„Az emberi erőforrások olyanok, mint a természeti kincsek: általában mélyen a felszín alatt rejtőznek, és a kiaknázásukhoz jelentős erőfeszítésre van szükség.” (Sir Ken Robinson)
Vágyunk a sikerre. Kényszeresen akarjuk a sikert, mert környezetünk azt táplálja belénk, akkor vagyunk valakik, ha sikeresek vagyunk. Azt is igyekszik sugallni, hogy szerinte mi a siker, pedig magunkba nézve korántsem biztos, hogy ez a mi értékrendünknek is megfelel. Tegyük fel, a saját prioritásaink iránymutatása mellett szeretnénk eredményesek lenni. Milyen bökkenőkkel nézünk szembe? És egyedül, vagy többedmagunkkal tesszük ezt?

Egy terv. Amikor belevágunk valamibe tudnunk kell milyen úton szeretnénk eljutni a végére. Minden kanyart, közlekedési lámpát, rendőri igazoltatást, defektet nem láthatunk előre, különben talán el se indulnánk. De az út megtervezése nem elhanyagolható. Az ahogy esik, úgy puffan, általában nem jön be. Kell egy vázlat, amely nem kőbe vésett, hanem ceruzával papíron újra tervezhető, ha a helyzet megkívánja. Rugalmasan, egyben fókuszáltan kell viseltetnünk a tervünk iránt és akár konzultálni róla egy külső profi tanácsadóval, aki érzelmi elfogultság nélkül képes véleményt alkotni.

Egyedül. Szeretjük a hiúságunkat legyezni vagy legyeztetni, mi? Hiába, hiúnak vagyunk teremtve. Ezt vagy azt tökéletesen csináltuk meg, ebben mi vagyunk a legjobbak és hasonlókat imádunk visszahallani. Ne hagyjuk az egónktól megrészegülni magunkat. És ne is higgyünk el minden szuperlatívuszt velünk kapcsolatban. Bizonyára jók vagyunk, ez nem kétséges. De tényleg elegek leszünk egyedül? Nyissunk ki egy könyvet és nézzük meg a szerző mennyi mindenkinek mond köszönetet. Pedig az írás magányos elfoglaltság. De a hozzá tartozó adatgyűjtés, informálódás már nem feltétlen az. Amint a mű összefésülése sem. Ugyan a könyvírás ettől még nem lesz csapatmeló, de jól reprezentálja milyen nagyon függünk másoktól. Szóval tuti, hogy egyedül szeretnénk learatni a babérokat?

Mellőzve. Ha mégis egy csapathoz csatlakozva szeretnénk eredményesek lenni, akkor jó tisztázni, mi a szerepünk, különben belesétálhatunk a mellőzöttség csapdájába. Teperünk, teperünk, teperünk, de a dicsőség nem a miénk. Ha elfogadjuk a másodhegedűs szerepet, és ez minket kielégít, rendben van. Ilyen a Forma 1-es csapatoknál a két pilóta státusza. Az egyiket jobban preferálja a csapat, a másik pedig ennek megfelelően kiszolgálja az egyesszámú versenyzőt. Jól szemlélteti ezt Rubens Barrichello és Michael Schumacher kettőse. Előbbi elfogadta a mellékszerepet, aztán karrierje alkonyán előjött belőle a sértődöttség. A fájdalom, hogy a mezőny legjobb autójában ült mégsem lehetett világbajnok. De ő ezt vállalta, valószínűleg jó pénzért. Mégis a becsvágya bosszantotta. A becsvágy, amelyről Marsellus Wallace is bölcselkedett egy kultikus jelenetben, még ha erősebben is fogalmazott.

Kell egy ütős csapat. Az erős csapatban mindenki tudja a dolgát és teszi is. Ha azon vacillálunk vajon kié lesz a dicsőség, nem jó irányba haladunk. Valószínűleg a vezér alkaté, a kimondott vagy kimondatlan vezetőnké. Ez akkor baj, ha önálló törekvésünk van, mert ez akadályt gördít az alázatos munkánk elé. Nem alávalót vagy megalázót írtam, hanem alázatost. Minden együttműködés alapja, hogy a csapaton belül meglegyen a tagok részéről a hozzájárulás. Akárcsak az olyan heist filmekben, mint az Ocean filmek vagy épp az akciódúsabb Mission: Impossible széria. A csapat dinamikája nagyon fontos. Ha belső személyes ellentétek és féltékenység üti fel a fejét, akkor nem tudjuk kihozni a csapatból a legjobbat. Nem feltétlenül a legjobbak kellenek, hanem azok a kiemelkedő munkaetikával rendelkezők, akik közösen kiválóak tudnak lenni.

