Forgandó szerencse

„Boldogan ámultak a vadászok, akiknek hátára immáron íj helyett permetezőkészülék került, övükből nyíl helyett metszőollót húzkodtak elő, és rá sem hederítettek a nagy-nagy csiviteléssel közeledő fekete fellegre.”

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Tavaszidőben olyan volt ez a falu, mint habok között a sajka: határában sok-sok cseresznyefa tündökölt. Aztán a rengeteg fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel, de máris megjelent nagy csiviteléssel az énekesmadarak fekete fellege.

Szó ami szó, alig maradt gyümölcs, amibe bele ne kóstoltak volna. Odalett a termés. Összeült hát a faluban a bölcsek tanácsa, meghányták-vetették a gondot, ám sehogy sem jutottak dűlőre. Zavarta őket a töprengésben a piactéren parittyázó gyerekek visongása.

És még ez volt a szerencse! Mert az egyik bölcsnek – ő lehetett a legbölcsebb – innét támadt az ötlete, amelyet hamarosan valóra is váltottak. Számláltak, számoltak, osztottak, szoroztak, s végül parancsba adták: minden falubeli köteles három és fél tucat énekest parittyával örökre elnémítani. A madaraknak írmagjuk sem maradt.

Telt-múlt az idő..., új virág, új gyümölcs borította el a fákat. A falusiak csupán a maguk füttyétől vidultak, miközben kosarakkal indultak cseresznyeszüretre. A levelek helyén azonban hernyók araszolgattak, bizony, recsegtek-ropogtak az átfurkált fatörzsek, s a gyümölcsből akkora kukacok bújtak elő, mint az akasztott ember kötele.

És még ez volt a szerencse! Mert a bölcsek tanácsa így hamarabb belátta: hiába hozatnának messze földről drága pénzen énekesmadarakat, azok úgysem tudnának már elbánni a kártevőkkel.

Útnak eredtek hát a madarászok, hogy a kék hegyek között nagy testű szárnyasokat fogjanak be, és bízzák ezekre a pondrópusztítást. Így is lett. Eltűnt a sok rút féreg, írmagja sem maradt. A csókák, a varjak, az ölyvek, a keselyűk jóllakottan és diadalmasan tollászkodtak a fákon, majd a kútkávára röppentek, onnan a háztetőkre, az ablakokba, a gyermekek hajába. Tollukról visszapattant a parittyakő, szemüket nem rebbentette a hujjogatás, nem riadtak meg senkitől, sem a földön, sem az égen. Horgas csőrök kapdosták ki a kéményből a füstölnivalót, hogy elégedetten hunyhassanak ki éjszakára a sárga tekintetek.

És még ez volt a szerencse! Mert így egyik éjjel ki tudott lopózni a faluból a küldöttség – nagy gonddal válogatta meg a bölcsek tanácsa –, mely fölkereste a hetedik határban táborozó vadászokat. Mit ígértek, mit adtak, nem tudta senki. Másnap már idegen íjak pendültek a falu portáin. Suhogott a nyílvessző, fürgébben, mint a jóllakott madár, s nemsokára fekete, sárga, barna tetemek borították az udvarokat, a kutak vizét, a háztetőket. Mind egy szálig elpusztultak a nagy madarak. Írmagjuk sem maradt.

Az idegen vadászok szomjukat oltották a helybeli borral, örömüket lelték a falubeli asszonyban. Nem akarózott odébbállniuk. Hiszen csak pendítettek egyet az íjhúron, már asztal terült, már kancsó billent, már szoknya ereszkedett. Az íjászok hadnagya épp a legszebb leányra vetett szemet.

És még ez volt a szerencse! Mert ez dühítette föl annyira a falu legdaliásabb legényét, hogy szíven szúrja a hadnagyot, s példájával földijeit végre-valahára merész tettekre sarkallja.

A lázadókat mind lenyilazták. Írmagjuk sem maradt. A temérdek nyílvessző mint lombja-vesztett erdő meredt föl a holtakból, akik temetetlen porladtak a határban.

És még ez volt a szerencse! Mert ily módon a talaj felső rétegével alkothattak termékeny humuszt. A cseresznyemagok tehát életre keltek, megindult a gyökerezés, a sarjadás...

Kis idő múlva olyan lett a falu, mint habok között a sajka. Aztán a sok fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel. Boldogan ámultak a vadászok, akiknek hátára immáron íj helyett permetezőkészülék került, övükből nyíl helyett metszőollót húzkodtak elő, és rá sem hederítettek a nagy-nagy csiviteléssel közeledő fekete fellegre.