, ugyanakkor néhányan kifejezetten szórakoztatóak voltak karaktereikben.

Marcus kezdetben egy olyan antihős, akit a szexuális vágyai vezérelnek. Egy szexuális ragadozó, ahogy ma mondanánk, aki nem ismer se istent, se embert, csak a szexuális vágyainak kielégítése jár a fejében, hogy a végén elérje azt a tiszta keresztényi állapotot, amit Lygia képvisel. Marcus ekkor antihősből hőssé válik, miközben a keresztényellenes őrülettel is meg kell küzdeniük valamilyen formában. Marcus átalakulása azt az utat szimbolizálja, ami az istennek tetsző és üdvözítő életethez vezet. Az a filmben nem igazán derül ki, hogy Lygia miért is szeret bele Marcusba, amikor a férfi kezdetben semmilyen jó tulajdonságot nem mutat, azt leszámítva, hogy roppant jóképű. A könyvben Lygia érzékeli Marcus lelke mélyén lévő jót, és azt akarja előhozni belőle, hogy megmenthesse azt a kereszténység segítségével. Robert Taylor (Kaméliás hölgy 1936, Waterloo Bridge 1940) már talán túl volt karrierje csúcsán, miközben Deborah Kerr itt még pályafutása elején járt, a legjelentősebb filmjei még csak ezután jönnek majd (Most és mindörökké 1953, Félévente randevú 1957). Taylor ennek megfelelően rutinosan hozta azt, amit a karaktere megkövetelt, Kerr játéka viszont meglehetősen gyenge és esetenként kissé idegesítő volt, ami leginkább a szövegmondásában tűnik fel.

Néró jelképezi az őrült és kegyetlen dekadens keresztényellenességet. Ebbe a karakterbe nyugodtan beleképzelhetjük a történelem összes vallásellenes, illetve azon belül is leginkább csak keresztényellenes szereplőt. A film egyik legérdekesebb eleme volt Néró császárt játszó Peter Ustinov (Nem vagyunk angyalok 1955) alakítása, ami annak ellenére szórakoztató, hogy játéka végtelenül túlzó, azonban kiválóan jelenítette meg a császár kegyetlen és gyerekes oldalát egyaránt:Szintén a pogány római dekadenciát, de annak egy szimpatikusabb, kifinomultabb és humanistább vonulatát képviseli a filmben Marcus nagybátyja, a művelt és intelligens Petronius, amely szerepéért Leo Gennt ugyanúgy Oscar-díjra jelölték, mint Ustinovot. Jelölése megérdemelt, szerintem ő nyújtotta a film legjobb színészi alakítását, már csak azért is, mert ő a többiekhez képest visszafogottan és méltóságteljesen játszott. Petronius „igazi” promiszkuis pogány rómaiként él, aki szexrabszolgát tart, és akit megkorbácsoltat, ha az ellentmond neki. De ez inkább csak jelképes nála, mivel a csinos nő bőrének nem eshet semmi baja. Petronius a történet során beleszeret rabszolgájába, azaz az addig tárgyként kezelt élvezeti cikk teljes értékű emberré válik szemében, miközben ráébred arra is, hogy az a világ, aminek ő is a részét képezi, bűnei miatt szükségszerűen bukásra ítéltetett.  

A többi mellékszereplő játéka már inkább a gyenge kategóriába esik, bár különböző okok miatt. A legszörnyűbb talán Péter apostolt játszó Finley Currie volt, akinek alakítása megtestesítette azt a régi típusú mesterkélt és teátrális színészi játékot, ami manapság már zavaró a modern közönség számára, ami itt ráadásul párosult a régi epikus filmekre jellemző túlzott pátosszal. Pompaeat, Néró feleségét alakító Patricia Laffan sem volt sokkal jobb. Laffan játékán ugyanis rettenetesen érződik, hogy nagyon szexis akar lenni, emiatt aztán végtelenül merevvé vált.

