Arról már az előző bejegyzésemben szót ejtettem, hogy az én kis Cserfesem múlt héten lett 7 éves. Ilyenkor mikor belegondolok, hogy hány évvel ezelőtt születtek mindig rájövök, hogy mennyire régen történt már. Szerintem az igazi sokkhatás majd a kerek 10 évnél fog érni, ami 2 éven belül Kékszemű esetében be is fog következni. És most magamon vagyok meglepődve leginkább mert én az ilyen üres frázisoktól frászt szoktam kapni, mint hogy "Repül az idő", "A felhők felett mindig kék az ég." vagy "Kisgyerek kis gond". És most a "Repül az időre" mondom azt, hogy itt és most így belegondolva - tényleg. Felnőttként az ember nem feltétlenül érzékeli úgy az idő múlását, de a gyermekeink mindig emlékeztetnek rá, hogy telik ám az és nem is nyomtalanul...

Ha már a frázisoknál járunk, akkor a "Kisgyerek kis gond" viszont nálam az a kategória, hogy aki ezt előttem ki meri ejteni hangosan a száján, az halál fia. Aha... kisgyerek kis gond..., na gyere akkor anyukám/apukám add a kis kezedet, gyere velem haza egy esti vagy reggeli rituáléra... Én elhiszem, hogy nagyobb gyerekeknél komolyabb problémák vannak, amik akár súlyosabb következményekkel is járhatnak, de amikor Csakazértsére azért kell rászólnom, mert Bumbi szerint a szemét nézi... (megkértem, hogy nézze inkább a lábát) vagy Kékszemű aranyait Csakazértse beváltja kardra, pedig ő hangfalat akart venni vagy Cserfes szőrhullató Cirmika nevű plüssének a dobozát, amiben lakik, Bumbi megtépázza, na ezek abba a kategóriába tartoznak, amitől befonom a szemöldökömet. Nagyobb gyerekeket már jobban magukra mersz hagyni és itt nem az egyedül otthonra gondolok, hanem arra, hogy nem kell folyamatosan ott leskelődni az ajtófélfánál, hogy éppen kit milyen tetten fogok rajtakapni. Szóval ott az, hogy valaki arcon szúrja a másikat egy színes ceruzával, mert az áldozat beleszínezett az elkövető kifestőjébe (megtörtént eset) már nem nagyon játszik. Egy szó, mint száz, sokszor megtekernénk apával mindketten az idő kerekét, hogy ezeket a részeket skipelhessük. 

A múltkor Cserfes személyi igazolványát vettem át az Okmányirodában, mikor láttam, hogy az ügyintéző hölgy, akihez kerültem, idegállapotban van. Meg is kérdeztem tőle, hogy van esetleg valami gond. Legnagyobb meglepetésemre a hölgy teljesen kifakadt. "Hát maga nem hallja??? Itt van az asztalom a gyereksarok mellett! Senki nem szól rájuk! Most csak tapsolnak, de az előbb még ugráltak is! Megőrülök tőlük." Utána én leptem meg a hölgyet, mikor mondtam neki, hogy nekem fel sem tűnt, mivel nekem négy van otthon, és hozzájuk képest ez lópikula. A hölgy újra kifakadt és nekem szegezte a kérdést, hogy én mazochista vagyok-e. Szó szót  követett, megbeszéltük, hogy hány évesek a gyerekek, majd mielőtt elhagyta volna a száját a bűvös kisgyerekes mondat, szóltam, hogy megfejelem, aki ezt a még egyszer kimondja a jelenlétemben. Saját elmondása alapján már a nyelve hegyén volt a bűvös frázis, de nem szökött ki a száján a fenti kondíciókat hallva. Kicsit jobb kedélyállapotban hagytam ott a személyi átvételét követően, mint mikor felvillant nála a sorszámom. :) Sajnos keveset kellett várnom, pedig imádok várni! Addig senki nem szól hozzám és senkinek nem kell sem a fenekét kitörölnöm, sem a poharába öntenem. Imádom!

