Nem jött be a „legyen kapitalizmus, csak a német munkás színvonalán zsákmányoljanak ki” óhaja

Az államszocializmusban az emberek többsége nem a „rational choice” polgári individuumának módjára viselkedett, amelynél a korlátlan önzés a racionalitás mértéke. Mára ellenben háttérbe szorult a közösségiség kölcsönössége, és az önző, hatalomra törő akarat, üzleti és yuppie önzés egyre jobban előjön. És közben a centrum és a burzsoázia jár jól a félperiféria és a munkatársadalom rovására.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Szigeti Péter jogász, politológus, az Országos Választási Bizottság korábbi elnöke cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

+++

Régi világ – új világ. Mindkettőben éltem.

Kutatóként mégis jelzem, hogy harminc év után az összehasonlítás komoly módszertani problémákkal terhelt, az eltérő strukturális viszonyok és intézményesültség következtében. Induljunk ki egy meglehetősen alábecsült, pedig mindkét rendszert érintő, közös és ma is élő történeti realitásból.

A félperiférikus helyzet és a közepes fejlettség talaján az államszocialista kísérleteknek és a rendszerváltó rekapitalizálásnak egyaránt szembe kellett néznie egy, a világrendszer-kutatók által teljesen helyesen felismert dilemmával, éspedig a függés és az önállóság dilemmájával: ha egy ország bekapcsolódik, részt vesz a tőkés világgazdaságban, akkor termékeibe befektetett eleven emberi munkáinak gyümölcsét vonják el tőle a fejlettebbek, kizsákmányolják. (A történelmileg determinált viszonylagos elmaradottság, a kontinensek közötti kereskedelemből kieső, tehát a nyugati fejlődéstől eleső és a refeudalizációs struktúrákat tovább éltető elkanyarodás a XVI. századtól az Elbától keletre fekvő térségekben jelenti a felhalmozódott hátrányok továbbélését, az egyenlőtlen és hierarchikus viszonyokat szekulárisan újratermelő világrendszerben.)

Ha ezt el akarja kerülni, és elzárkózik, akkor nem teszi ki magát polarizációs mechanizmusok veszélyeinek, nem zsákmányolhatják ki, de ez esetben minden termelési, technikai és technológiai fejlesztést saját erőből kellene foganatosítania, ami a végletekig elvíve lehetetlen, ezért a termelőerők technikai-technológiai összetevőjében való lemaradáshoz vezet (G. Arrighi).

Ebből teljesen kikerülni és utolérni sem 1989 előtt, sem az után nem sikerült. Hazánk a nagyon nyitott szerkezetű gazdaság függési helyzetébe lavírozta magát, amikor exportunk 75-80 százalékát az itt letelepedett multik állítják elő. A kormányzat által mesterségesen elősegített „kedvező üzleti klíma” extraprofitjukkal azt tesznek, amit akarnak. Persze egy adott város prosperitásához – mondjuk az Audi Győréhez – jelentősen hozzájárulhatnak.

Illúziókat azonban – időnként – sikeresen lehet kelteni.

A magyar államszocializmus kiegyenlített életviszonyait, szociális demokratizmusát azonban felváltotta az oligarchikus gazdagság, illetőleg a depressziós övezetek és az alul lévők másfél-kétmilliós szegénysége, ahol még a téli fűtés sem megy. És még hozzá a prekariátus rétegek, ahol a felemelkedés reménytelen. A felső osztályok 1-2 milliós népessége persze élvezi a kinyílt világ adta lehetőségeket, eltérően a világgazdaság olcsó munkaerő-gazdaságába integrálódott bérmunkásainktól, alkalmazottainktól.

miközben búcsút inthettek az ingyenes közép- és felsőfokú oktatásnak és jó orvosi ellátásnak, a kulturális javakhoz való tömeges hozzáférésnek, és a munkajogi kedvezményeknek. Megszűnt az inter- és intragenerációs, emelkedő társadalmi mobilitás.

Számomra egyértelmű, hogy a köztulajdon népességeltartó képessége magasabb fokú volt, mint a privatizált gazdaságé. Itt a munkaerő alulfizetettsége olyan mértékűvé vált negyedszázadon át, hogy kényszerűen léptek működésbe az objektív dialektika ellenerői: a munkaerőhiány következtében a béreket emelni kellett, illetőleg sokan lábbal szavaztak: kiléptek a számukra honi reménytelenségből, és inkább Ausztriában vagy Angliában szakmunkáskodnak, pincérkednek, takarítanak, portáskodnak, stb. Fogy a nemzet.

