Hereditary (Örökség – 2018.)

mv5botu5mdg3ogitzwq1ny00zgvmltg2ytutmzbkyzq1ywiwzjlhxkeyxkfqcgdeqxvyntazmty4mda_v1.jpg
A trailer önmagában nem igazán nyűgözött le, inkább tűnt nekem egy mesterkélt sejtelmesség mögé bújtatott kacatnak, pont olyannak, ami csak a jegyváltásig kell, hogy fenntartsa az érdeklődésed. Túl sokszor csalatkoztam már hasonló esetekben ahhoz, hogy gondolkodás nélkül megelőlegezzem neki törékeny bizalmam.

Ezen nem segített az első körben megérkező, internet szerte vadul hullámzó megítélése sem. Sokan a csillagokig magasztalták, megint mások életük legfeleslegesebben kidobott pár órájaként hivatkoztak rá. Legtöbbször ezekből szokott kijönni a legsótlanabb, semmitmondó vergődés, valahol a két tábor közt félúton. Újra gondolkodóba ejtett, ahogyan számtalanszor ezelőtt, vajon az emberek jelentős része miért képtelen kiterjedtebb skálán megítélni bármit is a két szélsőértéken belül? Miért hiszi azt mindenki, hogy a világháló állandóan morajló zajában csak a leghangosabb, csaholó túlzásokkal felfújt véleményalkotások emelkedhetnek ki, amikor a józan szót manapság mikroszkóppal kell keresni? Szinte lehetetlen nem félrevezetni magad ebben a viharos információs közegben, legyen az bármilyen téma is. Sajnos hiába vagyok tisztában ezzel, hajlamos vagyok belefáradni a folyamatos éberségbe és gyakran egymás után esek bele ezekbe az ordító csapdákba, ahogyan most is sikerült rálépnem néhányra. Hagytam kedvem szegni, egy innen-onnan összehordott elvárásokkal és hamis képekkel kitömött batyut vettem a vállamra az út kezdetén. Hibáztam. Ezt egyetlen film sem érdemli meg, érkezzen bárhonnan is. Vezeklésül a film nem volt rest lecsavarni nekem egy akkora maflást, hogy a padló adta a másikat. Mert mi is történt…

e0605089-6c47-4827-b49a-1c934d1500ae-14a5bd4b46683e3bb83ac7e58c551275.jpg

Milly Shapiro, Toni Collette, Alex Wolff és Gabriel Byrne történt. Személyükben olyan szupercsapatot ácsolt össze Ari Aster rendező, aminél kiemelkedőbb tán nem is létezhet erre a filmre. Milly (Charlie, a kislány) kiváló teljesítménnyel párosuló, gyárilag hátborzongató megjelenése csontig hatol, Toni (Annie, az anyuka) múlttól szabdalt, ideggyenge anya karaktere a messzemenőkig hiteles és magával ragadó minden kétségével együtt. A hideg futkosott a hátamon tőle. Alex (Peter, Charlie bátyja) a plafonig azonosult a szorongó, magára hagyott tini szereppel, mely hamar levetkőzi a támogató személyzet illúzióját, hogy becsülettel állja a reflektorfényt, a vén róka Gabriel (Steve, az apa) pedig kisujjból hozott manírokkal csiszolja tökéletessé a megmagyarázhatatlan eseményeket kezelni képtelen, utolsó pillanatig a család érdekét szem előtt tartó családapát, mellyel bezárja a kört. Bryne egyébként is üde meglepetés volt számomra, a ’99-es, zseniális „Ítéletnap”-ban játszott szédületesen jó sátánja óta nagy tisztelője vagyok munkásságának. Összességében tehát egy percig nem kételkedünk abban, hogy nem egy valódi családi közösség hányattatásait követjük nyomon, simán kiléphetnének a vászonról. Idejét nem tudom, mikor láttam olyan horror, de bármilyen egyéb filmet, melyben senki nem borzolta a kedélyeim felszínes alakításával, hanem minden apró fogaskerék olajozottan tette a dolgát, működtetve a nagy egészet. Példaértékű munka, nagyon sokáig hivatkozási alap lesz nálam ez az egymásra épülő színészi munka, amely nagyban köszönhető a remek rendezői színészvezetésnek is. Jó-jó, de milyen a film…?