Rózsa Miklós szerezte a korabeli epikus filmekre jellemző erőteljes érzelmeket kiváltó szándékozó, drámai nagyzenekari pátosszal teli zenét, aki a későbbiekben több hasonló műfajú filmben is dolgozott (Ben-Hur 1959, El Cid 1961, King of Kings 1961 stb). Mivel ókori római zene nem maradt fenn, ezért ókori görög és zsidó dallamtöredékeket használt fel a Quo Vadishoz. Bár Oscar-díjra jelölték ezért, később mégis a csalódottságának adott hangot, mert úgy érezte, hogy a filmben rosszul használták fel zenéjét, mivel számos esetben a hangeffekteket részesítették előnyben a háttérzenével szemben, vagy olyan halkan keverték be, hogy alig volt hallható az eredeti moziverzióban.Robert Surtees operatőr is Oscar-jelölést szerzett legjobb színes fényképezés kategóriában, amit majd később, a Ben-Hurért nyer el ő is, Rózsa Miklóshoz hasonlóan. A színes fényképezés ekkoriban még óriási technikai kihívásnak számított a hatalmas és nehezen mozgatható, nem mellesleg nagyon drága színes kamerák miatt, azonban Surtees túl tudott lépni a technikai nehézségeken és a műfajnak megfelelően színpompás és grandiózus látványvilágot adott a Quo Vadisnak még a CGI előtti időkben. Sajnos mára már a Technicolor színek kissé megkoptak, egy felújítás erősen ráférne. A film kosztüm és díszlettervezőit is Oscarra jelölték autentikus, látványos és színpompás végeredményt jelentő munkájukért.   

Mervyn LeRoy rendező szemmel láthatóan azzal foglalkozott a legtöbbet, hogy minél grandiózusabb képeket adjon az ókori Rómáról és a tömegről, amely grandiózusság az epikus történelmi filmek elengedhetetlen összetevője. Ennek eredményeként a történet végén, az arénában játszódó jelenetek a mai napig is fantasztikusak. Mindemellett azonban így kicsit elsikkadt az a szempont, aminek a legfontosabbnak kellene lennie: egy érdekesebb történet izgalmasabb felépítése, mert erre a sztorira meglehetősen soknak érződik a 3 óra játékidő, ami miatt az üteme is túl lassúvá válik esetenként. Ettől függetlenül a Quo Vadis otthagyta lenyomatát a filmtörténelemben, mint a szandálos vallásos filmek úttörője, ami nélkül nem jöhettek volna létre olyan későbbi filmek, mint pl. a Ben-Hur.

Értékelés: 7/10

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr7015348508

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2020.07.31. 10:30:14

Ahogy több kereszténységről szóló filmnél, ennél is az a fő bajom, hogy alig szólnak a kereszténységről... Ellenpéldának ott a Ben Hur, ahol nem sokat foglalkoztak vele kimondva és mégis egy keresztényi gondolat lett a központi téma. Már nem emlékszem annyira a regényre, de ott mintha fontosabb szerepett kapott volna.

Emlékszem viszont az 1932-es A kereszt jele c. DeMille-filmre, szerintem az minden szempontból ütősebb volt ennél. Kicsit öregebb, de annyira pre-code, hogy állítólag a sikere az egyik fő tényezője volt az új etikai elveknek. :D

Végül az epikusságát is kicsit hiányoltam a filmnek, kevés volt nekem a grandiózus tömejelenet.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2020.07.31. 10:40:25

@Liberális Artúr: Ez sok keresztény témájú film esetén igaz, és itt is egy kicsit, mivel ez egy nyilvánvalóan egy politikai üzenettel rendelkező film volt az 50-es évek amerikájában, amiben a római antikeresztény dekadencia értsd az elnyomó és vallásellenes baloldali liberalizmus jelképezte a tiszta és erkölcsös kerszténységgel, azaz konzervatív politika és társadalommal szemben. Mindazonáltal azért van benne némi valódi keresztény üzenet is. Az erőszakmentesség, az rabszolgatartás-ellenesség, a szexuális dekadencia elutasítása stb. De való igaz, hogy nem annyira vallási, hanem sokkal inkább politikai indíttatású volt ez a film. És az is igaz, hogy nem annyira epikus hatású vagy jellegű, mint ami elvárható lenne, és aminek azt hiszem nagyrészt a forgatókönyve, a korlűtozottab története az oka.
süti beállítások módosítása