Kojot, azaz prérifarkas. A világ egyik legadaptívabb evolúciós csúcskonstrukciója, melynek genetikai nehézvértezete a legkülönfélébb környezeti változásokkal szemben is kimagaslóan ellenállóvá teszi őt.

Életbenmaradása érdekében képes módosítani olyan habituális tartóoszlopait, mint az étrendje, szaporodási szokásai, vagy csoportdinamikája, aminek köszönhetően szinte bármilyen természetes közegben alkalmas felvenni a versenyt az őshonos fajokkal. Szociális viselkedését nem köti gúzsba a sok évezredes genomja, céljai és az aktuális körülmények határozzák meg az optimális felállást, hogy egyedül, párban, vagy falkában mozogjon éppen. Roppant agilis, kitartó, kifinomult érzékekkel felszerelt vadász, amely utolsó erejéig védelmezi kijelölt területét. Méltán emlegetik a nyitott prérik legikonikusabb állataként. Én pedig eztán méltán fogom emlegetni a valaha volt egyik legjobb címadásként, mint a legtökösebb hazai mozgókép koronaékszere, ami pontról-pontra megfeleltethető főhősünkkel egy tökéletes metaforában lefőzve, mindez egy durvajó hangulatébresztő plakáttal megtámogatva. Már első ránézésre megcirógatták homloklebenyem e dupladinamit lökéshullámai.

Biztosan sok dolog van az életben, amit mélyen hallgatva bánnom kéne, azonban zsigeri és/vagy tudatos indíttatásból mégsem teszem. Az egyik ilyen, amiről tudok, hogy orbitális ívben kerülök el minden ezredforduló utáni filmet, ami magyar vonatkozásban fogant. Képtelen vagyok, illetve képtelen voltam hosszú távon elviselni őket, amikor még bohó fiatalként átmeneti fogyasztójuk voltam. Amit a kétezres évek magyar filmipara a jobb sorsra érdemes mozivásznakra böfögött, az maga volt a pusztító toxikusság magasiskolája. Nagyon kevés kivétellel, de jobbára kedvére belezte ki a jó ízlésbe vetett tiszta hitem. A büszkén kidomborított, ripacs előadásmódba tunkolt proliság és maximumra csavart sztereotip tulajdonságaink, az izzadságszagú mondanivalók (ha voltak egyáltalán), a humortalan humor, a vértelen megvalósítások, a súlytalan történetek, az unásig és azon túl újrahasznosított sablonszínészeink mind határozott mozdulattal toltak ki a hazai kínálat egyébként sem erős gravitációs vonzásából, hogy légüres térben sodródjak egyre távolabb, míg mások tömegvonzása el nem kezdett hatni rám, előrevetítve majdani visszatérésem meghiúsulását. Letört lelkesedésemből lett szigorú elutasításom egyetlen jelentkező sem tudta érdemben bebikázni, a szikrára egészen 2018-ig kellett várnom. Történt ugyanis valami, ami lángot tartott lelkem borongós sötétjébe, majd hosszú idő után újra beragyogta annak minden szegletét. Pedig innen már nehezen látszottam kijönni.

