Egy lány brutális gyilkosság áldozatául esik. Benjamin Esposito (Ricardo Darin) társával, Sandovallal (Guillermo Francella) és főnöknőjével, Irene-nel (Soledad Villamil) minden erejüket és tudásukat bevetik, hogy az elkövetőt elkapják - kerüljön akárhány évbe és akárhány feleslegesen végigült futballmeccsbe. Több évtizedet átölelő bűnügyi história a Szemekbe zárt titkok, melynek cselekményváza tévékrimibe illően sematikus, ám ne engedjük magunkat becsapni a felszín által: Juan José Campanella filmje ennél sokkal több mindent hordoz magában. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek nagyon is előnyére válnának a hollywood-i thrillereknek, ezek a tulajdonságok pedig joggal vitték el a filmet odáig, hogy Oscarra jelöljék és meg is nyerje azt. Nem is meglepő, hogy Hollywood lecsapott a remake jogaira (melyet egyébként 2015-ben mutattak be Julia Roberts főszereplésével), ám joggal mondhatjuk, hogy az utóhangja a legkevésbé sem volt olyan átütő, mint az eredetinek. Campanella ugyanis amellett, hogy rendezett egy krimit, megtoldotta azt olyan vonásokkal, melyek megnehezítik azt, hogy pusztán zsánerdarabként gondoljunk rá - ahhoz túl intelligens és túl érzelmes darabbal van dolgunk.
A kiindulópont az, hogy Esposito több évvel a brutális gyilkosság után pennát ragad és úgy dönt: regényt ír az esetről, az emlékeit pedig régi főnöknőjével igyekszik összerakni. Az ügy annak idején nem oldódott meg, így a néző joggal sejtheti azt, hogy az évekkel későbbi visszatérés alkalmat biztosít arra, hogy pontot tegyenek a nyomozás végére. Természetesen erről is szó van, de az emlékezés egyéb - elvarratlan szálakat - is feltár: Esposito és Irene közti bimbózó szerelem és annak reménye, hogy ők valaha is együtt lehetnek szinte csírájában lett elfojtva, mielőtt még bármelyikük komolyabban léphetett volna. Esposito memoárja tehát ezt a célt is szolgálja, ahogy maga a film is vele együtt mélyed el egy olyan kapcsolatban, amely kevésbé épül a szavakra, inkább a kimondatlan vallomásokra és a tökéletesen árulkodó tekintetekre. Nem hazudik az, aki azt mondja a Szemekbe zárt titkokra, hogy szerelmes film, hiszen Campanella nagyon ügyesen, érzékletesen tárja fel két ember viszonyát - az apró, kezdetleges súrlódásokat, a későbbiekben kialakuló, szinte tapintható, de szavakkal alig leírható feszültséget (akár szexuális, akár más jellegű), majd azt a reménytelen sóvárgást követő beletörődést. Leírva akár még banálisnak is tűnhet, nem az: emberibb és hitelesebb nem is lehetne, az pedig csak hab a tortán, hogy mindez nem csupán erőszakkal besuvasztott szerelmi szállá degradálódik, hanem szerves részét képezi a film lényegi részének.
A több évet/évtizedet felölelő történet és a mindenkori államhatalommal szemben don quijote-i módon való viaskodása persze lényegesen elvesz a főszereplők lelkéből - nehéz úgy harcolni az igazságért, hogy közben lépten-nyomon keresztbe tesznek neked. Nehéz úgy igazságot tenni, hogy közben véletlenül se lépd át a törvényesség határát. Törvényesség határát átlépni pedig anélkül nehéz, hogy ne döntse az embert nyomorba az abból fakadó lelki üresség és elkerülhetetlen magány. A magány pedig akkor is utolér, ha csapatban dolgozol, vagy legalábbis nem biztosítja azt, hogy lelked mélyén nem vagy elveszve. Esposito, Irene és Sandoval ugyan kollégák és jó viszonyt ápolnak egymással, egyik sem tud olyanmód ott lenni a másiknak, ahogyan szükségszerű volna. Esposito epekedése Irene után nem vezet sehová, hiszen csupán gondolatok, semmint tettek formájában van jelen, Irene jobb híján belemenekül egy középszerű házasságba, Sandoval pedig mindentől elmenekül egészen a legközelebb eső italospohár fenekéig. Egyikük sem képes moccanni egy jobb jövő reményében, mindnyájuk megrekedt egy jobb sorsra érdemes, ocsmány időben.
Campanella filmje izgalmas - izgalmas, ahogyan a gyilkossági szál szép lassan formát bont és a hangsúlyok egyre csak terelődnek, míg végül egy letaglózó bűndráma kerekedik az egészből, amely egy kielégítő és megérdemelt szerelmi szálban végződik. Campanella nem kíméli karaktereit, de végül kettejüknek kegyelmet szavaz - a sok évnyi őrlődés és hallgatás, majd a több napos múltba révedés meghozta a gyümölcsét, a szemek helyett végre beszéljenek az ajkak. Izgalmas azért is, mert a sok dráma és elfojtott szerelmes pillantások között a filmkészítés technikai részével is sokat játszik a rendező, elég csak a stadion-jelenetre gondolni. Izgalmas, mert kiszámíthatatlan (hiába mondhatjuk, hogy a cselekmény egy része már jól ismert toposzokból, fordulatokból építkezik) és izgalmas, mert az a bizonyos jelenet a liftben olyan sok mindent elmond a szereplőkről és a szituációról, amiben vannak. És izgalmas, mert - amint arra már utaltam - egy bűnügyi film vonásai között sejlik fel két olyan ember szerelmi története, akiknek titkai...Nos, szemekbe van zárva. De hogy ne egy ilyen banális zárlattal fejezzem be ezt a cikket, hát maradjunk annyiban, hogy egy kivételesen komplex, lebilincselő érzelmi intellektusú és a maga módján intenzív, itt-ott finom erotikával körbeölelt film a Szemekbe zárt titkok. Ha eddig még nem láttuk, hát érdemes elővennünk és próbát tennünk vele. Ha meg már láttuk, hát miért is ne lehetne újrázni belőle?
A film öröksége
Juan José Campanella azóta sem készített nagyjátékfilmet (kivéve most egyet, 2019-ben), viszont több sorozatnak is készített epizódokat, mint például a Doktor House-nak, a Különleges ügyosztálynak, vagy éppen a Kolóniának. A film férfi főszereplőjét alakító Ricardo Darin ezzel szemben több mozifilmben is szerepet vállalt, arca ismertté vált és olyan filmekben láthattuk őt, mint az Eszeveszett mesék, vagy a Mindenki tudja.