Woody Allen munkásságát nehéz megítélni és értékelni anélkül, hogy ne vegyük figyelembe az őt ért vádakat. Ezzel láthatóan a legújabb filmjét forgalmazó Amazon is egyetért, hiszen szépen kiszálltak a rendezővel kötött szerződésből (mely szerint még több filmet készítettek volna együtt), amiért kicsit érthetően (kicsit nem) maga Woody Allen is kissé megorrolt rájuk. Allen esete nagyon jól magába foglalja a Weinstein-botrány által berobbant #metoo-mozgalmat: adott egy remek kvalitásokkal bíró író/rendező, akinek az őt ért vádak miatt szépen az egész karrierje megkérdőjeleződik. Mégpedig igencsak tekintélyes karrier az övé, hiszen a hetvenes évek óta egy-két év kivételével minden évben lerakott egy-egy filmet az asztalra, köztük pedig rengeteg olyat, melyet klasszikusként aposztrofálhatunk. Annie Hall, Hanna és nővérei, Manhattan, Szerelem és halál, Egy másik asszony, Bűnök és vétkek. 

Allen-t persze láthatóan kevéssé feszélyezi a körülötte kialakult heves vita, hiszen a következő filmje (mely Rifkin's Festival címre hallgat) már be van tárazva a következő évre. Más kérdés, hogy egyre inkább az érezhető az alkotásain, hogy nem feltétlen amiatt készíti ezeket a filmeket, mert annyi mondandója van a körülötte lévő világról, hanem inkább azért, mert nem akar leállni. Persze ehhez hozzá kell tenni, Woody-t már egy ideje nem azért szeretjük, mert olyan jól tartja a lépést a világgal és amiért olyan jó érzékkel képes reflektálni a körülöttünk lévő történésekre, hanem éppen ellenkezőleg: újkori filmjei mind szeretnivalóan régimódiak, múltba révedőek. Múltba révedők úgy is, hogy olykor azért észbe kap és igyekszik felülvizsgálni saját magát - ahogyan azt tette a 2011-es Éjfélkor Párizsban című filmben. Akárhogy is, ez a múltba merengés mindig kölcsönöz az alkotásainak egyfajta sajátos vonzerőt.

Nem meglepő módon a rendező legújabb filmje is képtelen a jelent nézni, bár esetünkben elvileg a kétezer-tízes években járunk. Az Egy esős nap New Yorkban egy fiatal párról szól, akik New Yorkba utaznak, mivel a lány, Ashleigh (Elle Fanning) lehetőséget kapott, hogy egy nagymenő, általa nagyra tartott filmrendezővel interjút készítsen. A fiú, Gatsby (Timothée Chalamet) amúgy is visszavágyott már New York-ba, így örül a hirtelen jött kiruccanásnak, el is kezdi tervezgetni, hogy milyen éttermekbe fognak menni és milyen romantikus lesz kettesben. Igen ám, de az események cseppet sem úgy alakulnak, ahogyan azt ők eltervezték. A lányt magával ragadja a sztárvilág, a fiú pedig mindeközben búsan mereng és újra összefut egy régi ismerőssel.

