Terápiás boldogtalanság – Interjú Anne Cathrine Bomann dán írónővel

Kis alakú, már-már zsebkönyvméret. Nincs 150 oldal, és a téma sem olyan, ami kapásból bestsellerré emel egy irodalmi alkotást – öregedő, kiüresedett pszichoterapeuta, magány, fiatal, bipoláris páciens, elmúlás, cseppnyi szerelemféle –, mégis, ahol az Agathe megjelenik, siker lesz. A harmincas éveiben járó dán pszichológus, terapeuta Anne Cathrine Bomann első regénye 2017-es debütálása óta közel 20 nyelven bombázza a sikerlistákat – magyarul a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentette meg a Jelenkor Kiadó. Ekkor beszélgettünk a szerzővel.

Számított rá, akár egy kicsit is, hogy első kisregényével másfél év alatt meghódítja a világot?

Egyáltalán nem. Őszintén mondom, még csak azt sem vettem észre, hogy regényt írok. Amikor 2014-ben, amolyan önterápiás céllal írni kezdtem az Agathe-szövegeket, fel sem merült bennem, hogy egyszer talán majd könyv lehet belőle. Nem volt előre eltervezett mondanivalóm, üzenetem, egyszerűen csak jóérzésből írogattam abban a nagyon kevés szabadidőmben, ami akkoriban volt. Így próbáltam visszaszerezni egy-két órát a szabadságomból. Előfordult, hogy hetekig, olykor hónapokig egyetlen betűt se tudtam leütni, annyira lefoglaltak a pácienseim. Aztán, egyszer csak azt vettem észre, hogy a rövid szkeccsek, magam sem tudom, hogyan, összefüggő szöveggé állnak össze. Innentől már csak az volt a dolgom, hogy felállítsak egy sorrendet és fejezetekre tagolva összefűzzem őket. Kicsit olyan ez a könyv, mint maga az élet: értelmet a másokkal való kapcsolódásban nyer.

Pedig, ami talán a leghangsúlyosabban mutatkozik meg benne, az épphogy a magány…

Hát persze, a magány mindig a társas kapcsolataink felől nézve hangsúlyos. Gyerekkorom óta foglalkoztat ez az érzés. 13 évesen, az első verskezdeményeim is a magányosság témáját járták körül. Pedig alapvetően nem vagyok az, boldog párkapcsolatban élek, számtalan barátom van, mégis, amióta csak az eszemnél vagyok, úgy körülbelül 30 éve, detektálni tudok magamban és magam körül egyfajta kívülállóságot. Van a világ, amiben persze ott a családom, a párom és a barátaim, és vagyok én.

Valójában nem akartam önre vonatkoztatni, de ha már így esett, megkérdezem: beleírta magát, a saját életét a regénybe?

Mondtam, terápiás céllal kezdtem írogatni. (nevet) Szóval, igen, a könyvben lévő esetekhez a praxisom adott inspirációt, az érzelmek, lelki rezdülések érzékeltetését viszont a saját belső vívódásaim, motivációim táplálták. Persze senki és semmi nem ismerhető fel a valóságban, inkább csak egyes motívumok, ismertetőjegyek azonosak: Agathe például külsőleg hasonlít az egyik páciensemhez, és van olyan kliensem is, aki, mint az egyik szereplő a regényben, a terápiánk alatt veszítette el a feleségét.

Nehéz volt kezelni?

Számomra, terapeutaként mindig a veszteségek kezelése a legnehezebb feladat. Hogyan lehet segíteni valakinek, aki elveszítette a szerettét? Persze lehet kezelni a veszteségét, szép lassan oldani a gyászát, de amikor ott áll előtted valaki a fájdalmával, annak akkor és ott sehogy nem lehet segíteni. Az fáj. És a fájdalomra nem lehet mit mondani. Ahogy részvétnyilvánításokban szoktuk mondani, már-már közhelyesen: nincsenek rá szavak. Ennél talán csak az nehezebb, persze másként, ha a páciens agresszív és szakmailag kritizál. Volt egy női betegem, aki mellett konkrétan végigrettegtem minden ülést. Nagyon meg kellett gondolnom, mire reagálok és mit mondok, mert ha nem tetszett neki, durván félbeszakított. Ha a személyes kapcsolatban van a hiba, az sokkal jobban megnehezíti a terápiát, mint egy-egy kényes vagy fájdalmas élmény.

