We Love Budapest: Jövőre jelenik meg a Szabó Benedek és a Galaxisok következő nagylemeze, ami egy ideje már gépről gépre jár a neten. Ez zavar, de nem tudsz tenni ellene semmit, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is közöd van a kiszivárogtatáshoz?

Szabó Benedek: Az új, egyébként Cím nélküli ötödik lemez című nagylemez 2020. január 15-én jelenik meg, de azt a verziót még senki sem hallotta. Ami a neten terjed, az még „csak” az album demója, amit egyedül vettem fel, otthon, egy laptoppal, a lemezre pedig már a zenekari változat került, egy másik felvétel, amit a demo alapján, profi stúdiókörülmények között rögzítettünk. 

Abban, hogy felkerült a netre a demo, én is aktív résztvevő voltam. Amikor idén augusztusban a Dürerben koncertet adtunk, az early bird jegyesek bónuszként megkapták ajándékba kazettán, az egyik ismerősöm meg feltette a netre, ahonnan le is lehetett tölteni. Nem ellenkeztünk, sőt támogattuk a dolgot. Nem rossz az, ha a rajongók előre megismerik a következő lemez számait. De hangsúlyoznám, az még nem a lemezverzió, hanem a demo. Az album sokkal jobban fog szólni, és lesznek rajta olyan hangszerelési megoldások, amik a demón, érthető okból, még nem szerepeltek. De a számsorrend azért ugyanaz.

WLB: Mit tud majd az album? Hova helyeznéd el a zenekartörténeti folyamaton belül?

Sz. B.: Egy időben zenei újságíró is voltam, és abból az időszakból emlékszem a „jelenségre”: amikor egy zenekar kreatív energiái apadni, a népszerűsége meg csökkenni kezd, akkor mindig kiadnak egy cím nélküli negyedik, ötödik vagy hatodik albumot, amivel meghirdetik a gyökerekhez való teljes visszatérést, és azt üzenik, hogy ez most olyan lesz, mint egykor volt. De pont nem olyan lesz, hanem borzasztó, unalmas, lehangoló. Ezt fogalmaztam bele ironikusan az új lemez címébe.

A kedvenc lemezem a Galaxisoktól az előző, negyedik album, amit pont a közönség nem szeretett annyira, ezért most kapnak egy olyat, ami olyan lesz, mint régen volt. Miközben persze nem olyan lesz. Alapvetően gitárzene, némi zongora jelenléttel. Szintetizálni fogja mindazt, amit az előző négy album kapcsán tanultunk. Zeneileg és szöveg tekintetében is messze a legerősebb lemezünk lesz. Mint dalszövegíró, mindenképpen most vagyok a legelégedettebb. Korábban mindig születtek kevésbé jól sikerült sorok, gyenge versszakok, és ezek a mai napig idegesítenek. De most nincs ilyen. 

WLB: A közönséged ezzel szerencsére nincs így, ők kivétel nélkül nagyon szeretik az összes szövegedet, elsősorban talán az ironikus, önironikus látásmód miatt.

Sz. B.: Sokat gondolkodom mostanában az irónia kérdésén, hogyan viszonyulok hozzá, meg hogy az elmúlt tíz évben milyen átalakulásokon ment keresztül ez a kapcsolat köztem és az irónia között. Fél évvel a Pestre költözésem előtt kezdtem el tumblr-ezni. A magyar tumblr világa pedig nekem akkor az összes létező világok legjobbikának tűnt. Ment az állandó ironizálás, ami annyira bejött, hogy arra gondoltam, nekem is muszáj csinálni, mert ez a világhoz való viszonyulás lehető legjobb formája. Aztán később egyre jobban kezdett elegem lenni az iróniából, mostanság meg már kifejezetten unalmas, mert ott van az élet szinte összes területén. Nem érzem jól magam egy olyan közegben, ahol minden őszinte érzéskifejezést és emberi megnyilvánulást valami ironikus gesztus kísér, amitől komolytalanná válik az egész. Mintha kigúnyolnánk az érzéseinket.

Az irónia nagyon őszinte, ám nem mindig az a megoldás. Megvan a maga helye. De van olyan ember, aki számára az irónia a válasz mindenre, az a legjobb védekezési forma. Csak így egy idő után nagyon kiszámítható, már-már buta dologgá válik. Miközben az irónia csodálatos, az egyik legkifinomultabb fajtája a humornak, és nagyon fontos a szerepe az életben. Aki nem képes az iróniára, az nem képes az öniróniára sem, és aki arra sem képes, az egy veszélyes ember. Félek azoktól, akik nem tudnak magukon nevetni. 

WLB: Most akkor a Szabó Benedek és a Galaxisok ironikus zenekar vagy sem?