Szóval Cserfes születése és az elrepült idő, azt hiszem innen kanyarodtam el kicsit az Okmányirodába. Arra is kristálytisztán emlékszem mikor édesanyámmal közöltük a hírt, hogy Cserfes úton van. Felhívtuk telefonon és egy "Te jóságos Isten" hagyta el a száját majd jött nekem a fejmosás, hogy ez felelőtlenség. Ha azt nézzük Bumbi születéséig erről az állapotról eljutott a belenyugvás fázisába, mert nála már csak egy "Hát Ti tudjátok"-ot hallottam a vonal másik végéről. Imádom Cserfest is, de ha még a kis satnya 7 éve mellé összegyűjt vagy 10-et elmesélem neki, hogy neki köszönhetően volt szerencsém életemben először az oxitocin nevű förmedvényhez. Korábban az oxitocinról csak annyit tudtam, hogy ez termelődik a tehenek szervezetében, mikor fejik őket... hát nálam szemkigúvasztó, minden porcikámat átjáró, sejtszintről indított ordításokkal járó fájásokat idézett elő, ugyanis az én kis tündérbogaram tojt rá, hogy engem mikorra írtak ki vele, még két hetet rádobott a szülés várható időpontjára. Kékszeműt is túlhordtam egy héttel, de Cserfes beírta magát a történelmembe...

A túlhordással járó napi CTG és kétnapi UH vizsgálatokkal már képben voltam, de azzal nem, hogy mi van akkor ha letelik az az egy hét, amivel engedik túlhordani a kölköt. Minden porcikám tiltakozott ellene, de mivel itt már nem csak rólam van szó, nem nyakaskodtam, hogy én ugyan nem fekszek be a kórházba. Tiltakozásomat kifejezve később is mentem, hátha nem vesznek fel (de felvettek...) és legalább fél napot "civilben" dekkoltam az ágyon, hátha rám szól valaki, hogy utcai ruhában pattanjak csak lefelé az ágyról, de nem szólt nekem a kutya se. Gyanítom a mindentpróbált ápolónők találkoztak már magamfajtákkal. Senkit nem hatott meg a csendes tiltakozásom. Éééééés Hölgyeim és Uraim (nem tudom, hogy vannak-e urak is akik anyás blogot olvasnak, de nem leszek diszkriminatív), még 5 napot vártuk, hogy Cserfes, majd magától dönt úgy, hogy kiköltözik szűkös albérletéből. És mi történt? Az ég adta világon semmi! Frankón semmi! Már mindenki megmatatott az osztályról, annak se volt semmi hatása, ellenben az ultrahangon megállapítható volt, hogy meszesedik a méhlepényem. Ebben viszont már volt rutinom, mert Kékszeműnél is ez volt, és éppen csak nem eskettek meg az összes Szentekre, hogy nem dohányoztam a terhesség alatt. Cserfes makacskodott, és sehová nem óhajtott vala mozdulni, fölöttébb jól érezte magát odabent. Túl estem egy sikeres és egyben mámorító oxitocin próbán és október 1-én közölték velem, hogy 2-án nincs tovább kecmec kifüstöljük a kis boszorkát.

