Egy nagyon féltett kincset találtam most nektek, egy verset 16 évvel ezelőttről.  Mondanám, hogy nem  aktuális a témája – de mindannyian sejtjük/tudjuk, hogy ez nem  így van.

Ivanics László: Pesszimizmus

Ezernyi óhaj, ezernyi dobbanás,

ezernyi sóhaj, ezernyi lobbanás.

Hányszor próbálta, újra meg újra,

lelkem csak nem talált a helyes útra.

Hányszor bolyongtam sötét erdőn keresztül,

vágyva, hogy a szomszéd rét majd kizöldül!

De nem! Megint kopár kövekre bukkantam,

elmém szakadék, sötét mélyébe zuhantam.

S ha hallottam is néha madárcsicsergést,

boldogságom szétzúzta tompa dörrenés.

S ha leltem is millió virággal pompázó tisztást,

másnap harapódzó tűzvész vállalt rajta irtást!

Amerre csak jártam, a szép ott elpusztult,

gyáva lett a bátor, a szorgos ellustult,

kiszáradt sok folyó, nagy fák dőltek sorra,

s a szikrázó napsütést vad eső váltotta.

Filemile húzódott fészkébe reszketőn,

esetlen őzsuta remegett dombtetőn,

vérszomjas vadkan csak aprókat vinnyogott,

barlangjában a medve suttogva brummogott.

Éreztem: ennek én vagyok az oka!

Én és a fajom, mely korlátolt, s ostoba.

Ki nincs tekintettel magán kívül másra,

az egész Földet ítélve ezzel pusztulásra.

(2003. Augusztus 1.)

I. L.

A kép forrása/Source of the image: https://www.samanthapages.com/all-things-horror/blog-post-1

A projektről: https://majdholnapblog.blog.hu/2019/05/16/egy_ev_820