Az Aquaman legutóbbi súlyos lehúzása után tisztában lehettek azzal, hogy a DC univerzum nem épp a szívem csücske, és nem csak a legutóbbi filmek stílustalansága miatt, hanem azért is, mert az októberben bemutatandó Joker filmmel már az idővonalakat is igyekeznek megbabrálni, ez a húzás pedig már az X-Mennek sem tett túl jót. A Shazam! viszont első ránézésre egy üdítően színes látványvilágú, jópofa szuperhősnek tűnt, jó nagy pofával. A trailer szinten tartotta a várakozásaimat, és hasonló poénkavalkádra számítottam, mint a Deadpool esetében, de egy kis félelmem volt azzal kapcsolatban, hogy a trailerek megint csak le fogják lőni a legjobb vicceket, szerencsére nem így lett.
A karakter hányattatott sorsával már bizonyára tisztában vagytok az elmúlt hetek bemutató videói okán, úgyhogy ezzel nem is rabolnám az időtöket, elég annyit tudni, hogy ’orbitális véletlen’, hogy csupán egy hónappal a Marvel Kapitány után került moziba a film, ugyanis kezdetben ezen a néven robbant be Shazam a köztudatba. Na de nézzük, milyen lett a DC első komédiakciója, a Shazam!
A mozi sok tekintetben eltér a megszokott szuperhős filmektől, ugyanis nem csak a protagonistát, esetünkben Billy-t helyezi a középpontba, a történet hasonlóan fontos szereplője a Mark Strong által alakított főgonosz, Dr. Sivana is. Gyerekkorábban ugyanis ő kapott lehetőséget arra, hogy Shazam hatalmát birtokolhassa, ám tisztátalansága miatt a mágus megfosztotta ettől, így éppen egyetlen egy kezdeti erény különbözteti meg a hőst és a gonoszt. Árnyalják a tipikus gonoszok képét, ugyanis Sivana a családon belüli elnyomottsága miatti kompenzálás okán válik romlottá, nem egy klasszikus zsigeri gonoszról beszélünk az ő esetében.
Billy Batson motivációi egészen másból fakadnak, ugyanis kisebb stiklijei ellenére tisztán látszik, hogy ő csupán egy elhagyatott, magányos kissrác, és a valahova tartozás az egyetlen célja. Több nevelőszülő elfogyasztása után új családjánál szépen lassan révbe is ér, ebben és szuperhős útjának egyengetésében is főszerepet vállal Freddy Freeman (Jack Dylan Grazer). Az őt alakító srác már az AZ-ban, és a Csodálatos fiúban is kiemelkedőt nyújtott, és számomra ő az egyik legígéretesebb gyerekszínész napjainkban. Sajátos humorával, és a képregény rajongói szcéna megtestesítésével pedig egy olyan karaktert mutat, akivel nagyon könnyű azonosulni, és bizonyos szinten magunkat is megtapasztalhatjuk a karakterben. WELL PLAYED DC!
A gyermeki fejjel megélt felnőtt felelősségvállalás a film központi motívuma, és remek döntés volt, hogy ezt nem melodramatikus elemekkel akarták csúcsra járatni, hanem inkább az abszurd humor eszközét preferálták. A sörvásárlásos és a sztriptízbáros jelenetek, valamint a szupererővel való bohóckodós szekvenciák nagyon karakterhűek, és pont azokat a tabukat mutatják be, amire a gyerekek a felnőtteken keresztüli tapasztalás által vágynak.
A Billy családi múltjával foglalkozó csavarnak súlya van, ám ezután kezd túlzásba esni a poéngyár, ugyanis alig egy perc és már a főgonoszok tipikus monológjának kifigurázásán kell röhögnünk. A végső csata Sivana és Shazam között borzasztóan túlnyújtott, bőven nem elég hatásos, és itt bizony meglátszik az is, hogy nem fordítottak annyi pénzt erre a mozira, mint a többi, nagyobb dobásra. Az árvagyerekek Power Rangers szerű szupercsapata üzenetét tekintve valóban szívmelengető a végén, ám a kliséfaktor számomra még ennél is erősebben dolgozott. Pont azt a privilégiumot veszik ki ezzel a mozzanattal a filmből, ami a szuperhős létet megelőzi, vagyis a kiválasztottság-érzést, ami a Shazam!-nak központi kijelentése.
És még egyszer utoljára térjünk rá a főgonoszokra. Shazam feladata volna, hogy a barlangjából kiszabadított, földet fenyegető, főbűnöket megtestesítő szörnyeket visszazárják az ismeretlenségbe. Ám a hét főbűnt megint csak gyomorforgató CGI szörnyetegekkel oldotta meg a Warner, és bizony emiatt is lesznek örök másodikok a képregényfilmes franchise-ok között. Képtelenek realizálni a gonoszokat, és így csak a fizikai fenyegetés marad számukra fegyverként. Nézzük meg Steppenwolfot, Doomsday-t, Árészt: mindegyikük zéró fenyegetés a főhősnek, idővel eltaposhatóak, nincs valódi, kézzel fogható motivációjuk. A filmipar viszont már réges-régen maga mögött hagyta ezt a klisét, és ha megvizsgáljuk akár a Marvel (Thanos), akár a Star Wars (Kylo Ren) legújabb antagonstáit, azt látjuk, hogy nem a fizikai veszély hordoz magában igazi fenyegetést, sokkal inkább a pszichológiai kihívás.
Mint képregényfilm: 10/7
Mint DC újjáélesztés: 10/9
Mint undorító CGI szörnyek, amikből elegem van: 10/11
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