Sz. B.: Van itt egy félreértés, ami miatt a lemezeink kapcsán az irónia emlegetése nem állja meg teljesen a helyét. Az első két albumon például csak nyomokban lelhető fel. De mivel a közönségünk nagyon ki volt élezve az iróniára, pláne egy urbánus zenekarral kapcsolatban, mint amilyen mi is vagyunk, ezért abból, ami végtelenül őszinte és naiv volt, ők az öniróniát hallották ki. Talán mert azt gondolták, hogy ennyire őszinte naivitás nem létezik. Pedig van. Aztán később bejött a képbe a keserűség, és az már hozott magával valódi iróniát, öniróniát.

Az új album szövegeit jórészt azok a tapasztalások formálták, amiket 25 és 32 éves korom között szereztem, amik rám rakódtak menet közben. Keserűbb, karcosabb, őszintébb anyag lett. Más. De közben a naivitás is megmaradt, csak átalakult azzá a gyermeki tisztaságú, és a jó értelemben vett, mindent megszépítő nosztalgiában megmutatkozó naivitássá, ami a negyedik albumon jelent meg először, és az új lemezen is helyet kapott. Az első két lemez idején még cikinek éreztem volna dalszöveget írni a gyerekkoromról. Akkoriban még más dolgokon járt az eszem. 

WLB: Az őszinte kitárulkozásod eléggé meghatározó jellemvonása a Galaxisok világának, és ha valami, akkor ez biztosan nem változott.

Sz. B.: A Galaxisok eredetileg szólóprojektnek indult, aminél alap a személyesség, és ez később, amikor már zenekarként működtünk, változatlanul megmaradt. A rám jellemző zenei és szövegvilág határozza meg a Galaxisokat. Ennek mindig megvolt a közönsége, miközben sosem voltam menő, de ciki sem. Valahol a kettő között húzódó vékony mezsgyén egyensúlyoztam állandóan, és nagyrészt sikerrel. Persze, ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy a harmadik albumon a pátosznak olyan extrém tartományaiba is belecsúsztam, ami már rettenetesen giccses és rossz. Nagyon jó zenék vannak azon a lemezen is, szövegileg viszont nincs mindig a helyzet magaslatán. Az új album egy visszamenőleges korrekció lesz ebből a szempontból, mert elsimítja, kijavítja az ott vétett hibákat. Nincs lustaságból vagy érzelgősségből benne hagyott, nagyon rossz szövegrész. 

WLB: Mielőtt elnyeri végső formáját a szöveg, valakinek meg szoktad mutatni? Egy profi, külső szemnek, és pont azért, hogy ezek az esetlenségek ne legyenek benne.

Sz. B.: Alapvetőn tisztában vagyok a saját hiányosságaimmal. Például nem tartom magam különösebben jó zenésznek, ezért az utóbbi években elkezdtem ráfeküdni a zeneelméletre. Szövegíróként viszont elégedett vagyok magammal, ezért nem is érzem a késztetést, hogy valakit bevonjak a folyamatba. Ez elég nagyképűen hangzik, de a szövegírásban elég magabiztos vagyok, jónak tartom magam benne, és soha nem jutott az eszembe, hogy tanácsot kérjek valakitől. Elég konok is vagyok, ezért szeretek inkább a saját hibáimból tanulni.

Vannak olyan életművek, amelyek egyenletesen magas színvonalúak, nincs bennük hiba egy szál sem. Én nem ez a kategória vagyok, hanem a másik. Hajlamos vagyok impulzusszerűen lövöldözni, előfordul, hogy vaktában is, ami időnként rossz sorokat eredményez. Viszont amikor betalálok a céltábla közepébe, az gyakran jobban sikerül, mint amit egy mindig maximálisan teljesítő előadó nyújt. Nekem ez tökre megéri, még úgy is, hogy időnként mellélövök. 

WLB: Egy ismerősöm mondta rólatok, hogy ha hallottál egyetlen Szabó Benedek és a Galaxisok-dalt, akkor hallottad az összeset. Ezt nem úgy értette, hogy unalmasak vagytok, hanem épp ellenkezőleg: hogy azonnal felismerhető, nagyon karakteres a zenétek, beleértve ebbe azt is, ahogy és amit énekelsz. Mindezek ellenére, ha titeket hallgat az ember, egy csomó kapcsolódási pont az eszébe juthat Leonard Cohentől és a 60-as évek akusztikus bárdjaitól kezdve a Tolcsvay testvéreken és a Szörényi-Bródy dalszerző pároson át a Kaláka zenekarig vagy a brit gitárzenéig a 80-es évekből. Ehhez képest te kiket sorolnál fel, kik hatottak rád?