Harminc esztendő leírását és magyarázó értékelését kétfelől próbáljuk megragadni: egyfelől a folytonosság-megszakítottság nézőpontjából, másfelől pedig a társadalmi lét komplexitásának következtében bevezetendő, részrendszereket leíró nézőpontból. A perspektívák ugyanis kijelölnek valós metszeteket a társadalom életéből, amelyeket szaktudományos kategóriákkal és különböző absztrakciós szintekkel lehet leírni és elemezni.

Formaelméleti, politológiai, államelméleti és ideológiai-kulturális metszetek karakterisztikumait ugrasztjuk ki, kulcskategóriáik révén – természetesen teljességigény nélkül.

A társadalmi formaelmélet szintjén a változtatás kontinuitása uralkodott, mert a köztulajdoni dominanciájú államszocializmus tulajdonviszonyait – szövetkezetek, állami vállalatok, állami gazdaságok és a személyi tulajdon formáit – felváltó privatizáció maradt a fő törekvés, mégpedig kormányzatoktól függetlenül. A jogi formák és a dinamika kifejtése nélkül is látni kell: a spontán privatizáció, a legalitás vagy a „tranzitállamosítások” útján vagy éppen az EU-források felhasználásával történő folyamatok egyaránt a gazdaság feletti magánhatalmat kényszerítették társadalmunkra. Itt a szándék és a tett valóban egyirányú volt.

A domináns termelési módot illetően: a magántulajdonosok közötti tevékenységcsere, benne a munkaerő árupiaci integrációjára épülő kapitalizmus működési törvényeire vonatkozó marxi álláspontot a kelet-európai privatizációs folyamat tényszerűen is igazolja. Az „eredeti tőkefelhalmozás” helyettesítése itt döntően közhatalmi kényszerrel ment végbe. A tőke történelmének legnagyobb kiterjedésű magánosítása ebben a térségben játszódott le. „A tőke tulajdonjoga átkerült az államtól a magánszemélyekhez” – írja Piketty, miközben a nemzeti vagyon nagysága nem változott, csak megfordult a közösségi és magánvagyon aránya, egyes egyének és oligarchák rendkívül gyors meggazdagodása mellett.

Eredmény: az ún. szektorsemlegességtől (AB) az oligarchákig, gyakorta a mesterséges monopóliumok közhatalmi eszközökkel (neokon módon) történő létrehozásáig. Tegyük hozzá: a népesség egészében a jövedelmi és vagyoni viszonyok jelentős polarizálódását és differenciálódását kiváltva.

Az új hatalmi elitek nálunk a parlamenti törvényhozás birtokában építették ki magántulajdonosi pozícióik formáit (ti. minden vagyon tőkésíthető magántulajdonná vált kft-k, rt-k, holdingok, stb. formájában). A privatizációs folyamattal jött létre az új magántulajdonosi osztály – vagyonok, termelési eszközök, pénz tulajdonosai –, akik befektetéseik során bérmunkások munkavégző képességét vásárolják meg munkabérért, és akiknek, vagy akik megbízott menedzsereinek a parancsnoklása alatt folyik az üzemen, vállalkozáson belüli termelés vagy szolgáltatás nyújtása. A köztulajdon kisajátítását nemcsak a privatizáció eredményezte, mert itt az amortizációs szivattyú és infláció révén eredeti tőkeátcsoportosítássá (Szalai Erzsébet) módosult a klasszikus kapitalizmusbeli eredeti tőkefelhalmozás.

Ezt a folyamatot nemcsak belül a későkádári technokrácia, a reformértelmiség, a demokratikus ellenzék és a hagyományos keresztény-nemzeti polgári középosztály kontinuus erői támogatták, új lehetőségeiket felismerve és kihasználva, hanem az 1989/91-gyel „győztes” neoliberalizmus-neokonzervativizmus külső, nyugati nyomása is.

A multipoláris pártrendszer előbb kétpólusúvá vált, a vezető baloldali és a jobboldali néppárt versengésével, amelyet immáron három ciklusban is a domináns pártrendszer követett. amelyben per definitionem „több egymástól különböző párt létezik egymás mellett: a keretei plurálisak. De az egyik annyira erősebb a többinél, hogy egyedül kormányoz, és elsöprő többséggel rendelkezik a parlamentben” (Maurice Duverger).  Az állami életet 2010-ig a polgári demokratikus berendezkedés jellemezte, hatalommegosztó jogállammal, amit felváltott az Alaptörvénytől a nemzeti szuverenitásra hivatkozó hatalmi állam, vezérdemokratikus (M. Weber), autoriter működtetése, „a nemzet Mi vagyunk” antipluralisztikus, nacionalista illiberalizmusa jegyében, és erős antiszocialista, antikommunista hangsúlyokkal.

