Magyarországon 30 kis ökogazdaság fogad önkénteseket a WWOOF Hungary szervezeten keresztül. Ennek a fele gyerekbarát, ami azt jelenti, hogy 15 gazdaság közül választhatunk, ha szülőként a gyerekünket is magunkkal is szeretnék vinni az önkénteskedésre. Ez nem azt jelzi, hogy a szálláson van rácsos ágy, etetőszék és ugráló a kertben, hanem azt, hogy a befogadó tudja, mivel jár egy (vagy több) gyerek jelenléte. Tudja, hogy az önkéntes nem csak a munkaerői, de a szülői szerepben is helyt kell álljon: lehet, hogy a gyereke elvonja a figyelmét, esetleg lassabban halad a rá bízott feladattal, vagy máshogy osztja be az idejét, mint az, aki egyedül érkezik. De ha a gazdaságban is van gyerek, akkor általában kifejezetten örülnek, ha egy potenciális játszópajtással érkezünk: ha egymásra találnak a hasonló korú srácok, simán halad az elvégzendő munka is.

Az első franciaországi önkénteskedésünk alkalmával két hetet töltöttünk egy kecskefarmon az akkor egyéves Kistesóval és a hatéves Nagytesóval. A búcsúzáskor megkérdeztem a befogadóinkat, nem féltek-e attól, hogy a gyerekek miatt nem fogunk tudni rendesen részt venni a gazdaság mindennapi feladataiban. Azt válaszolták, ettől egyáltalán nem féltek, legfeljebb attól tartottak egy kicsit, hogy én fogom azt érezni, hogy anyaként nem tudom kivenni a részem az önkéntes munkából, és ettől csalódott leszek. De ez nem történt meg, mert a befogadóink hihetetetlen jó érzékkel mindig eltalálták, mennyit bízhatnak ránk a gyerekek mellett.

A második alkalommal pedig egy négygyermekes francia család gazdaságában segédkeztünk – ott Nagytesót alig láttam, annyira jól elbandázott a két nagyobb fiúval. Amíg a Francia csirkeólat épített a Gazdával, addig mi a feleségével és a kicsikkel az ételt készítettük a házban. Ezen kívül palántáztunk, szedret szedtünk, bagettet sütöttünk, elláttuk az állatokat és még sorolhatnám – a lényeg, hogy sokféle új dologban kipróbálhattuk magunkat és élveztük az ottlétünk minden napját.

Kistesó eteti a tyúkokat egy észak-franciaországi farmon 2017-ben

A korábbi pozitív tapasztalataink fényében igyekeztünk olyan magyar farmot találni, ahol van a mieinkkel nagyjából egykorú, óvodás vagy kisiskolás gyerek. Két hostnak írtam, az egyik nagyon gyorsan válaszolt, hogy szeretettel lát minket. Az érkezésünk előtt két héttel azonban családi okokra hivatkozva visszamondta, így gyorsan, némi időveszteséggel újra felvettem a kapcsolatot a másikkal, akinek egyszer már elküldtem a jelentkezésünket. Emlékezett ránk, megbeszéltük, hogy megyünk.

A hely leírása a weboldalon csábítóan hangzott: szerveződő ökofalu, közösség, természet, jóga, organikus kertészet... Ráadásul van egy négyéves kislány, sőt kutya és macska is... Alig vártuk a találkozást!

És akkor megérkeztünk... egy kempingbe.

Nem mondom, hogy teljesen váratlanul ért a tény, hogy ahova mi önkénteskedni mentünk, oda mások nyaralni érkeztek. Ugyanis a „farmnak” (de a valóságnak megfelelően nevezzük inkább kempingnek) létezik egy Facebook oldala, ahol világosan szerepel, hogy meditációs elvonulóhelyként, sőt táborhelyszínként is funkcionál a terület. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a mi feladatunk egész egyszerűen a kemping rendben tartása és a fizetővendégek kiszolgálása lesz.

Szállást sátorban kaptunk, ami nekünk nem okozott gondot, de a pici veteményes kerttel szívesen foglalkoztunk volna többet. A turistaszezon azonban felülírta a "farmozást".

A legnagyobb hőség tombolt önkéntességünk első napján. A tulajdonosnő, aki teljesen egyedül tartja fenn a másfél hektáros területet vendégházzal, bungalóval, bérelhető luxussátrakkal együtt, a kimerülés szélén állt. Előre jelezte is a telefonban, hogy a nyár végére ő már nagyon elfáradt, és örül, ha egy picit tehermentesítjük. Sajnos a telefonálás során még nem jutott eszembe, így csak a megérkezésünkkor kértem meg arra, hogy írja össze, konkrétan milyen feladatok elvégzését várja tőlünk. Gondoltam, beosztjuk a melót a gyerekek mellett egymás között a Franciával, a tulaj pedig akár szusszanhat is egyet. Én csak örülök, ha ilyen hamar kialakul a bizalom.

Leült, megírta, odaadta a listát. Rápillantottam, és abban a pillanatban megbántam, hogy nem egyeztettük le előre a pontos munkaköri leírást.