Legnagyobb meglepetésemre a barátnőim és kolléganőim nagy részét a szülésre való felkészítés folyamatának beöntés szekciója izgatta leginkább. Valahogy mindig erre voltak a legkíváncsibbak, hát aki még nem esett túl ilyen jellegű nyalánkságon, elmondanám, hogy mennyei dolog. Ha lehetne, a purgálás csak ezen formáját választanám. Ja, nem. Hazudtam! Ráadásul Cserfes esetében még a szülés előtt volt egy kis pikáns rész. Aki nincs felkészülve ilyesmire, annak javaslom, hogy ugorjon a következő bekezdésre... Szóltam a szülésznőnek, hogy nagyon szeretném, ha kiengedne a mosdóba, mert szerintem a beöntésből még van egy utolsó forduló. Jajj-jajj, ezek már a tolófájások lesznek, várjuk a doktornőt, megvizsgál és utána mehetek, ha mégse toló lenne. Háááát, nem éppen éreztem úgy, hogy itt időben ennyire jól el lennék engedve, de itt még rendes voltam, bekussoltam, és szenvedtem tovább az oxitocin által generált fájások és a hascsikarás között. Verhetetlen kombó! A doktornő csak nem jött, de az inger annál inkább. Szóltam megint, hogy én mennék már nagyon, mert ez nem viccel, de megint csak a várjukmegadoktornőtésmajdhamegvizsgáltautána választ kaptam. Szerintem ekkor már Hosszú Katinkát is megszégyenítettem volna a hideg verejtékben való egyéni úszásommal, de legyen. Még csak egyszer szültem, amatőr versenyző vagyok, még nem tudhatom egyértelműen megkülönböztetni a székelési ingert a tolófájástól. Viszont mikor újabb kikéredzkedési próbálkozásom látszott meghiúsulni a sarkamra álltam, hogy engedjen ki vagy itt kő kövön nem marad. Viszont a reakciót, ami erre érkezett, nos azt szerintem míg élek nem fogom elfelejteni. "Kismama, hát engedje akkor, jöjjön aminek jönnie kell. Legyen a takarítónőnek is munkája, hiszen ezért vannak!" Na itt felszaladt a szemöldököm és kikeltem magamból, előre is elnézést a naturálisságért. Hogy mi???? Itt állok egy szál semmiben, gyakorlatilag mell alatt mindenem kint van, ami alapjáraton előidézi a kiszolgáltatottság érzését, és most még szarjam is össze magam?! Esetleg mással szolgálhatok még??? Mondtam a néninek, hogy én most erről az ágyról valahogy leevickélek, nem várok senkire és kimegyek a mosdóba. Jó-jó, de az infúziós állvánnyal mehetek csak ki. Mit bánom én, ha még magát is a hátamra kell kötni előtte, csak mehessek. Nyugodjatok meg, nem veszítettem el a szobatisztasági státuszomat, kiértem, majd a "barátnőmet" is megnyugtattam visszaérve, hogy nem tolófájás volt...

Az oxitocinnak ugye van egy olyan kellemes mellékhatása, hogy nem csak előidézi, de fel is erősíti a fájásokat. A falat ugyan nem kapartam még kínomban, de szerintem nem sok hiányzott hozzá, és én mindig azok táborát erősítettem, akik reklamáltak a szülés alatt. Ehhez bezzeg volt eszem.... Ha nekem reggel fél 7-kor azt mondják, hogy ebből fél 2-re lesz gyerek, és fél 2-kor még sehol sincs az a kis átokfajzat, akkor ugyan hadd reklamáljak már, hogy nem ebben állapodtunk meg. A kínok kínjait átélve én semmi másba nem tudtam már kapaszkodni csak az idő múlásába. Percenként néztem fel az órára és konstatáltam, hogy még rohadt messze van a fél 2, de hogy fél 2-kor sincs még belőle gyerök, hát nem erről volt szó.... És kövezzetek meg a szülés legjobb része, a tolófájások utáni "kicsusszant végre" érzés. Engem olyankor mindig elöntött minden, legfőképp az endorfin, hogy végeeeeeeeeeeeee, kint van, megcsináltaaaaaam! De Cserfes az utolsó előtti tolófájásnál megállt, vagyis nem is ő állt meg, hanem nem jött a fájás. Kiabáltak velem, hogy eszembe se jusson nyomni, mert azt csak fájásnál szabad, különben végigrepedek. Megjegyzem nem volt gond a hallásommal, de gondolom így adtak nyomatékot a dolognak. Oh, pedig akkor én már nagyon szabadultam volna, tudjátok az az érzés, amikor már úgy nem nagyon izgat, hogy mi lesz a következménye, csak legyen vége! De szót fogadtam és vártunk és vártam és vártunk, és csak nem akart jönni a fájás. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, de vártam. És nagy sokára megjött az utolsó toló, amivel kicsusszant a hupikék Cserfes a nyakára tekeredett köldökzsinórral. Ezekről az állapotokról persze én mitsem tudtam, én csak ott örömködtem, hogy én végeztem. Majd kicsit később apa elmesélte, hogy mikor rákérdezett a színére annyit mondtak csak, hogy fázik, azért olyan farmerkék... Nyilván...én meg még szűz vagyok...