Ismételten terítékre kerül tehát New York feltétel nélküli imádata, valamint a férfi-nő problémák, amiről már oly sokszor ellamentált a rendező pályafutása során, viszont sajnálatos módon ezúttal az éves rutin mellől ki lett spórolva a szellem és a kreativitás. Habár mind a dialógusok, mind pedig maga az alaphelyzet és a kísérőül szolgáló zene hamisítatlanul Woody Allen-i, végeredményében rendkívül gyengének hat. A dialógusok ahelyett, hogy sziporkázóak lennének, inkább modorosak (kiváltképp Gatsby narrációja) és csak néhol üti fel a fejét egy-két értékelhetőbb poén. A karakterek is csupán önmaguk lazán felskiccelt változatának hatnak: mindkét főszereplő a jól ismert rendezői karaktertárból merítenek anélkül, hogy igazán életre keltenék ezeket a jellemeket. Gatsby egyszerre sznob és lezser, aki rendkívül művelt, ugyanakkor bevallása szerint Henry James műveivel altatni lehet, ezen felül pedig a film nagy részét idegesen, cigiszipkával a szájában tölti, miközben barátnője távollétére panaszkodik, Chalamet-nek pedig jól áll ez a kultúrsznoboskodó lezserség. A lány ezzel szemben bevállalós és szégyellős egyszerre, aki amilyen szép és okos, olyannyira megbízhatatlan. Külön fájó, hogy az ő karaktere még Gatsbyéhez képest is langyosabban megírtnak és hálátlannak éreztem: nem jutott neki más, mint hogy izgatottan feszengjen és mosolyogja át magát egyik jelenetből a másikba, miközben hogy hogy nem belekeveredik egy afférba. Kettejük kapcsolatával ennek ellenére akár még kezdhetett is volna valamit a film, bemutathatta volna, hogy mégis mi működött annyira kettejük viszonyában, ehelyett inkább arra helyezte Woody a hangsúlyt, hogy miként sodródnak magatehetetlenül az árral párhuzamosan, lényegében egymástól függetlenül.

A másfél órás játékidővel rendelkező filmet át- és áthatják a rendezőre jellemző motívumok, ám ezek a motívumok csupán üres vázaknak hatnak. Hiába beszélgetnek itt a filmtörténet nagyjairól, nem ad hozzá semmit a történethez, hiába mereng hősünk arról, hogy milyen jó lehet New Yorkban az élet és hiába ücsörög csapzott hajjal a bárzongora mellett, valahogy az egész olyan maníroskodó. A legtöbb jeleneten azt éreztem, hogy Woody Allen félálomban rendezi az egészet, amit tényleg csak akkor lehet megbocsátani, ha olyan filmszerető vagy, aki kiváltképp imádja a rendező filmjeit. Nagyon sajnálom például, hogy az a szikra, ami érezhető volt a Café Society esetében, most teljesen elhalványult, ahogy azt is sajnálom, hogy itt nem volt egy Kristen Stewart, aki valahogy mentette volna a menthetőt. Mert bár nincs ellenvetésem Elle Fanning ellen (egyéb filmekben rendre bizonyítja tehetségét), de a rendező érezhetően nem tudott semmit sem kezdeni akár a karakterét, akár magát a színészi játékot nézzük, csak a külsőségeket, a kliséket látta benne. Valamelyest hálásabb, viccesebb szerep jutott vele szemben Selena Gomeznek, aki Gatsby régi ismerősét formálja, meg és aki szabadszájúságával és őszinteségével valamelyest üdítő színfoltot visz a szürkeségbe. És igen, tudom, Jude Law és Liev Schrieber is tiszteletét teszi a filmben, de szerepüket elhanyagolhatónak éreztem. Még úgy is, hogy Jude Law hozza a szokásosan sármos formáját, Schrieber pedig hitelesen hozza az alkoholista, önmagával viaskodó művészfilm-rendező figuráját.

Mindebből fakadóan szomorúan konstatáltam, hogy az Egy esős nap New Yorkban vitathatatlanul Allen gyengébb filmjeinek táborát erősíti. A legtöbb elemét korábban már láttuk, és ez a legtöbb elem ezúttal kevéssé hatásos, kevéssé játékos és szórakoztató, mint korábban volt, arról nem is beszélve, hogy hiába játszódik a jelenben, valahogy képtelen elkapni azt, hogy hogyan is beszélnek a fiatalok, de persze ez utóbbi inkább már csak szőrszálhasogatás. Az egész filmről süt a fakóság (hiába tol be Vittorio Storaro néhol egy kis narancssárgát), az élet- és ihlettelenség, valamint az, hogy ez már csak úgy rutinból ment, szorgalomból és nem szenvedélyből. Ennek ellenére persze, jómagam kevéssé tudok rá haragudni, hiszen gyenge Woody Allen is jobb, mint az, ha egyáltalán nem lenne Woody Allen. De attól még: bárcsak sokkal jobb lett volna ez.