Vezetőből is megárt a sok. Nem tesz jót egyetlen csapatnak sem, ha túl sok benne a vezető személyiség. Az irányítás, az elmélet agyonnyomja a cselekvést, és nem jutunk sehova. Amikor mindenki csak megmondja a tutit, de senki nem foglalkozik érdemi munkával, akkor halálra ítéljük az eredményességünket. Nem véletlen, hogy a legtöbb csapatsportágban sem kizárólag sztárok játszanak a team-ben. Barabási Albert-László „A képlet” című könyvében említést tesz egy tudósról, aki egyben farmer is, és aki tyúktenyésztéssel foglalkozik. Szerette volna növelni a tyúkjai tojás hozamát, ezért válogatott csapatokat hozott létre belőlük. Érdekes módon a legjobb eredményt azokkal a tyúkokkal érte el, akik ketrecenként a legtöbb tojást tojták. Hiába állított össze, és különített el a legtöbbet tojókból egy szupercsapatot, ezek szinte élve felfalták egymást, de legalábbis szétcsipkedték és megkopasztották társaikat, ahelyett, hogy tojtak volna. Az a csapat viszont, akiknél nem minden tojó volt kitűnő, de csapatként a legtermelékenyebbek voltak, azokkal javított a termelékenységen. Ez a gyakorlat az embereknél is működik. Ezért nem csupán a legkiválóbb emberekkel kell feltölteni a csapatunkat, hanem a legegységesebben együttműködőkkel.

A rés. Arthur Schnabelt zongoraművész mondta: „A hangokat ugyanolyan jól játszom, mint a többi zongorista, no de a hangok közti szünetek – ohó, azokban lakozik a művészet.” Találjuk meg a hézagot. Sir Ken Robinson „Elemedben vagy?” című könyvében kismillió precedenst hoz fel, olyan személyeket, akik a szakmájukban, vagy attól teljesen eltérő helyen, de megtalálták ezt a bizonyos hiánypótlást. Barabási Albert-László fentebb említett művében a kutatásra vetítve a specifikációt jelöli meg megoldásként. Keressünk olyan területet, amivel elsőként foglalkozhatunk, amely felfedezései aztán a mi nevünkhöz kötődnek. De nem muszáj csak óriási dolgokra gondolnunk. Elég előállni a szakmánkban egy érdekes összefüggéssel, újdonsággal, amire eddig nem gondoltak. Mondjuk rövidebb határidőt vállalunk, szolgáltatás esetén garantáljuk, hogy nincsenek rejtett költségek, a megrendelést nem csak kiszállítjuk, hanem akár érte is megyünk, ha szükséges. Lehet ez bármi, amivel mély és jó benyomást hagyhatunk.

A felsoroltak csak a sikerhez vezető útra, tehát munka részére helyezik a hangsúlyt. Továbbra is gondolhatjuk úgy, hogy teljesen megérdemelten a sikerünk egyedüli generátorai mi magunk vagyunk. Rendben, ez esetben gondoljunk a sikerünk fogadtatására. Semmit sem ér, ha nincs egy harmadik személy, aki elismeri a fáradozásunkat, megbecsüli a találmányunkat, igénybe veszi a szolgáltatásunkat. A kínálat és a kereslet törvénye itt is érvényesül. A sikerünkhöz mások is kellenek, ezért nem lehet a siker magányos és egyedül üdvözítő tevékenység. Ahogy azt Barabási Albert-László megfogalmazta: „A siker… mércéiben egyvalami közös: mind a külvilággal állnak kapcsolatban, nem pedig valakinek a belső világával, azaz a siker kollektív, nem pedig individuális természetű.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor némileg értékeljük többre a sikerünk kapcsán a többieket is.

Fotó: Edwin Francisco, Pixabay