Gyakran megkapom ezt a kérdést, de arról, hogy erre mi a jó vagy helyes válasz, na azt nem tudom. Sokszor azt sem értem feltétlenül, hogy mit hogy birok. Azt, hogy négy gyerekem van? Azt, hogy dolgozok mellette? Azt, hogy nekem kell mindenkiről gondoskodni? Azt, hogy mindenkinek én tartom fejben és intézem az ügyes-bajos dolgait? Azt, hogy minimális időt töltök alvással? Azt, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy beteg legyek? Azt, hogy a sorban én mindig hátra kerülök? Azt, hogy hat ember után takarítok? Azt, hogy a wc-n sem lehetek egyedül? Azt, hogy nem biztos, hogy minden nap jut energiám arra, hogy megfürödjek? Azt, hogy mindenki nekem szól, ha szüksége van valamire? Azt, hogy visongva fogadnak mikor haza érek? Azt, hogy mindennap egy rahedli puszit kapok lefekvés előtt? Azt, hogy milliószor hallom napjában, hogy szeretlek? Azt, hogy odabújnak hozzám elalvás előtt? Vagy azt, hogy miután hazaértem valaki (többnyire Bumbi) egy jó fél órát kotlik az ölemben és simogattatja magát? Hmm, köszönöm asszem jól. :)

Nem azt mondom, hogy mindig szétvet az energia, sőt ha ezt állítanám az arcpirítóan nagy hazugság lenne. Nem vagyok szuperanyu és nem is akarom ezt a látszatot kelteni. Mindenkinek vannak hullámvölgyei, ezek akár egy napon belül is felüthetik a fejüket. Szerintem ez teljesen normális. Az a korszak, amire azt szokták mondani, hogy egyik kicsi, másik pici, pokolian nehéz volt, de túléltük. Az ember szerintem bármit túlél, ha akarja. És már miért ne akarná, ha a gyerekeiről van szó. Egyik nap úgy kelek fel, hogy enyém a diófáig és a világot kiforgatom a négy sarkából, másnap pedig az is nehezemre esik, hogy pislogjak. Az viszont természetesen törvényszerű, hogy amikor Te örülsz, hogy lyuk van a fenekeden, a gyerekeid akkor pörögnek ezerrel és szedik szét, törik össze, tépik le, borítják ki és firkálják össze az univerzumot.

A nagyobbik lányom (szerintem valahogy el fogom itt nevezni - mondjuk Kékszemű) születése utáni első hat hét maga volt a földi purgatórium. Mire összeszoktunk, meg mire én is tudtam, hogy mit kell kezdeni egy ekkora jövevénnyel, na addigra megjártam a hadak útját, de oda-vissza ám. Mikor baba volt a háznál és három óránként kellett kelni etetni, mindig az jutott eszembe, hogy máshol ezzel embereket kínoznak, hogy nem hagyják aludni őket. Mondjuk én etetés közben is tudtam aludni, igaz, hogy távolabbról úgy néztem ki mint aki valaki nagyon komoly sérülést szenvedett, ahogy a fejemet a vállamra engedve bóbiskoltam. Mindenki azzal a bölcsességgel jött, hogy aludjak a gyerekkel együtt. Aha, oké, mindenképpen, hiszen ez pont így megy. Aztán még ha ez az elmélet működne is, akkor onnantól kezdve, hogy már nem csak egy gyereked van, borul az egész, hiszen nincs az az Isten, hogy egyszerre aludjanak. Még aktívan él az emlék bennem, mikor mesét olvastam az akkor 4, 3 és 2 éves "nagyoknak" és közben Bumbit etettem. Itt zárójelben megjegyezném, hogy szoptatás közben nehéz lapozni, de ez sem lehetetlen.

Mikor épp váltásban voltunk a párommal és ő dolgozott én meg itthon voltam a törpökkel, mert ugye olyan nincs legálisan, hogy egyszerre legyünk itthon, nos akkor ő kéthetente éjszakázott, így egyedül maradtam a koboldállománnyal. Visszagondolva fogalmam sincs, hogy hogy tudtam megoldani, de ott és akkor mégis sikerült. Mivel mi fordított felállásban űzzük az ipart, vagyis apa van GYES-en, anya meg dolgozik, ezért azokból a hónapokból is relatíve kevés jutott nekem, amit itthon tölthettem a kicsikkel. Kékszeművel 9 hónapot voltam itthon, a kisebbik lányommal hármat, a nagyobbik fiammal hatot és Bumbival már csak egyet. Igen, neki már csak egy hónap jutott belőlem. Ez volt az akkori főnökeimmel a megállapodásunk, hogy akkor kaphatom vissza a csoportomat és nem töltik be a helyemet mással, ha egy hónapnál nem maradok tovább otthon. Hogy szar volt-e? Igen. Túléltük? Igen. Most is így csinálnám-e? Valószínű, pedig a szívem szakadt meg érte, dehát pénz beszél. Én mindig csak csendben hallgattam azokat az anyukákat, akik három évet vagy még többet tölthettek otthon a gyerekeikkel, de nem sírhat a szám, hiszen mindig én döntöttem úgy, hogy visszamegyek dolgozni. Pedig elhihetitek, hogy kíváncsi lettem volna rá, hogy a kis krumplizsákokból, hogy lesz először gőgicsélő, majd később a világot folyamatosan felfedező izgő-mozgó ördögfióka. Mondjuk tudat alatt valahogy ez mindig ott motoszkált bennem. Emlékszem, hogy egyszer azt álmodtam, hogy egyik nap szültem, és másnap már mentem dolgozni. Kérdezték a kollégáim, hogy kisfiú lett-e vagy kislány? Mi a neve? És nem nem tudtam rá válaszolni, mert fogalmam sem volt róla, hogy fiam vagy lányom született-e vagy hogy mi lett a neve. Szuperanya igaz? :D