Sz. B.:  Ez attól függ, melyik zenekaromról van szó. A Galaxisok előtti Zombie Girlfriendre különféle shoegaze előadók hatottak, meg a Magnetic Fields, a Jesus and Mary Chain, a My Bloody Valentine. Aztán a Galaxisokkal érkeztek más hatások is, mint Bereményi Géza meg Cseh Tamás, és olyan nemzetközi előadók, mint a Neutral Milk Hotel. A zene aztán sokat változott az évek során. Például azok, akik nagyon szerették az első két albumot, ők nem bírták annyira az előzőt. De ez a természetes, hogy a zeneileg változunk, kísérletezünk, próbálunk sokszínűek lenni, keressük az újat, az új hatásokat is, miközben én, mint szövegíró nem tudok kibújni a bőrömből – kis túlzással, végig maradok az, aki voltam.

WLB: A szövegeidben sokat emlegeted Budapestet, amit van, hogy a „szabadság városának” nevezel, máskor meg az egészet a lakóival együtt elküldöd melegebb éghajlatokra. Mellette pedig gyakran bukkan fel hol ellensúlyként, hol az elveszett gyermekkor jelképeként a szülővárosod, Baja, ahonnan 10 éve költöztél el azért, hogy a fővárosban élj. Mi változott benned ez idő alatt?

Sz. B.: A Budapest-Baja tengely gyakori emlegetése inkább az első két albumra volt jellemző. Ezt már magam mögött hagytam, nem is nagyon játszunk számokat arról a két lemezről. Ez is biztos annak a változásnak a része, amin keresztül mentem 10 év alatt. Azt mondják, nincs olyan, hogy valaki tisztán introvertált vagy extrovertált. Hanem vannak különböző, hol ilyen, hol meg olyan kielégítendő igényei. Az extrovertált igényeimet az elmúlt 10 évben alaposan kielégítettem, az elmúlt másfél-két évben így az introvertált igényeim kerültek előtérbe.

Sok olyan dolog idegesít, ami korábban egyáltalán nem zavart, például az emberek. Amikor elküldöm az egyik új dalban Budapestet a francba, az akkor jutott az eszembe, amikor egyszer kijöttem a metróból a felszínre a Lehel térnél. Rossz kedvem volt, mindenhol emberek nyüzsögtek, át kellett szállni a tömött metróról a tömött pótlóbuszra, és belém nyilallt, hogy semmi mást nem akarok most, csak hazamenni Bajára és a kerti traktorral lenyírni a füvet. 

Változtam én is, meg a város is. Budapest az elmúlt 10 év alatt sokkal zsúfoltabb lett, mint volt. Amikor az első Zombie Girlfriend fellépésünket tartottuk a már nem létező GMK nevű helyen a Gozsduban, azon problémáztunk, hogy ki fog oda eljönni, hisz arra senki sem jár, nincs ott semmi. Ez 2012-ben volt, és nézz szét ott most. És amíg 25 évesen azt élveztem a legjobban, hogy éjjel a barátaimmal kóboroltunk a körúton és közben ittunk, most ha este arra vetődök, menekülök, mert elviselhetetlennek tartom. Manapság inkább azokat a helyeket keresem, ahol kevesebben vannak és ami nyugodt. Ez nem városkritika, hanem a bennem zajló változások kifejeződése. 

WLB: Akkor ezek szerint nem fogsz még Budapestről elköltözni?

Sz. B.: Nem tervezek ilyesmit, de azt igen, hogy többet járjak haza Bajára. Amikor 10 éve felköltöztem a fővárosba, akkor fél évig felé sem néztem. Most többet megyek. A szüleim a város határában, egy dombon fekvő tanyán élnek, ott nőttem fel. Nagyon jól esik kiülni oda, tiszta, friss a levegő és szép csillagos az ég. Volt, amikor bele tudtam volna abba őrülni, hogy nincs folyamatos buli meg nyüzsgés, most viszont az esik jól, hogy nincs ott senki csak én és a természet. Egyébként meg nem az egész várost szeretném újra birtokba venni, hanem csak bizonyos részeit, egy-két helyet. 

WLB: A régi barátok megvannak még?

Sz. B.: Van egy gyerekkori barátom, ő Baja mellett lakik, vele rendszeresen szoktam találkozni, és a szüleimnek is van egy elég jó baráti társasága, amit szintén nagyon szeretek. Arra nemrég jöttem rá, amikor apámnak volt a születésnapja, és buli volt nálunk, hogy én mindig is az ő korosztályával szerettem együtt lógni, miközben persze voltak és vannak a korosztályomból is barátaim, haverjaim. De nagyon élveztem most is velük lenni, hallgatni a régi sztorikat. És közben persze ittunk is. 

WLB: Amikor megjelent annak idején a 25 című dal, és az első lemez, akkor kikiáltottak téged a generációd első számú szószólójává, nem minden ok nélkül. Hogy állsz ehhez titulushoz most? 