Nem adta magát könnyen a kis fruska, de kint volt mind a 4400 grammjával és 56 centijével és makkegészséges volt. Szerencsére nem történt vele semmi a kéksége és a köldökzsinór ellenére sem. Igaz, hogy kicsit sem voltam erre felkészülve, hogy egyből 62-68-as méretről indulunk, de ez már csak részletkérdés volt. Cserfes minden tekintetben különleges kislány. Pillanatok alatt az ujja köré tud bárkit csavarni. Árad belőle a kedvesség és az érdeklődés, azt már csak én tudom, hogy egy kis adag hiszti is be van mindig készítve. Volt rá precedens, hogy csajos napot tartottunk a kislányokkal, és csak egy pillanatra vettem le a szememet róla, mire visszanéztem, már egy vadidegen nő felkarját simogatta, roppant kedves pillantásokkal kísérve minden egyes mozdulatot. Nem győztem elnézést kérni, de a nőcit Cserfes megvette kilóra. Olyan is megesett, hogy a metróra felszállva közölte vele, hogy ő most odamegy ahhoz a nénihez és vált vele pár szót. Hogy mit csinálsz? Mindjárt váltok én veled... De az anyukámnál töltött nyaraknak is megvan a hatása a kis alföldi városka lakóinak egy részére. Cserfesnek kiviszik a pult mellé a kiválasztott termékeket, nem anyukámnak adják át a pult fölött. A bankból mindig ajándék zsírkrétával tér haza, a szomszéd zsúrt szervezett neki és a saját unokájának, hogy elballagtak az oviból, de az út túloldaláról is mindenki átkiabál neki, hogy üdvözletét fejezze ki, hogy megérkezett a nagyihoz. Hát nálam ez már rég a beszarás kategória. (Bocsánat nem tudok elszakadni a témától...) De ő volt az is, akinek középsős korában a fotoszintézis folyamatáról kellett kiselőadást tartanom, ha éppen nem az emberi test vázizomzatát vagy idegpályáit tanulmányoztuk. Nem tudom, hogy mi lesz belőle, de elmondhatatlanul kíváncsi vagyok rá!

Imádja a színeket, a színes ruhákat. Egészen pöttöm korától kezdve gyönyörűen színez, de mert van azért de is, iszonyatosan érzékeny és hisztis. Mikor valamilyen kérdésemre, úgy jön a válasz, hogy igeeeeeeeeeeeeeen, de az igen minden egyes e betűje más frekvenciát üt meg, ott már tudom, hogy itt valaki elgurította a pöttyöst. Szeret iskolába járni, csak ne kellene korán kelni, de azért gyűlnek a piripontok (kijavít, ha pirospontot mondok). Akkor is kijavít, ha a "Köszönöm" helyett "Köszi"-t mondok és akkor is ha erre "Bocsánat" helyett "Bocsi"-val válaszolok. Igen-igen, ez van akkor mikor a fagyi visszanyal. De Cserfest pont ezek teszik Cserfessé. A mai napig megmosolyogtat, mikor eszembe jut az a szülői, ahol májusban arról beszélt az igazgatónő az óvodában, hogy sajnos vannak olyan gyerekek, akik még mindig a téli cipőjükben járnak oviba, majd itt rám nézett, és azt mondta, hogy "Nyugi Kata, tudjuk, hogy Cserfesről nem lehet leszedni, nem róla van szó.", mert mi biza még májusban is a krokodilos gumicsizmában jártunk oviba. De ünnepségeken is simán a halloween-i csontvázas szoknyájában nyomult. Ő az, aki soha nem állt és attól tartok soha nem is fog beállni a sorba. Jó az út, csak rögösebb, dehát ki-ki magának választja. :)

Majd ha egyszer olvasni tudsz (pár hónap még) és rábukkansz a blogomra (pár 10 év még), akkor innen is, utólag is nagyon sok boldog születésnapot kívánok Neked kis Csodabogaram! De egyet azért ne felejts - oxitocin! ;)