Bár utóbbi tekintetében a liberálisok is kitettek magukért.

Identitását vesztve megszűnt harmadik erő lenni a liberalizmus és a „nemzeti”, keresztény-konzervatív oldal között. A hosszabb távon ható eszmei-szimbolikus tényezők szerepét Orbán helyesen ismerte fel és épített ki jobboldali eszmei hegemóniát, melynek szerepéből a dezideologizált és dezideologizáló „balliberális” értelmiség semmit sem értett.

Táblázatba foglalnám a főbb folyamatok keresztmetszetét.

Azt a hazai megközelítésekben uralkodó csapdát kikerülném, amely szerint egy normális-sikeres 1990-2010 közötti időszakot felváltott egy abnormális 2010-zel indult szakasz, illetve fordítva: a fülkeforradalomtól történt a visszatérés a „nemzeti” normalitáshoz, éspedig az abnormális 2010 előtti liberalizmus csődjére adott adekvát válaszként. Ez a politikai váltógazdaság, a kormányzat és az ellenzék közötti pártharcok minősítgetése, ahol a pártok szavazatszedő gépezetek. Igen, többséget szerezhetnek, ez osztja el a főhatalmat, de attól, hogy ezt millió szavazatokban mérik, még tudományosan teljesen hamis értékelésekhez és érvelésekhez juthatnak. Így

Nézzük az emberi magatartások megváltozott attitűdjét. Az államszocializmusban az emberek többsége nem a „rational choice” polgári individuumának módjára viselkedett, amelynél a korlátlan önzés a racionalitás mértéke. Mára ellenben háttérbe szorult a közösségiség kölcsönössége, és az önző, hatalomra törő akarat, üzleti és yuppie önzés egyre jobban előjön, sőt, hatalmi gőggel is gyakran párosul.

A korhoz adaptálódni törekvő keresztény, örök és időtlennek gondolt erény- és hittan is növekvő befolyásra tesz szert, legalábbis bizonyos rétegeknél, elsősorban az aprófalvas, vidéki Magyarországon, akiknek ezzel és a nacionalizmussal ad identitástudatot és egyben közösséghez tartozás érzést a mai rezsim. A tárgyilagosságra és megalapozottságra törekvő történettudományt felváltották nemzet- és emlékezetpolitikát előállító intézményekkel, kutatókkal. Ennek sikerességét alighanem a globális kapitalizmussal szembeni helyi ellenreakció motiválja. Miközben a kinyíló világ lehetőségeit a tehetősebb, műveltebb és mobilabb városi rétegek élvezhetik és élvezik.

Tény, hogy az extenzív fejlesztés (eredeti szocialista felhalmozás) erőforrásainak kimerülése után a szovjet típusú direkt irányításos, a gazdaság (command economy) és az államigazgatás pártirányításával működtetett berendezkedése már versenyképtelennek bizonyult a nyolcvanas évektől. Ennek veresége nyomán az államszocialista kísérletek humanisztikus változata, a köztulajdoni dominancián alapuló és a makrogazdasági irányítást az áruviszonyokkal és mellérendeltségi kapcsolatokkal kombináló, komoly társadalmi szintű egyenlőséget és demokratikus mobilitási csatornákat megnyitó kísérletek sem maradhattak talpon. (Ilyennek tekintem a magyart 1963-tól 1988-ig, a jugoszlávot és a tragikusan levert ‘68-as csehszlovákiai törekvést – ezek a szovjet típusú szocializmus megoldásaitól érdemben differáló kísérletek voltak.)

Noha a Szovjetunióval a jaltai rendszer geopolitikailag és történelmileg pozitív fejlemény volt: enélkül a viszonylagos elmaradottság talaján fogant államszocialista kísérletek, vagy a nyugati szociáldemokrácia és a centrum jóléti államainak sikerei aligha láthattak volna napvilágot. Továbbá – a kölcsönös elrettentéssel – mégiscsak előállított egy békekorszakot. A szocialista-szociáldemokrata évszázadot (R. Dahrendorf) felváltó neokon/neolib (USA/EU) fő tendencia pacifikálta a nyugati kapitalizmust, az euroatlanti integrációt, amely az új kihívók (BRICS-országok) ellenére őrzi amerikai dominanciájú hegemóniáját a világrendszerben.

