Nehéz kérdés, nem igaz? Számtalanszor fel is merült már itt, a blogon is, István véleménye azért lehet érdekes, mert több évtized kanadai élet után talán kicsit másként látja a dolgokat. Vajon mi változott ezen a téren az évtizedek alatt?
„Nem tudom, mi a véleményetek, de én úgy érzem, a legtöbb barátság fiatal éveinkben kötődik, mondjuk, a tini évek eleje és a 30. évünk között.
Ez nem azt jelenti, hogy nem tartunk barátságot gyermekkorunkból, és hogy nem lesznek későbbi barátaink, de az ember legszociálisabb korszaka ezek az évek.
A másik nemmel való ismerkedések zöme is ebben a korban zajlik, az ismerkedések, amik házassághoz vezethetnek, jó, sokak esetében az elsőhöz, legtöbbször e korszakban fogantatnak.
Harmincon túl, tapasztalatom szerint, főleg házasok esetében, a munka, a gyerekek nevelése, főként manapság, amikor nők sokszor idejekorán visszatérnek munkájukhoz, megnehezíti a barátság kialakulásához szükséges légkör létrejöttét.
Gimnáziumi kép, 1961
Határátkelők esetében, feleségem és én ezeknek minősültünk, a helyzet kissé más. Sok bevándorló szeret olyan negyedbe költözni ahol hozzá hasonló emberek, honfitársaik, laknak.
Akkoriban, amikor mi Kanadába érkeztünk, a 70-es években, Torontóban voltak olasz, portugál, kínai és zsidó negyedek.
A magyarok azonban sosem csoportosultak egy helybe, talán számuk nem érte el a „kristályosodás fokát”, csupán élelmiszerboltjaik voltak a város egy meghatározott utcájában.
A mi első házunk, a városrész, ahol 18 évig éltünk, nem számított „bevándorló” negyednek. Szomszédjaink első házukat vásároló fiatal kanadaiak voltak, hozzánk hasonlóak, de csak kevesen „új kanadaiak”, mint mi.
Mivel sokunk hasonló korú gyerekekkel volt megáldva, az iskola és a közelség révén, jó barátságba keveredtünk velük.
Hozzásegített ehhez az is, hogy ebben az időben a nők a gyerekszülés után tovább maradtak otthon, mint manapság. Az én feleségem csupán tíz év után ment vissza dolgozni, ami ma ritkaság számba megy.
Az utcánkon, és annak környékén a hölgyek között hamarosan barátság alakult ki. Egymás gyerekére vigyáztak, hogy mások a városba tudjanak menni, néha közös programokat csináltak: ebédelni, vagy moziba mentek.
Eredményeként ide-oda hívtak minket vacsorára, amit persze viszonozni illett. Ez a baráti kör, az itt élő magyar ismerőseinken kívül, akik voltak ugyan szép számmal, de nem a közelünkben, nagyon kapóra jött.
Mondanom sem kell, az óhazában kötött barátságaink, a karácsonyi lapok cseréjén kívül, jegelve lettek. Nem voltak elérhetőek, vagy tíz évig nem is volt ajánlatos haza utaznunk.
Ez persze ma más, az e-mail és a közösségi média, hogy a Skype-t meg se említsem, a kommunikációt távol élő emberekkel nagyon megkönnyítette.
50 év után, érettségi találkozó
Az ismerkedésre egy másik lehetőséget a munkahelyemen található hasonló korú és pozíciójú kollegáim jelentették. Velük családostól is sokszor összejöttünk.
Meglepett, hogy az itteniek mennyire befogadóak, egészen a kezdettől. Voltak, akik sokáig minden évben meghívtak az őszi hálaadó pulyka vacsorájukra, míg mások a december 25-én tartott karácsonyi vacsorájukra… megint csak pulyka van ilyenkor szervírozva.
Az égvilágon semmi idegenkedést, távolságtartást mi nem tapasztaltunk, sohasem, inkább ennek ellenkezőjét, érdeklődést, hogy mi hogyan éltünk Magyarországon, és hogy milyen az élet ott?”
(Nyitókép: pixabay.com/AdinaVoicu)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
A Határátkelő podcastjai most már nem csak a YouTube-on, de a Spotify-on, az Anchoron (ahol hangüzenetet is küldhettek!) és a legtöbb szolgáltatón megtalálhatók. Folyamatosan kerülnek fel az adások, minden nap egy új rész, hallgassátok meg (újra)!
Utolsó kommentek