Mert a wwoof.hu -n szereplő bemutatkozó szöveg alapján egyáltalán nem számítottunk arra, hogy egy kemping mosdójának és konyhájának a tisztán tartása lesz az én egyik fő feladatom, a Franciáé pedig a végtelen fűnyírás. De panaszra semmi ok, a munkakör szerencsére elég széles: a takarításon, mosogatáson túl lehet még ágyneműt cserélni, mosni, teregetni (vagy füvet nyírni), illetve a vendégeket fogadni, tájékoztatni, ellátni. (És füvet nyírni.) Ottlétünk alatt végig mi feleltünk a vendégek reggeliztetéséért. (És a fűnyírásért.) A szabadidőben pedig szedhettünk gyümölcsöt lekvárhoz – halleluja! Egy feladat, ami végre kapcsolódik az önkénteskedésünk eredeti céljához! Kár, hogy ez szerepelt a prioritási lista legvégén. A fűnyírás bezzeg... És ha a gyerekeink ezt a néhány aprócska tennivalót mind szép nyugodtan kivárták (nem), és nem kértek folyamatosan ezermillió dolgot közben (de), akkor volt idő megint füvet nyírni. Vagy megint mosogatni. Apropó, a fűnyírást említettem már?

Önkénteskedés babával. A Francia füvet nyír a kempingben, a kellemes zúgásra elaludt a hátán Öcsi a hordozóban. Fotó: Prianka Sharma (@priankash)

Nem véletlenül ismételgetem a fűnyírást... Egy óriási területet, amit sátorozásra akar valaki kiadni, nyilván rendben kell tartani. És az is nyilvánvaló, hogy az egy szem tulajdonosnőnek erre végképp nem maradt kapacitása a rengeteg egyéb elintéznivaló mellett. Amit az egy hét alatt megtapasztaltunk, az leginkább az volt, hogy egy kemping üzemeltetése nagyon nem egyemberes munka. Láttuk, hogy bőven elkél a segítség, nem érkeztünk hiába, de vérzett a szívem, amikor arra gondoltam, hogy a férjem azért vette ki szabadságát, hogy a füvet nyírja egy hétig. Én pedig a szokásos napi „háztartásbeli” rutinomból akartam kilépni az önkénteskedésen keresztül, erre a változatosság kedvéért a saját ágyneműnk helyett moshattam másét.

De magunkat ismerve valószínűleg ezeket a kevésbé izgalmas munkákat is vidáman, dalolva végeztük volna...

1. Ha lett volna egy átlátható napirend, aminek köszönhetően legalább napi szinten előre tudjuk, pontosan mennyit és min kell dolgoznunk, mikor tarthatunk kisebb pihenőket és mikor tölthetünk családilag is együtt minőségi időt.De a feladatok lavinaként omlottak a nyakunkba. Egyik tennivalóból zuhantunk a másikba, minden megkezdett dologból következett egy újabb és ennek a mókuskeréknek soha sem volt vége. Igen, ilyen az élet, mindig van valami, persze, de egy jól felépített struktúra sokat segített volna a munkamorálon és a hatékonyságon is.

Engem ez a gyerekeim miatt különösen zavart, mert amikor Nagytesó megkérdezte, mikor fogok tudni vele tollasozni, egyáltalán nem tudtam neki mit válaszolni. Csak azt éreztem, hogy szinte már irreálisan sok az elvárás felénk, aminek gyerekek nélkül is nehéz lett volna megfelelni, de így szülőként egyenesen lehetetlen volt, és még a gyerekeimre se tudtam úgy odafigyelni, ahogy szerettem volna. Azt, hogy az elvárások túl magasak voltak, az is bizonyítja, hogy a velünk együtt önkénteskedő argentin lány a tervezettnél hamarabb távozott.

Szedjük a bodza termését Kistesóval. A gyümölcsszedést és a lekvárfőzést kifejezetten élveztük volna, ha nincs ezer másik feladatunk ezzel párhuzamosan. Fotó: Prianka Sharma (@priankash)

De még ezt a káoszt is jobban tűrtük volna...

2. Ha egy támogató kisközösség egyenrangú tagjaként lehettünk volna jelen.

Hogy ez alatt mit értek? Azt, hogy az önkéntes nem ingyenes munkaerő. Az önkéntes nem egy alkalmazott. Az önkéntes nem egy beosztott. Az önkéntes általában a szabadidejét, energiáját, tudását áldozza valamire, ami őszintén érdekli, ami iránt lelkesedik, amit hasznosnak tart a társadalom és a saját élete szempontjából. És ezt nagyon jó érzés más, hasonló gondolkodású és indíttatású emberekkel megélni. A lelkesedés, a motiváció ilyenkor megsokszorozódik és olyan dolgokat is véghez tudunk vinni ilyenkor, amiket korábban el se udtunk képzelni. (Így épített például a férjem életében először egy kis hidat az első francia farmozásunk során a házigazdánkkal és egy másik önkéntessel együtt. Azóta azon a hídon kelnek át a kecskék a legelőre menet.)

De ahol pörög a turizmus és a vendéglátás, ott sajnos ritkán van idő a közösségépítésre. Helyette fizetővendégek vannak, és az egyenrangúság helyett nyilvánvalóan a vendég áll a hierarchia csúcsán. Ez teljesen rendben van a vendég és a tulajdonos szempontjából, de hol a helye ebben a rendszerben az önkéntesnek? Szerintem sehol, mert ebben a szituációban fel kéne venni két-három alkalmazottat idénymunkára vagy alkalmi munkára, és nem önkéntesekkel működtetni a bizniszt.

Miért nem hagytuk ott a kempinget? A befejező részből kiderül!

Az 1. részt itt tudod elolvasni: Ezért választottuk az ökofarmozást a klasszikus nyaralás helyett

Nyitókép: Prianka Sharma (@priankash)