Nagyon sok áldozattal jár, ha az ember tisztességesen akarja abszolválni ezt a gyereknevelési bizniszt. És gyakran botlunk, mondunk olyat, amit később megbánunk, de ettől kerek ez az egész és addig jó, amíg ezeket a túlkapásokat fel is ismerjük. Talán a legközelebbi agyat elborító, szürke ködös idegrohamnál ezek beugranak és egy kicsit profibban tudjuk kezelni a helyzetet. Nálunk Kékszemű űzi mesterfokon ezt, és a másodperc töredék része alatt tud idegállapotba juttatni. Egyszer azt mondta valaki, mikor meséltem róla, hogy az tudja csak ilyen fénysebességgel felhúzni a másikat, akinek a személyisége hasonló az áldozatéhoz, esetünkben ez utóbbi volnék én. Ha ez igaz, akkor kamaszkor pakolj fel!

Mindig is herótom volt a facebook-ra feltöltött, makulátlan otthonokban készült, mindenki fülig érő szájjal mosolyog képekből. Az, aki ilyen képeket tölt fel, vagy saját magát is becsapja, vagy csak az ismerőseit akarja átvágni, vagy egy kisebb sereg lesi minden kívánságát és úgy marad kapacitása a pampucolásra. Jellemzően ezek a képek Karácsony környékén jelennek meg, mindenki szép ruhában van és kicsattan a boldogságtól. Mi pár évvel ezelőtt bárányhimlőt kaptunk a Jézuskától, az a Karácsony minden volt csak épp idilli nem. Fel is tettem egy képet akkor az üzenőfalamra, ahogy a gyerekeim a feje búbjukig pöttyösen, kócosan, lefelé biggyenő szájjal álltak december 25-e reggelén az ágyunk végében. Itt ilyen a Karácsony, mint ahogy minden más is. Gyakorlatilag halál mindegy, hogy mit tervezel, ha gyereked van, akkor az utolsó pillanatban a legjobban megkomponált tervek is sutba dobódnak. Én mindig azt szoktam mondani, hogy a gyerekeim születése óta az életem egy B terv. Lassan átszoksz rá, hogy max. 1-2 napra előre tervezel. Nem feltétlenül avatod be a gyerekeidet olyanokba, hogy jövő héten ide vagy oda megyünk. Egyrészt nem sok sejtelmük van még a jövő hét fogalmáról, másrészt a nagy nap eljöveteléig annyiszor fogod megkapni a kérdést, hogy mikor indultok már végre, hogy nincs semmi más amit jobban áhítanál, minthogy legyetek már túl azon az átkozott programon. És akkor még az utolsó pillanatban a fejét felütő, cifra, hányós hasmenős vírusokról nem is ejtettem szót. Nálunk volt rá precedens, hogy a jelmezes farsang előtti nap dőlt ki a gyermek valamilyen kórság miatt. Nyilván nem szívtam a fogamat, hogy ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor nem feccölök a jelmezkészítésbe ennyi energiát, dehát az élet írja, nem én.

Akármennyi lemondással, nehéz pillanattal, perccel vagy órával, sírással, hisztériával jár, megéri. Megéri azért a tiszta szeretetért, rajongásért, amit tőlük kapunk fizetségként. Megéri azért a csodáért, aminek napról napra részese lehetsz, hogy egy oktondi kis krumplis zsákból, akit oda teszel ahová akarsz, hogy lesz egy saját magát is ellátni képes, a világ dolgairól saját véleménnyel rendelkező tudatos emberke. Láthatod, hogy hogy nyílik ki az értelmük. Jókedvet, kacagást hoznak az életedbe az aranyköpéseikkel. Szülőnek lenni nem egy sétagalopp, nagyon sok az apró betűs rész, ami csak évek alatt kerül felszínre amikor reklamációra már nincs lehetőség, de a világ minden pénzéért sem hagytam volna ki.