Sz. B.: Először az ember nagyon örül a véleményeknek, amiket mondanak vele kapcsolatban, aztán elkezdik idegesíteni, később pedig még küzd is ellenük, és megpróbál teljesen másmilyen lenni. Való igaz, hogy az első két lemeznek van generációs felhangja is, de ez nem tudatos döntés eredményeként lett így. Inkább az volt, hogy ami gondom akadt akkoriban, az még sok mindenki másnak is a gondja volt. Erre erősített rá, kulturális kapcsolódási pontként, a Kapuzárási Piknik után egy évvel, 2014-ben a mozikba került Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film, ami szintén ezt a generációt szólította meg. 25 éves voltam akkor, és tetszett, amit mondtak.

Most már nem gondolom, hogy feltétlenül a fiatal generáció szócsöve lennék. Közben meg a rajongóink nagy része még mindig a 18-25 év közöttiek közül kerül ki. Ami nem baj, örülök neki, de abba a hibába sem szeretnék beleesni, hogy harmincvalahány évesen visszafelé mutogassak a huszonévesekre, hogy „na, fiatalok, ezt így meg úgy kéne…”. Az viszont fura helyzet, hogy minél idősebbek vagyunk, annál fiatalabb a koncertközönségünk, ami olyan abszurd pillanatokat szül, mint amikor azt látom egy-egy fellépésen, hogy a 14-15 évesek teli torokból üvöltik, hogy „az összes barátodnak gyereke lesz”, ami remélem, hogy nincs így. 

WLB: Magyarországon minden új gitárzenekart a Kispál és a Borzhoz meg Lovasihoz, illetve Kiss Tibihez és a Quimby-hez mérnek, velük hoznak összefüggésbe, hasonlítanak, de akad egy-két kivétel, például ti is. Szomorú szívvel gondolsz arra, hogy nem számítotok a Lovasi- vagy a Kiss Tibi-örökség folytatóinak?

Sz. B.: Egyáltalán nem. Kifejezetten örülök annak, hogy nem lettünk se új Kispál, se új Quimby, hogy ezekbe a kategóriákba nem estünk bele. Egy-két cikk kivételével tényleg nem hoztak minket összefüggésbe velük, ami teljesen érthető. Mind zeneileg, mind szövegileg, mind esztétikailag más világ az övék meg a miénk, kevés a közös vonás. Engem, minket inkább Cseh Tamáshoz hasonlítottak, de hozzá meg annyit, hogy egy idő után idegesítővé vált. Ma már nem tiltakozom ellene, mert egyébként helyénvaló a párhuzam. 

Az első lemeznél próbáltam felidézni és megragadni azt a zenei világot, ami a gyerekkoromat végigkísérte, és az emlékeim alapján újrateremteni azt a hangulatot, azt az ízt. Így a Kaláka meg Cseh Tamás, az Illés és a Szörényi-Bródy páros szerzeményei meg Koncz Zsuzsa voltak a sorvezetőim a dalszerzés közben, nem pedig a 80-90-es évek magyar alterrock zenéi. Kicsit a másodiknál is ez volt a helyzet, bár ott a tábortüzes hangulat is meghatározó. A harmadik album pedig már bonyolultabb helyzet, mert onnantól működtünk zenekarként. 

WLB: Az új lemez borítóján a klasszikus Európa Zsebkönyvek fedele van a középpontban, és a szövegeidben is találhatók időnként irodalmi utalások. Nem kell Hercule Poirot-nak lenni ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk mindebből, hogy szeretsz olvasni. Tényleg szeretsz?

Sz. B.: Szeretek, és sokat is olvasok. Az olvasás szeretete egészen régre nyúlik vissza az életemben, messzebbre, mint a zenéé. Hatalmas könyvtárunk volt otthon, ezért kisgyerekkorom óta mindig rengeteget olvastam. A mai napig, ha el akarok valamiben veszni, akkor az biztos, hogy egy könyv lesz, és biztosan nem zene. 

Bár szeretnék a szövegeimbe több irodalmi utalást tenni, mégsem teszek eleget, mert nem megy annyi, amennyi jól esne. De ha az ember sokat olvas, akkor előbb-utóbb meglátszik azon, amit leír. És az is, hogy miket olvas az ember. Én például semennyi lírát nem olvastam soha, nem is szeretem különösebben a verseket, és ez meglátszik a szövegeimen is. Szerintem egy jó dalszöveg nem vers, hanem inkább novella. Nem versszak, refrén, versszak, refrén és így tovább rendszerben gondolkodom egy-egy szöveg kapcsán, hanem novellát írok. Próbáltam olyat is, pont az új lemezre, de két dal után meguntam a formát. Számomra az ideális az, ha a szövegben megvan a prózai igényességű történetmesélés, miközben a popzenei térben is értelmezhető.

Címkék