Woody Allen mindig is megosztó személyiség volt, legyen szó azon filmjeiről, amikben még szerepelt, és azokról, amiket már csak rendezőként vállalt. Őt vagy szeretik, vagy utálják az emberek, nincs köztes állapot, nincs „elvagyok vele” kategória. Én mindig is csíptem a humorát, valamint a filmjei hangulatát, és ez utóbbi főleg azon filmjeire igaz, amikben már nem szerepelt. Igaz, hogy a legnagyobb kedvencem tőle, az Annie Hall, pont olyan, aminek ő a főszereplője, de akkor is… van valami a filmjei atmoszférájában, abban, ahogy elmeséli a történetét, ami azonnal beszippant és szimplán jól esik nézni azt a másfél órát, 100 percet, vagy akár egy még hosszabb játékidőt. Legújabb alkotása, az Egy esős nap New Yorkban, pedig ennek a tökéletes megtestesítője.

Creativ3Form: Történetünk központjában egy fiatal szerelmespár áll, akik élvezik az életet, rengeteg mindenért rajonganak, és úgy hozta a sors, hogy egymásra találtak. Gatsby (Timothée Chalamet) egy intelligens, rengeteg mindenhez értő fiatalember, aki nem igazán találja a helyét a világban olyan értelemben, hogy még nem nagyon tudta eldönteni, mit is akar valójában mi is az, ami a legnagyobb boldogságot okozná neki az életben. Ellenben barátnője Ashleigh (Elle Fanning) újságíró szeretne lenni, és egy a főiskolától kapott lehetőséget kihasználván New Yorkba utazik – egészen pontosan utaznak – hogy interjút készíthessen az egyik kedvenc filmrendezőjével. Előre eltervezik a hétvégét, remek programokat találnak ki, ám aztán a sors okozta véletlenek sokasága, valamint az a fránya New York-i eső különválasztja a szerelmespárt, ám mindkettőjük számára – bár ekkor ezt ők még nem tudják – ez lesz a legjobb dolog, ami történhetett.

Woody Allen mindig is fantasztikus mesélő volt, képes volt a legegyszerűbb jelenetet is olyan atmoszférával ellátni, hogyha a karakter teszem azt csak sétált az esőben, már az akkora erővel rendelkezett, hogy nem tudott az ember, vagy legalább is én, ne széles vigyorral az arcán ülni. Ez ennél a filmnél is így van. Sőt. Ez a film egy szerelmes levél New York részére. Timothée Chalamet karakterével kapcsolatban végig azon morfondíroztam, hogy nem más ő, mint a fiatalkori Woody Allen, aki éppen itt, a szemünk láttára szeret bele teljesen a városba és dönti el, hogy múzsaként fogja felhasználni az élete nagy részében. Ezt a szerelmi vallomást pedig egy fantasztikusan megírt, remek monológokkal ellátott és pazar humorral felruházott történetben meséli el. Míg Gatsby a város kínálta lehetőségekben, úgy mint a Central Park, különféle múzeumok, kiállítások stb. látja meg a szépséget és az élvezetet, addig a barátnője Ashleigh, a partykban, és a különféle embertípusokban talál önmagára. Bármelyik oldalt is nézem, minden történés, minden helyszín, minden szereplő szerelmes a másikba, bárhová is visz a karakterek útja, megtalálják benne önmagukat és azt, hogy mit is szeretnének valójában. Bár bosszankodnak, hogy a hétvége nem úgy alakult, ahogy eltervezték, és ahogy szerették volna, de mindketten olyan élményeket és tapasztalatokat szereznek, amiket egymás oldalán nem tudtak volna megélni. És Woody Allen ezt a történetet, ezt a szerelmi vallomást New York iránt mesélte el úgy, ahogy csak ő képes rá. Ehhez pedig nem csak maga a város, az egyfolytában csordogáló eső, valamint a remek zene járult hozzá, hanem a fantasztikus színészek is. Timothée Chalamet már évekkel ezelőtt, a Szólíts a neveden filmmel letette a névjegyét Hollywoodban és bizonyította, hogy a jövő generációjának legnagyobb színésze lesz, Elle Fanning pedig hozza a tőle már-már szokásossá vált bájt, és egy olyan, állandóan jelen lévő vigyort, amitől kis túlzással élve, de lángra kapott a vászon. Aki eddig nem volt szerelmes ebbe a lányba, annak van egy hírem. Valamint az olyan színészek is, mint Cherry Jones (Gatsby anyja), Liev Schreiber (Roland Pollard a rendező, Ellen Fanning karakterének interjú alanya), Jude Law (Pollard filmjeinek forgatókönyv írója), Selene Gomes (Shannon, Gatsby gyerekkori barátnőjének kishúga) jól hozzák a szerepüket, látni, érezni rajtuk, hogy élvezték a forgatást.

Lehet Woody Allen stílusát szeretni vagy utálni, el lehet ítélni a hétköznapi dolgaiért és botrányaiért mint ember, de számomra ez a filmje az egyik személyes kedvenc lett, mert ahogy a vetítés után beszéltük a kolléganővel, nem szeretjük az esőt, és New York se vonzott minket soha…de ezután a film után, már vettük is volna a repjegyet. 10/10

kultúrfaló: Az Egy esős nap New Yorkban kettős szerepet tölt be: egyrészt Woody Allen újabb fejhajtása kedvenc városa előtt, másrészt egy kapcsolat utolsó óráit mutatja be közel sem hagyományos módon. Itt nincsenek nagy veszekedések, ajtócsapkodások, valójából a főszereplő páros alig tölt néhány percet együtt a filmvásznon. Fiatalok, előttük áll még az élet, az eljövendő szerelmek, ráadásul még azt is ki kell találniuk, mihez kezdenek az életükkel az egyetemen és onnan kikerülve.  

Ehhez pedig remek aláfestésként szolgál a hol esős, hol ködös, néha pedig álmos város. New York, amely sosem pihen, most mégis egy olyan oldalát láthatjuk meg, amit nagyon ritkán, vagy talán még sosem. És ez az új változata nagyon jó háttérként szolgál Woody Allen szerelemről szóló meséjének. 

Mert nem csak a főhőseink szerelmesek, hanem minden vászonra kerülő, csak közel sem biztos, hogy a megfelelő emberbe. Van olyan, aki azt hiszi, hogy új múzsára lelt; valaki rájön, hogy házastársa félrelép; valaki pedig csak egy újabb trófeára vágyik.  Woody Allen pedig nagyszerű történetmesélő, és hiába csordogál viszonylag álmatagon a cselekmény, egy pillanatig sem bánjuk az újabb esőcseppeket; azt, hogy hőseink meg-meg állnak az egyik múzeumban egy festmény előtt; vagy a közelgő házasságuk előtt bizonytalanodnak el, a néha lágy, kellemes bárzongora kellemes aláfestésként szolgál a vívódásukhoz. 

Az élet is pont olyan, mint New Yorknak ez a különleges változata. Nem ragyoghat mindig a nap, nem lehetünk mindig a topon, mindenkinek szüksége van néha pihenőre, holtpontra, hogy aztán új erőre kapva folytathassa az életét.  Sosem akartam eljutni, de a film után rögtön indultam volna....9/10

A film MAFAB adatlapja