Úgy tűnik nekem a regényből – a főszereplő doktor is mintha effélét sugallna –, hogy terápia nélkül szinte már levegőt sem tud venni az ember. Nem paródiája ez kissé az életnek?

Kicsit talán tényleg túlzásba visszük, Dániában legalábbis manapság mindenki terápiába jár. Ezzel együtt azért azt gondolom, hogy tényleg fontos.

Ezért olyan boldog nemzet a dán? A pszichoterapeuták ismertették meg a dánokkal a hyggét, vagyis az életmódkönyvek tucatjaiban tárgyalt dán boldogság titkát?

Az biztos, hogy ha valaki nem érzi komfortosan magát a bőrében, akár csak egy kicsit, már megy is terapeutához. Elég régen járunk már terápiákba ahhoz, hogy a szakemberek tanácsai beépüljenek a mindennapokba. Vagyis a dánok tényleg komolyan veszik, min érdemes változtatni a túlstresszelt 21. században: légy jelen, ne vitatkozz értelmetlen dolgokról, például politikáról, és azokkal tölts sok időt, akiket szeretsz. Ha például hétvégén dolgozol, a dánok azt gondolják rólad, hogy megőrültél.

Ezek szerint Dániában megfizethetők a pszichológusok és a pszichiáterek?

Terápiája és szakembere válogatja, de igen. És nagyon sok ingyenes lehetőség is van. Meg persze arról se feledkezzünk meg, hogy a terápiáknak sokszor kiegészítő eleme a gyógyszerezés. Dánia élen jár Európa antidepresszáns-fogyasztásában. Talán csak Izland és a svédek előzik meg. Így könnyű boldognak lenni. (nevet)

Feltűnően szépen és érzékletesen ír az öregedés folyamatáról és az elmúlásról. Az öreg terapeuta leginkább ettől szenved. Attól a keserűségtől, ami „mindenekelőtt arról szól, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára”. Honnan ez a mély tapasztalás 35 évesen?

Érzek már én is valami ilyesmit, ahogy egyre több ráncot fedezek fel a szemem sarkában, de azért inkább a 80 éves apukám öregedését látva gyűjtöm a tapasztalataimat. Tizenkét éves voltam, amikor először rákkal diagnosztizálták, és bár szerencsére mindig meggyógyult, azért sok stációját láttam az elmúlt huszonvalahány évben a leépülésének. Nézed a szerettedet közelről, és elképzeled, hogy éreznéd magad az ő bőrében…

A doktor a regényben nem érti, mi ebben a szép vagy természetes. Ön látja benne?

A szupervizorom, aki maga is elég idős már, annyira szépen tud beszélni arról, mi a szép az öregedésben, miként hordozza minden egyes ráncunk az életünk lenyomatát, de én még nem tartok itt. Remélem, egyszer eljutok majd oda, hogy én is így tudok nézni az öregedésre.

Mit gondol, mitől ennyire sikeres az Agathe mindenhol, ahol csak megjelenik?

Rövid, egy öregemberről szól, aki többnyire szomorú és enervált – nem értem, mit esznek rajta az olvasók. A tréfát félretéve, azt hiszem, az emberek szeretnek az élet vélt vagy valós értelméről, egzisztenciális kérdésekről olvasni.

+1 kérdés

Épp Budapesten zajlott az asztalitenisz-világbajnokság, mikor a könyvfesztiválon nálunk járt. Egykori tizenkétszeres dán bajnokként nem érzett vágyat rá, hogy élőben nézze meg a döntőt?

Dehogynem! Bár sejtettem, hogy a kínaiak tarolni fognak. Jólesik nosztalgiázni egy-egy ilyen eseményen. Ez így már más izgalom, nem a verseny előtti szorongás.