Törvényi szabályozás született Zséda dalából – interjú

A magyar könnyűzenei élet egyik legsikeresebb női előadójaként tartanak számon, ami óriási elismerés, s közben – feltételezem – hatalmas felelősség is. Mi a legfőbb üzenete, amit át szeretne adni a közönségnek? 

Alapvetően történetmesélőként szoktam magam aposztrofálni, mesélek mindenről, ami foglalkoztat, vagy azt látom, hogy az embereket foglalkoztatja, benne van a levegőben. És persze olyan is volt már, amikor azért formáltam meg dalban egy témát, mert úgy éreztem, az, hogy tabuként kezeljük, az igazi gátja annak, hogy megoldás szülessen. Ez volt a családon belüli erőszak témája, és őszinte sikerként élem meg, hogy az általam kezdeményezett kampányt követően, amihez rengetegen csatlakoztak, segítettek, törvényi szabályozás született a témában. De talán a legfőbb üzenet, amit egész pályámmal igyekszem igazolni, hogy mindig csak szívből, csak őszintén. Úgy gondolom, ez a kulcs ahhoz, hogy egy előadó sokáig aktuális tudjon maradni.

Rengeteg tapasztalásra, örömre, bánatra lehet szüksége egy előadónak, hogy hiteles és hatásos legyen. Az elmúlt 25 évben melyek voltak azok az állomások, amikből inspirálódott? 

Óriási élmény volt megtapasztalni a Cotton Club Singersben anno a csapat erejét, a közösen épített sikert. De valahogy tudtam, hogy nekem nem ez az utam. Igazi ugrás volt a semmibe, amikor úgy döntöttem, a saját lábamra állok, a saját dalaimmal próbálom megszólítani az embereket. Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy szikláról a sötétben a mélybe veti magát. Nem tudhattam, hogy mi lesz másnap, egy év múlva. De az elrugaszkodás pillanata katartikus. És persze nem rögtön jött a siker. Kellett rengeteg türelem, belő tartás, erő, hogy átvészeljem azt az időszakot. De végig megőriztem a hitem. Azóta is szeretek visszagondolni ezekre a végtelennek tűnő hónapokra, amikor elcsüggedek, és megtalálni magamban ugyanazt a hitet és erőt.

De nyilván nem csak a rosszból lehet építkezni.

Persze, volt sok lélegzetelállító csoda is az úton, ami idáig vezetett. Amikor például a Motel című dalom hetekig vezette az MTV nemzetközi slágerlistáját, vagy amikor először álltam a telt házas Aréna színpadán, mind-mind velem vannak a mai napig. És persze sok apróság is. Amikor látom a rajongókat koncertről koncertre, látom őket felnőni, kislányból nővé válni. Jólesik, amikor eljönnek egy koncertre, és a koncert végén megosztják velem az örömeiket, bánataikat. Olyanok lettünk az évek alatt, mint egy nagy család.

És mi van akkor, ha egy előadónak már nincsen mondanivalója? Érdemes úgy tovább zenélni? 

Szerintem nem. De biztos van, akinek megy, aki tud csak abból építkezni, hogy briliánsan énekli ki a magas C-t. Nekem mindig kell a gondolat, a mese, amit át tudok adni a közönségnek. Ezért is fontos, hogy ne csak előadóként, de producerként is jelen legyek a saját produkciómban.

Sokan azt feltételezik, hogy egy művész élete fenékig tejfel, holott jó magam is végignéztem egy-egy pályatársát, akik egy tragédia, veszteség, szakítás vagy szimplán kimerültség ellenére is mosolyogva a színpadra léptek. Gondolom, ez alól ön sem kivétel... 

Egyrészről nyilván óriási erő kell ahhoz, hogy az ember a színpad szélén hagyjon mindent, ami gyötörte mondjuk egész héten, másrészt amikor ott állsz a színpadon és elindul az energia áramlása közted és a közönség között, hirtelen elkezd gyógyulni a lelked. Én hiszek benne, hogy számomra az éneklés, a színpad a legjobb fájdalomcsillapító. Illetve mindig fontosnak tartom ilyenkor elmondani, hogy az, amit mi csinálunk, egy szakma. Vannak szabályai, elsajátítható működési mechanizmusai, évek alatt felépülő rendszere, ami mind segít abban, hogy a várt szinten tudjak teljesíteni.

Ilyen helyzetekben egyébként mi ad erőt, mire gondol, mi vagy ki az, aki miatt nem adja fel?

Magam miatt nem adom fel. És ez nem önzés. Egyszerűen úgy érzem, tartozom magamnak azzal, hogy végigjárom ezt az utat. Megyek előre akkor is, amikor nehéz, és akkor is, amikor fáj. Úgy képzeld el, mintha lenne belül egy kis motor, amit nem lehet leállítani, mindig kattog, mindig pörög, és ha elesnél, már kapcsol is magasabb fordulatszámra, hogy felhúzzon a padlóról. Tudom, közhely, de én tényleg imádok énekelni. Nekem ez az életem, soha nem akartam mást, és soha nem is fogok másra vágyni.

A családja el szokta kísérni egy-egy fellépésre, koncertre, rendezvényre, vagy a munkát és a magánéletet teljesen különválasztja egymástól?

Anyukám a legváratlanabb pillanatokban tud megjelenni egy koncerten, a zenekar legnagyobb örömére, mert ilyenkor mindig előkerül egy doboz sütemény vagy valami más finomság a táskájából. De alapvetően csak a nagyobb koncertekre „jelentkezik be” az egész család. De ez így is van rendjén. Ők is élik az életüket, végzik a munkájukat, de a legfontosabb mérföldköveknél, a fontos pillanatokban mindig ott vannak.

Noha fellépése minden napra akad, mégis úgy érzem, hogy alaposan megfontolja, hogy mire bólint rá, mihez adja a nevét, az arcát, mert nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is fontos. Jól gondolom? 

Igen. Nem szeretnék kiégni, taposómalomban érezni magam. Ha valamit csak a pénzért csinálnék, azt inkább el is engedném. Kell, hogy örömet szerezzen mindennap a színpad.

És ha már minőség, akkor „Volt egyszer egy Ifipark”. Harmadszor, s egyben utoljára rendezte meg a népszerű koncertsorozatot a budai Várkert Bazárban. Többek között Kovács Kati, Deák Bill Gyula, az Edda Művek, az Ős-Bikini és a Piramis mellett ön is színpadra lép. Hogyan készül egy ilyen nagy eseményre? 

Elképesztő érzés belegondolni abba, hogy ott a Várkert Bazárban, ami egyébként a város legszebb koncerthelyszíne, milyen legendák születtek meg, mi minden indult onnan, ami a mai napig meghatározó a hazai könnyűzene szempontjából. Az, hogy az új generációból engem méltónak gondoltak arra, hogy ilyen ikonok után álljak színpadra, nagy felelősség, és nagy lehetőség is. Az egész zenekar nagyon készült a július 26-ai koncertre, külön erre az alkalomra új képi világ született, és nem titok, Charlie-val is készültünk egy meglepetésre a közönségnek.