Mi magyarok szeretünk a hazai tájaink festői szépségével kérkedni, aminek rejtett kincseit számtalanszor bejárhattunk már különböző minőségű és tartalmú mozgóképes alkotások tolmácsolásában, éppen ezért ritkán kapom már fel a fejem ilyesmire, főleg nem a láthatáron átnyúló, kietlen pusztaságra, ami talán az egyik legtúlhasználtabb díszletünkké avanzsált mostanára. És, ha úgyis kopár, síkvidéki kalandokról beszélgetünk… ugyan hol van ma már a magyar mozikból a Sára Sándor-féle „Tüske a köröm alatt” aranyveretes színvonala, ami úgy töltötte meg élettel, érzésekkel, illatokkal és ízekkel a nagy büdös semmibe tátongó tereket, ahogy nem szégyellte. Erről ismerszik meg leginkább az értő kezek gondozásában szárba szökkent zsenialitás. Amikor egy különleges beállításban kitartott, jól elkapott pillanat önmagában több pillangót ereget szét a gyomorban, több villanást indukál az agyban, mintha bárki szóra nyitná a száját. Ez az, ami pokolian hiányzik nekem, bár tény, hogy komolyabb erőfeszítéseket nem fektettem az újkori szittya művek szemlézésébe. Köszöntem szépen, tök jól meg is voltam nélküle. Aztán pokróckemény belépővel megérkezett az elsőfilmes Kostyál Márk rendező és ráborította az asztalt a szakmára, méghozzá üvöltő szembeszélben, kimondottan kedvezőtlen körülmények közt. Letette, amiről eddig beszéltem. Megcsinálta, amit az elmúlt években jó néhány tapasztaltabb kollégája képtelen volt, vagy érdemben meg sem próbált, hiába élvezték közülük sokan a Nemzeti Filmalap áthatolhatatlan pénzügyi védernyőjét. 38 nap, 330 millió forint. Az bizony nem sok, emberek. Egyik sem. Ha visszagondolok egyhetes színjátszótáboraimra, ahol tapasztalt rendezők keze alatt préseltünk ki magunkból jobb esetekben is 1-2 órás munkabemutatókat, beleremegek, hogy csupán bő ötszöröse alatt lehetséges sebbel-lobbal leforgatni egy ilyen szintű filmet, ha azt veszed, szinte nulla büdzsével. Le a darutollas kalappal. Ilyen sikerek után micsoda szégyen, valahol keserű hungarikum, hogy pont a gyártó stúdió és a vele egy érdekeltségi holdudvarhoz tartozó forgalmazó cég rúgta ki a széket a film alól azzal, hogy visszavonta a nevezését az akkori Magyar Filmhétről, a vonatkozó marketing tevékenység konkrétan kimerítették annyiban, hogy felvették rá a milliós támogatást, valamint mozikba is rettentő gyér mennyiségben és korlátozottan küldték, ezáltal elszigetelve a széleskörű debütálás lehetőségétől. Valaki csúnyán magára ismerhetett a takonygerincű felsőbb körökből. Politikai presszionálás? Nálunk? Ugyan már, dehogy… Öröm az ürömben, hogy akkoriban jelentős médiavisszhangot vertek a bármiféle indoklás nélkül hagyott, vérlázító döntések, így mégis sikerült valamelyest megtalálnia a közönségét, ha nem is akkora terjedelemben, mint amit megérdemelne a teljes stáb és a Kojot is. Na de pontosan miből maradtak ki a multiplexek és a nézők ezrei?

Elpattant kétségbeesésben izzó ordítások, hasogató fájdalom táplálta adrenalintól felszakadó káromkodások, testet érő tompa puffanások, elhaló segélykiáltások törik meg Tűzkő falu homokos lankáinak légüres csendjét. A forró szellők kergette porfelhők fátyolos derengésében kíméletlen szájasok, gerendákkal mért critical hitek, élesen felreccsenő csontokban végződő csapások bontakoznak ki egy értelmetlen erőszakba torkollt kilakoltatás során, ahol eszközökben nem válogatva feszült egymásnak mindenki saját igazságát és gazságát védelmezve. A helyi oligarcha által ellehetetlenített, kilóra megvett szegényember tragédiája a tehetetlen kiszolgáltatottságunk néma mementójaként magasodik a végtelen táj fölé. Olyan világot élünk, ahol ezek a példák többé nem sarkallnak tettekre, hiszen kiárulták saját véred hatalmasainak a jövőd, az életed és gyermekedét egyaránt. Olyan világot élünk, ahol megszoksz, vagy megszoksz, mert se menni, se maradni nincs pénz. Olyan világot élünk, ahol egy szűk réteg kiváltsága financiális lélegeztetőgépen tartani a társadalmi szakadék túloldalán rekedt vidékek népét, passzív és aktív cinkosokat alattomosan kondicionálva, kitenyésztve ezzel. Vissza a sorba, szem lesüt, nem okoskodik, mert generációk verejtékes munkáját és méltóságát szántják be akár egy tollvonással. A Kojot egy olyan izmos „in medias res” repeszgránátot hajít az arcunkba, hogy garantáltan a plafonról kell majd levakarnod azt. A szó egyszerre szoros és átvitt értelmében vett gyomros felütés, ami nem kelt sok bíztató előjelet bennünk a nem sokkal később a környékre érkező Misit (Mészáros András) és feleségét, Esztert (Dobra Mária) illetően. A városi darálóból kiugrott férfi hamar felismeri, hogy megboldogult nagyapja öröksége, a tűzkői külterületen fekvő romos ingatlan egy jel, egy eszköz Eszterrel megfeneklett életük újradefiniálásához. Az életmódváltás minden kezdeti nehézsége ellenére megegyeznek az ingatlan megtartásában és az új esély mellett döntenek. Elképzelésük sincs, hogy mibe tenyereltek tulajdonképpen.

Kostyál Márk semmit nem bízott a véletlenre, atombiztos kézzel és tűpontos éleslátással nyúl a jelenlegi, egyes magyar vidékek helyzetének bemutatásához, több aspektusában is feldolgozva azt és bizony mindből jelesre vizsgázik. Ahogy párhuzamosan követhetjük a gyorshajtó életritmust felvett városi szem tapasztalatait az ingerszegény környezetben nélkülöző, megvető, vagy éppen érdeklődő tekintetek kereszttüzével, az valami bámulatos élmény. Ez a fajta hitelesen ábrázolt lényegmegragadás személyes élményekről, a témát érintő múltról és/vagy jelenről tanúskodik, ilyet senki nem szop ki a kisujjából messziről jött emberként. Tiszta valójukban vonultatja fel a közegben megtalálható összes népi archetípust és belehelyezi őket egy szomorúan aktuális, már-már mindennapos eseménysorozatba, aminek gyorsan eszkalálódó, többismeretlenes egyenlete megoldása után egy valamit biztosan nem hirdethet ki végeredményként: győztest.
Tűzkő telhetetlen pénzembere, Szojka (Kovács Frigyes) ugyanis minden követ megmozgat helyi viszonylatban vett korlátlan hatalmával, hogy megkaparinthassa a Misi örökségét jelentő földet, de a „földi” gyökerekkel rendelkező, keményfejű férfiban emberére akadt. Eddig bevált eljárásai rendre kicsorbulnak a veszéllyel dacoló fiatalemberen, aki a tomboló vihar közepén szikáran megvetette lábát a portája homokjában. Hiába a korrupt rendőri zaklatások, sakkban tartott hivatalnokok és tisztségviselők, verőemberek random jelentkező fizikai fellépése, az ellentmondást nem tűrő atyai szigorral fogott fia, Kispali (Mátray László) negédesen jófejkedő hátsókapus játékai mind Misi, mind Eszter felé, a számtalan bekapott pofon után is lepereg róla. A féktelen acsarkodás közben nem veszik észre, hogy már réges-régen elhagyták a „point of no return” táblát és egy önpusztító spirálban örvénylenek lefelé fénysebesen. Folyamatosan eltaszítva, mégis egyre közelebb húzva forgácsolják egymást, aminek járulékos veszteségei környezetükre is kiterjed, sőt, majd’ felperzsel egy egész falut, aminek felismerése csak meghatványozza eltökéltségüket. Bárhová is vezessen a romboló hierarchia háború, a benyújtott végszámlát kivétel nélkül mindenkinek ki kell majd egyenlítenie és busás veszteségekkel zárják a játékot a célmezőre lépve.

Valószínűleg az én áporodott ismereteim szegénységi bizonyítványa, hogy először találkoztam a Kojot összes színészével, de egyszerűen nem tudom magam túltenni azon. hogy milyen kaliberű, mennyire friss és potens gárdát verbuváltak össze SZÁMOMRA teljesen nullkilométeres „alakváltókból”. A készítők remek írói- és rendezői munkája mellett a film harmadik komoly tartópilléreként messzemenőkig ki kell emeljem az ÖSSZES szereplőt, aki tiszteletét tette a vásznon, mert ehhez fogható átlényegülést, élvezetes és fegyelmezett játékot, rétegelt megjelenítést ötletem sincs, mikor láttam utoljára. Komoly okom van feltételezni, hogy a színészvezetésben sem akadtak gondok a forgatás alatt. Kovács Frigyes még háttal állva is borzongatott, az utolsó embert formálta meg, akivel életem során találkozni szeretnék, a puszta jelenlétével büntetett, testes orgánuma pedig csak olaj a tűzre. A lelkileg naponta bántalmazott fiát fantasztikusan játszó Mátray lászló egyszerre volt gyengéd együttérzést kiváltó áldozat és apja mintájára gyúrt, csak sokkal kisstílűbb görény, aki iszonyatosan jól tudta megjeleníteni szorongását és döntésképtelenségét. Kiváló ellenpontot teremtettek az erre a szerepre született Mészáros András Misijének és szintén nagyot ment Dobra Máriának. Kaptak játékidőt kettejük kapcsolatának állomásait kibontani, így nagyon szépen rájuk lehetett érzelmileg csatlakozni, lélekben végig ott voltam minden veszekedésükben és meghitt pillanatukban. Nem hagytak sem együtt, sem külön-külön kérdőjelet. Vastaps. Mindenképp szót kell még ejtenem az általam eddig a díszletek mögött hagyott Orbán Leventéről és Bocsárszky Attiláról, akik az őszinte, kőkemény élet faragta vidéki férfiakat testesítették meg ebben a kétórás farok méregetésben, mint olyanok, a legfőbb humorforrást biztosították, ugyanakkor kimondottan mélyre is tudtak merülni egy-egy jelenetben, amiért igazán hálás vagyok. Imádom az ilyen széles spektrumon mozgó tehetségeket figyelni.

A nagybetűs magyar westernként emlegetett Kojot minden ízében emlékezeteset hoz. Elmesél egy pókhálóként szerteágazó drámát, aminek társadalmi jelenségekre reflektáló gondolatokkal ágyaz meg, mindezt egy olyan vadregényes környezetbe borítva, ahol plusz ballasztot, hangsúlyt kap a cselekmény zord valója. A gesztusok, mozdulatok és koreográfiák nélkülöznek bárminemű színpadias finomkodást. Aminek csattannia kellett, az csattant, aminek izzadnia kellett, az izzadt, aminek fájnia kellett, az fájt stb... Érezhető, dús légkört húzott a történetre. Egy pillanatra nem ül le a film, csak ha le is kell neki, a rendező jó ritmusérzékkel, élvezetesen hullámvasutaztatja a jeleneteket és velük együtt minket is. Az operatőri munka szintén egészen kiváló, gördülékenyen segíti át nekünk a képi világ hangulatát, simán csak bitang jó ránézni bármelyik képkockára. 
Aktuális, izgalmas, stílusos alkotás, ami kivételesen úgy magyar, hogy büszkék lehetünk rá, végre nem kell kínosan vigyorogni magunkon. Legnagyobb erénye rám nézve, hogy biztos manőverrel visszarakta a világtérképemre a hazai filmipart.

Erősen ajánlott darab, mely a napnál világosabban kiérdemelte nálam a 10/10-et!

A Kojot MAFAB adatlapja

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon is!