Stranger Things - 3. évad - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

Hawkins városában a serdülőkor nehézségeit és szépségeit továbbra is lépten-nyomon megszakítják a természetfeletti események. Az év egyik legjobban várt sorozatfolytatásának olyan hatalmas szíve van, hogy majdnem kitakarja azt a tátongó űrt, ahol az izgalmas és szövevényes rejtélynek kéne lennie.

Hawkinsban beköszöntött a nyár, és tombolnak a hormonok: a serdülőkorba lépő Mike (Finn Wolfhard), Dustin (Gaten Matarazzo) és Lucas (Caleb McLaughlin) a Dungeons & Dragons helyett új, sokkal bonyolultabb küldetésbe fogtak: megpróbálják megfejteni a másik nemet. Egyedül Will (Noah Schnapp) marad ki a sorból, aki rosszul viseli a felnőttkorba lépést, ez pedig nem is meglepő, tekintve, hogy a gondtalan gyermekévek jelentős részét vagy az Upside Down fogságában, vagy a Mind Flayer terrorjában töltötte.

Apropó lányok: a fiúk barátsága a kezdetektől fogva központi szerepet játszott a sorozatban, azonban most ellopja tőlük a show-t Max (Sadie Sink) és Eleven (Millie Bobby Brown) egymásra találása. Az előző évad jelentős részét külön töltötték, de összehozza őket a bosszantóan viselkedő pasijaik iránti harag, ami szoros barátsághoz vezet. El szocializációját eddig kizárólag fiúk és férfiak határozták meg, úgyhogy már nagyon időszerű volt, hogy jöjjön valaki, aki megmutatja neki a női lét elengedhetetlen kellékeit, például a ruhavásárlást vagy a Wonder Woman képregényeket.

Az eggyel idősebb tinik a munka mezejére léptek: Steve (Joe Keery) sikeres egyetemi felvételi híján fagyit osztogat a frissen nyílt plázában, ami elég durván rombolja a menő srác imidzsét. Jonathan (Charlie Heaton) és Nancy (Natalia Dyer) a helyi lapnál próbálnak karriert építeni, ami az utóbbinak különösen nehezen megy, mivel az ebédszerzésnél bonyolultabb munkát nem hajlandó rábízni a csak középkorú férfiakból álló szerkesztőség. Joyce (Winona Ryder) egyszerre küzd a pláza hatására kiürült üzlete fenntartásával és a szerelme halála miatti gyásszal, Hopper (David Harbour) pedig nem tudja eldönteni, hogy mi idegesíti jobban: a fogadott lánya szájában matató Mike, Joyce folyamatos elutasítása, vagy az, hogy már megint valami nagyon furcsa dolog zajlik Hawkinsban.

Az a furcsa dolog persze ismét visszavezethető az Upside Downhoz, hiszen annak elég kicsi a valószínűsége, hogy egy teljesen másik természetfeletti jelenség ütné fel a fejét ugyanabban a kisvárosban. Dufferék azért ismét igyekeztek valahogy fenntartani a rejtéllyel járó feszültséget, úgyhogy nem teljesen ugyanazokat a szörnyeket láthatjuk, akiket már megszokhattunk - sőt még a hidegháború is felüti a fejét. Az új fenyegetés viszont elég hasraütésszerű: az aktuális rosszfiúk egész évadon át göngyölített összeesküvése mögötti okokat csak részben ismerjük meg, és bár behoztak egy izgalmas újfajta szörnyet, alig használták ki a nagy horrorfilmes múlttal rendelkező képességeiben rejlő potenciált. Ami a nyolcvanas évek nosztalgiáját illeti, vékony a határ a húsvéti tojás szintű kikacsintás és a vállbökdösős célzás között, ezúttal pedig kissé túlzásba vitték az utóbbit.

A harmadik évad az első kettőben bevált receptet követi: a szereplőgárda különböző összeverődött csapatokban kezdi el külön-külön érzékelni a rejtélyes új jelenség bizonyos aspektusait, majd a nyomozásaik során mindenki a rejtély egy másik szeletét fedezi fel, végül pedig ezek a csapatok összetalálkoznak, és együtt kell szembenézniük az aktuális fenyegetéssel. Nem véletlenül ragaszkodnak ehhez a történetvezetéshez, hiszen mindig jól működik, csak éppen kezd kissé olyan érzést kelteni, mintha Dufferék újra és újra ugyanazt az egyszer csillagos ötöst érő dolgozatot adnák be, minimális átalakítással.

Gyenge rejtély és erőltetett nosztalgia ide vagy oda, a karaktervezetés, a humor és az érzelmek tekintetében az alkotók még mindig nem tudnak hibázni. A csapatdinamikában még az önismétlést is sikeresen elkerülik, ugyanis Max és Eleven üdítő párosa mellett Steve és Dustin nyerő kettőse is kiegészül a szarkasztikus okostojás Robinnal (Maya Hawke) és Lucas húgával (Priah Ferguson), aki kapitalizmusimádó dumagépként brillírozik. Hopper és Joyce pedig hivatalosan is a sorozat Ross és Racheljévé váltak: a kamaszok hormontúltengése semmi ahhoz a veszekedős násztánchoz képest, amit ők lejárnak ebben az évadban.

Bimbózó szerelem, a felnövés fájdalma és családi dráma: e téren nem okoznak csalódást az új részek, sőt ez az eddigi legérzelmesebb évad, pedig az előzőket sem lehet távolságtartással vádolni. Végső soron ezért lesz harmadjára is magával ragadó a hawkinsi kaland, és ezért lehet elsiklani az új évad hibái felett, hiszen akkor is élvezetes lenne nézni, ha kivételesen semmi természetfeletti nem történne. Azonban ez már a cím miatt is elképzelhetetlen, így felmerül a kérdés, hogy mennyi furcsaságot bír még el a széria, mielőtt parodisztikussá válna?

Az alkotók első körben antológiasorozatként képzelték el a Stranger Thingset, csak végül ők és a közönség is annyira megszerették Hawkins lakóit, hogy a klasszikus folytatás mellett döntöttek. Ezt az utólagos váltást sosem fogja tudni lemosni magáról a sorozat, ami egyre látványosabban küszködik az eredeti koncepció fenntartásával. Már-már szinte ironikus, hogy az évad egyik fő témája a felnövéssel járó elengedés, miközben Dufferék az egyébként kereknek ható finálé mellé hagytak annyi elvarratlan szálat, hogy elkészülhessen a negyedik (és valószínűleg ötödik) évad is.

A Stranger Things harmadik évada július 4-től megtekinthető a Netflixen.