a-promotional-still-of-the-ensemble-cast-in-ari-asters-hereditary.jpeg
Roppant nehéz befogni ordító lelkesedésem pofáját. Nagy hiba volna bármilyen apróságra villanyt nyitnom, úgyhogy minimális szellőztetésre kell szorítkoznom a sztori esetében. Nagyon nem is távolodnék el a trailerek által sugalltaktól, okosan megtartotta magának a film a fordulatait. Elég rendes „in medias res”-el zuhanunk Annie anyukájának temetése közepébe, ahol megtudhatunk egyet, s mást borús viszonyukról, a mama utolsó időszakáról, feltűnnek furcsa pillanatok, amelynek nem tulajdonít még az ember nagy jelentőséget. Rettenetesen nyomasztó hangulatot vesznek rögtön az események, pedig Charlie-n kívül igazán senki nem repesett a hátborzongató nagyiért, akiről sokkal többet nem tudunk meg azon kívül, hogy para volt. Nem kicsit. Röviddel ezek után már rá is fordulunk, hogy Charlie viselkedésében deviáns, de legalábbis súlyos aggodalomra okot adó vonások jelentkeznek, ám saját gyászába, problémáiba merülve senki nem vesz komolyabb tudomást róla egy ideig. Ezen a ponton indul meg igazán a film, olyat rúg a gázpedálon, hogy megmozdulni nem tudsz a székben, viszont egyáltalán nem úgy, ahogyan elsőre gondolnád. Ugyanis kimondottan lassú folyású az események medre, amely így teret tud adni egy páratlan feszültséggel telt, tankönyvi ívet futó atmoszféra születésének. Kezdetben megbök, picit megpiszkál, aztán már cincál, húz, majd egyre kényelmetlenebbül érzed magad marásaitól, a végén pedig inkább már te kaparod magad véresre, csak ne ő tegye. Vérfagyasztó családi dráma bontakozik ki a film 2/3-ában, olyan meglepetésekkel, amire álmomban sem számítottam, váratlan irányváltásai a legkevésbé sem arra kalauzolnak, amerre szíved szerint mennél, megfog a lábadnál és végigrángat a földön, amerre ő akarja, hiába vájod az ujjaid a földbe és vinnyogsz kegyelemért. Nem akarod látni, de vicsorogva-sziszegve-lihegve csak odanézel. A természetfeletti misztikum is fokozatosan, nagyon lassan gyűrűzik be a történetbe, szintén a végéig leplezve valódi szándékát, ami őszintén szólva kirázta belőlem a lelket, maximumra járatja az adrenalin fűtötte izgalmakat. Nem csapkodja le 5 percenként olcsó ijesztésekkel, a-a… Tövig rágatja a körmeid és benne hagy a legkényelmetlenebb szituációkban. Csak úgy. Mert élvezi, és mert megteheti. Meddig? Még meglátja. Súgok, nem kapkodja el a feloldásokat. Fenntartja azt a tipikus „na, most akkor lesz valami, vagy nem” iszonytató bizonytalanság érzését. Ennél fogva a 127 perces játékidő alatt semmi nyugtod nem lesz, leszámítva egy cirka 10 perces szépséghibát. Volt azért pár olyan jelenet, ahol hörögve kapkodtam a levegőt, mert a szívem kitöltötte a nyelőcsövem, és amikor azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet, abban a pillanatban lapátolt rá még egyet és lábon ki is hordtam 5 szívrohamot egy 2-3 perces snitt alatt. Idejét nem tudom, mikor éreztem magam ennyire nyugtalanul lámpaoltás után. Talán a korábban már említett „Lights Out” rövidfilm tett ki ennyire magáért. Iszonyatosan nagyokat húzott a film, aminek köszönhetően nálam máig az egyik legtöbbet hivatkozott lélektrancsírozás. Konzekvensen terel a kijelölt, ködös útvonalán, ahol maximum 1 felezővonalnyit látsz előre és 
bármikor, bármi kiléphet eléd. Vérprofi. Elejétől a végé… majdnem.

unreel-hereditary-trailer-2.jpg
Kínos fejvakargatások közepette vettem tudomásul, mire vezette ki az egészet a rendező. Amennyire kegyetlenül szépen játszott a válogatott eszközökkel 120 percen át, amennyire az orrunknál fogva vezetett a sötétben, annyira idegennek hatott a lezárás stílusa, tempója, mondanivalója, tartalma. Bár a mozira szánt első vágás három, ismétlem 3 órás verzió volt, alaposan visszanyesték azt, aminek áldozatul esett egy teljes ívhez szükséges, érzésre legalább 20 percnyi releváns esemény is. Megmagyarázhatatlanul hirtelen tárja elénk a kifejletet, megismert kapcsolódási pontok hiányában. Ilyen formán nincs sok köze a korábbi szörnyűségekhez, egy furcsa alibi, hogy miért is történt mindez pont ezzel a családdal, pont így. Pokolian el lett emelve egy korábban alig pedzegetett irányba, mintha kifordult volna önmagából az egész film. Ráadásul előkerültek a kőunalmasan hagyományosra vett ijesztések is. Nem értem, hogy miért ebben látta meg a rendező a tetőfokra hágás legfrappánsabb módját. Számomra nem lett volna tökéletesebb lezárás annál, ha tartja magát az addigi léptékéhez és váratlanul rám oltja a villanyt válaszok nélkül, hogy oldjam meg a keresztrejtvényt magam. A sötétben. Egyedül. Ehelyett egy szereplőn keresztül meséli el betűről betűre a hiányzó puzzle darabkáit, mintha nem feltételezne a nézőiről működő kognitív képességeket.

maxresdefault.jpg
A valaha volt legváratlanabb váltással lezárt befejezést leszámítva egy igazi pszicho mészárszék vendége voltam, amely csekély hibái ellenére egyedülálló alkotás lett, díszpáholyos helyet érdemel legnagyobb kedvenceim közt. Újra visszakaptam a remény egy kis szeletkéjét a műfajban, amiért nem tudom, és nem is akarom 10/8 alatt pontozni. Egy jóféle borzongásért ne habozzatok megnézni!

Az Örökség MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!