A rendszerváltásoknak a világgazdasági korszakváltás és az ahhoz történő alkalmazkodás volt a háttere, amelyre eltérően a kínaitól, a szovjet vezetés képtelen volt megfelelően reagálni. Az önfeladó gorbacsovi – aki egy oblasztyi-sztavropoli párttitkár szintjén gondolkodott a világ fő folyamatairól – és hazai vezetés egyaránt egyengette a centrumkapitalizmus dominanciájának kiteljesedését és a reakciós neokon gyakorlatok („dezetatizáció-dereguláció”, egykulcsos adó, úgynevezett piackonform intézményesítés, új individualizmus, a szegénység kriminalizálása, stb.) térnyerését (Thatcher, Reagan, Bush, majd Berlusconi, Trump, stb. lábra kapását).

Burzsoá nézőpontból mindez valóban eredményes volt: búcsú a jóléti államoktól, a munkás- és kommunista mozgalmak marginalizálása, a kommunikációs, tudatipari fölény megőrzése „az értékek és értékrendek megszüntethetetlen harcában”, amely ma már az adatgazdaság kiépítésével és kiaknázásával történik. A folyamatok fő haszonélvezői: a centrum a félperifériákkal és a perifériákkal szemben, a világgazdaságban megtermelt értéktöbblet nemzetközi pénzügyi rendszeren keresztüli újraelosztásával, tehát a burzsoáziának mint osztálynak az uralmával a dezintegrált munkatársadalommal szemben.

A geopolitikai egyensúlymegőrzésben (ad conservandum equilibrium) az újabb világháborút sikerült elkerülni, de az agresszív és illegitim katonai beavatkozások az USA részéről eléggé vészjóslóak. Továbbá, a szavaktól eltérően, egy „rational choice” motiválta világban szó sincs a tettekben (és érdekeltségi viszonyokban) egy fenntartható fejlődési irányról, amely képes lehetne a fenyegető ökológiai katasztrófa elkerülésére és az egyenlőtlen és hierarchiáit újratermelő világgazdaság feszültségeinek érdemi enyhítésére.

Ami a kultúrát illeti: az elitkultúrában és a művészetekben sokszínűség és értékes alkotások kísérik a folyamatokat. Főleg az élet konfliktusainak tükröt tartó színházi élet ilyen. A magyar irodalom és zenei élet magas színvonalának folytonossága közismert, ma is így van. Erőteljes tendenciának látom az elit és tömegkultúra kapitalizmusra jellemző hasadását. A hanyatló tömegoktatás mellett – 20-25 százalék körüli funkcionális analfabétát állít elő a középfokú oktatásunk – az államilag priorizált egyházi gimnáziumok és felekezeti egyetemek is ezt jelentik. A fogyasztói tömegkultúrát az emberek persze szeretik, jó, hogy van télen is nyári gyümölcs és paradicsom: ezzel lehetett lenyomni a szocialista kultúrát. Sokszor fel sem tűnik nekik, hogy multik önkéntes reklámembereivé válnak, vagy hogy a fogyasztói kretenizmus irracionális, pazarló pörgésébe kerültek.

A retrográd xenofób, fajvédő nacionalista rezsimben a népesség 71 százaléka értett egyet 2019-ben az itt nem létező „a migrációt meg kell állítani” hazug kormányzati propagandájával. A keresztény-nemzeti, Horthy-kultuszos jobboldal szerencséje, hogy kormányzata a 2008/9-es válság után tartósan felülhetett a gazdasági növekedés és az EU Strukturális Alapok „lovára”. Miközben kirekesztő-fajvédő és Brüsszel-ellenes retorikájával teremtett régi-új identitást és kétharmados politikai többséget, éppen az elmaradott vidéki, erősen vallásos népesség köreire támaszkodva.

Itt a tekintélyuralmi – Isten létezik, a haza mindenki előtt, a család a társadalom elsődleges közössége – organikus hierarchiákat feltételező legitimáció, a nacionalista ideológia és a keresztény kultúrharc győzni tudott. Nem véletlenül folytatta-követte tehát a társadalmi rendszer megváltoztatását a politikai rezsimváltás 2010-től. Az elitek politikai harca egy befolyásnélküli, passzivált népesség többségének megnyeréséért zajlik, egy mérhetetlenül alacsony szintűre züllesztett politikai kultúra közegében.

Ez a kontribúció az Eszmélet társadalomkritikai és kulturális folyóirat 123. számában (2019 ősz) megjelent körkérdésekre adott válaszaim átdolgozott, bővített változata.

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali